Isteni Irgalom, aki a semmiből hívsz létre minket Bízunk benned!

Isteni Irgalom, aki a semmiből hívsz létre minket

Bízunk benned!

Jézus Krisztus az Istenhívők szolgája – emberi mivoltában. Isten Fiaként, ugyanakkor, az a megszemélyesült Isten, Aki megalázza magát azért az emberért, aki hinni bírja, és e hitét viselni, hordozni képes egy életen keresztül, mely hit egyben reménye is, hogy Isten Lelke számára az éltető közeg. Aki megteremti, biztosítja, és megadja számára a nyugalmat, a belső békességét.

Jézus az út; az Atyához vezető út az Ember számára. Jézus az Igazság; melyet az Atya általa közöl az Ember számára, hogy földi útján biztonságot találjon. Éppen ezért, Jézus az Élet; mert, aki nem jut el az Atya Istennel való közösségre, annak nincs, és nem is lesz Élete.

Az Élet nem az, amit a Világ annak tart. A Világ által értelmezett élet csak egy ábránd, egy képzelet, egy illúzió, melyet dédelgetünk, anélkül, hogy értenénk, hogy mire gondolunk. Ráadásul, az Életről mindegyikünk mást vall. Pedig, az Élet nem vallás kérdése, hanem maga az Istenben való létezés, mely öröktől fogva, örökkévalósága a dimenzióktól és időtől független létállapotnak.

A teremtettségünk arra kapacitál bennünket, embereket, hogy önállóan, függetlenül, és szabadon állást foglaljunk Isten szándékáról. Elfogadni, megengedőn szolgálni, eszközévé képessé lenni szándékára. Vagy, elutasítva, elkötve magamat a bizonyostól, önállósulva a semmibe hullani. Mert az igazi magányosság az, amikor Istent utasítom el, vissza, szándékától függetlenítem magam. Amikor az anyag végességére cserélem a Végtelen Reményt. A megtartó erényt, a Lét esélyét, azt a méltóságot, melyről tudom, hogy rá méltatlan vagyok, mégis van Valaki, Aki méltatlanságomat felértékelni hajlandó, és készséges, mert van számára bennem olyan érték, amit én magam nem vagyok képes értékelni. Számára szerethető vagyok! Mennyei Atyám, azt hiszem, hogy ezért ragaszkodom Hozzád, és ezért akarom, hogy Jézus legyen a mesterem. Lelketek legyen ezért úrrá rajtam! Ámen

 

Közös katolikus és kopt nyilatkozat a keresztség szentsége kiszolgáltatásának elismeréséről

Ferenc pápa és II. Teodor kopt pápa április 28-án, pénteken este a kairói Szent Péter kopt ortodox templomban végzett közös ökumenikus liturgia végén 12 pontból álló közös nyilatkozatot írtak alá.

Ferenc, Róma püspöke, a katolikus egyház pápája és II. Teodor, Alexandria pápája és a Szent Márk Szék pátriárkája a nyilatkozatban „hálát adnak az Istennek a találkozás, a testvéri ölelés és a közös imádság lehetőségéért. Hálát adnak a Mindenhatónak a Szent Péter és Szent Márk székei között fennálló testvériség és a barátság kötelékeiért. A mostani egyiptomi találkozás az évről évre gyarapodó kapcsolat jele a „szeretett Egyiptom földjén”, a „szülőföldön, mely a szívünkben él”, ahogy III. Shenuda kopt pátriárka szokta volt mondani.

A barátság és testvériség közös köteléke az egyházaink között az első századokban fennálló teljes közösségben talál saját eredetére és amit az első egyetemes zsinatok, kezdve a 325-ös níceai zsinattal, sokféleképpen kifejezésre juttattak, utalva tovább a Hit Védelmezője címet kiérdemlő Szent Atanáz bátor hozzájárulására. Közösségünk imádság és liturgikus gyakorlat révén valósul meg, ugyanazon vértanúk és szentek tiszteletén keresztül és a szerzetesség Remete Szent Antal példáját követő elterjedése nyomán. A közösségnek az elkülönülést megelőző közös tapasztalata különös jelentőségű most a teljes közösség helyreállításának mai keresésében. A kapcsolatok legnagyobb része, mely az első századokban léteztek, továbbra is fennállnak a római katolikus és a kopt ortodox egyház között és ez továbbra is ösztönző erőt jelent számukra.

Hálásan emlékeznek a VI. Pál pápa és III. Shenuda kopt pápa közt 44 évvel ezelőtti találkozóra, a béke és a testvériség ölelésére, melyre sok évszázad után került sor a fennálló hitbeli távolság miatt. Az 1973. május 10-én aláírt Közös Nyilatkozatuk mérföldkő az ökumenikus úton, továbbá kiindulópontként szolgált a két egyház közötti teológiai párbeszéd Bizottsága felállításához, mely sok gyümölcsöt termett és megnyitotta az utat a katolikus egyház, valamint a keleti egyházak egész családja közötti párbeszéd számára. Az említett közös nyilatkozat az apostoli hagyomány vonalában vallja az egyetlen hitet az egy és háromságos Istenben, vallja Isten megtestesült egyetlen Fiának istenségét, a teljes Istent az Istenségében, és a teljes embert az Emberségében. Közösen elismerik, hogy az isteni életet a hét szentség adja és táplálja, valamint Szűz Máriát az Igazi Világosság Anyjaként és Istenanyaként tisztelik.

Hálásan emlékeznek a 2013. május 10-i római testvéri találkozóra és a május 10-e alapítására, amelyen évente elmélyítik az egyházak közötti barátságot és testvériséget. A közelségnek ez a szelleme tette lehetővé, hogy jobban megkülönböztessék az egyesítő köteléket, amit a keresztség napján az egyetlen Úrtól kapunk és amit a Krisztus test, az egyház tagjává tesz. Ez a közös örökség az alapja a teljes egység felé vezető zarándoklásnak.

E közös zarándoklás során tudatosan emlékeznek a megtett útra, különösen is III. Shenuda pápa és Szent II. János Pál pápa között Egyiptomban történt találkozóra 2000-ben, a Nagy Jubileumi Esztendőben. Krisztus lelkületével szeretnének az ő nyomdokaikon járni.

Ez a szeretet a közös imádságban valósul meg a legteljesebben. Amikor ugyanis a keresztények együtt imádkoznak, eljutnak annak a felismerésére, hogy ami őket egyesíti, az sokkal nagyobb annál, ami szétválasztja őket. Krisztus főpapi imájának a vágyakozása „hogy mindnyájan egy legyenek” (Jn 17,21) adja az egység utáni heves vágyat. Éppen ezért elmélyítve a gyökereket az egyetlen apostoli hitben, az Úr imádságának közös hagyományában törekszenek a Húsvét megünneplésének közös dátumát megtalálni.

Miközben a teljes eucharisztikus asztalközösség elérése felé haladnak, sok területen együttműködhetnek és kézzelfoghatóvá tehetik a már létező nagy közös gazdagságot. Közösen tehetnek tanúságot az alapvető értékekről, mint az emberi élet szentsége és méltósága, a házasság és a család szakralitása és a teremtett világ tisztelete. A szekularizáció és a közömbösség globalizációjának sokféle kihívásaival szemben közösen adhatnak választ az evangélium értékeire alapozva, amihez bátorítást meríthetnek Kelet és Nyugat egyházatyáinak a tanulmányozásából.

A közös keresztény tanúságtétel a kiengesztelődés és a reménység jele az egész egyiptomi társadalom számára. Hitük szerint minden ember az Isten képmására teremtett személy, ezért törekedni kell a békére és az egyetértésre a keresztények és a muzulmánok közötti békés együttélésen keresztül, így téve tanúságot arról, hogy Isten óhaja az egész emberi család egysége és harmóniája, valamint minden ember egyenlő méltósága. A nyilatkozat aláírói a szívükön viselik Egyiptom felvirágzását és jövőjét. A társadalom minden tagjának joga és kötelessége, hogy részt vegyen az ország életében, teljes jogú állampolgárságot élvezve és együttműködve a nemzet építésében. A vallásszabadság, mely magába foglalja a lelkiismeret szabadságát, a személy méltóságában gyökerezik és alapja minden más szabadságnak. Szent és elidegeníthetetlen jog.

Fokozzák a meg nem szűnő imádságukat Egyiptom és a világ minden keresztényéért, különösen is azokért, akik a Közel-Keleten élnek. Néhány tragikus esemény és hívő ember vére ontása, üldöztetése és meggyilkolása, pusztán azért, mert ő keresztények, ma sokkal inkább, mint valaha, arra emlékeztetnek, hogy a vértanúk ökumenizmusa egyesíti és bátorítja a keresztényeket a béke és a kiengesztelődés útjának tovább folytatásában.
A szeretetből meghalt és föltámadt Jézus titka áll a teljes egység felé haladók szívében. Most újból a vértanúk a útjelzők. Az ősegyházban a vértanúk vére magvetés volt az új keresztények számára. Napjainkban is a számos vértanú legyen a Krisztus összes tanítványai közötti egység magvetése.

A Szentlélek műve iránt engedelmességgel, Ferenc pápa és II. Tavadrosz pápa kölcsönösen kijelentik, hogy egy szívvel és lélekkel, teljes őszinteséggel törekszenek arra, hogy ne ismételjék meg a másik egyházban kiszolgáltatott keresztség szentségét, ha valaki a másik egyházhoz akar csatlakozni. Teszik ezt a Szentírás, valamint a Niceában, Konstantinápolyban és Efezusban tartott ökumenikus zsinatok hite iránti hűség jegyében.

Végül leszögezik, hogy Pál apostol tanítását és példáját követik: „Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a Lélek egységét. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van” (Ef 4,3-6).

Húsvét harmadik vasárnapja

Húsvét harmadik vasárnapja

Megtört kenyér az asztalon

Az emmauszi tanítványok történetét érdemes összekapcsolnunk a múlt vasárnapi evangéliummal, Tamás apostol esetével, akinek Jézus a következőket mondta: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Szent Lukács evangélista soha nem látta Jézust, nem találkozott sem a földön járó, sem a feltámadt Úrral, mégis azt szeretné tanítani a két emmauszi tanítvány esetével, hogy találkozhatunk a Feltámadottal és eljuthatunk a hitre.
A világhírű festő, Rembrandt számos bibliai témájú alkotása közül több festménye is az emmauszi tanítványok történetét dolgozza fel, hol az Emmausz felé tartó tanítványokat, akikhez Jézus útközben csatlakozik, hol a vendéget házukba éppen behívó embereket. Legkedveltebb jelenete pedig a kenyértörés pillanata. Egyik ilyen művén Jézus éppen megtöri a kenyeret, ezt látva az egyik tanítvány kezét csodálkozva maga elé emeli, a másik megkapaszkodik az asztalban, így figyelik Jézus cselekedetét. A festményen a háttérben szerepel még egy fiú, talán egy szolga, aki tálcán hozza számukra a sült halat, de ő üres tekintettel, teljesen értetlenül néz az asztalnál ülőkre, semmit sem ért a látottakból. Egy másik művén, egy nagyon figyelemreméltó vázlatrajzán Rembrandt Jézus eltűnésének pillanatát próbálja megragadni a kenyértörést követően. Persze, ami éppen eltűnik és nem látható, azt meglehetősen nehéz ábrázolni, lefesteni. Ezen a képen arról a helyről, ahol Jézus ült az asztalnál, nagy fényesség, világosság árad és megvilágítja a két személyt.
E művészi ábrázolások segítenek minket az események megértésében. Látható, hogy a művészek valóban sokat gondolkodtak, elmélkedtek az evangéliumi jeleneteken és hittel közelítettek ahhoz. Nekünk is érdemes elmélkednünk a leírások egy-egy elemén, részletén, amelyek sajátos üzeneteket hordoznak. Az emmauszi történetben a következőt mondják a tanítványok a hozzájuk csatlakozó ismeretlennek: Jézus nagy hatású próféta volt, akit halálra ítéltek és keresztre feszítettek. „Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt.” Múlt időben beszélnek: mi azt reméltük. Most már nem remélnek, reményük meghalt, mert úgy gondolják, hogy az Úr halálával minden véget ért. Végtelenül csalódott és reményvesztett emberek ezek a tanítványok. Egy halott ember már nem tud csodát tenni, egy halott személytől már nem lehet megváltást várni. Emlékszünk még húsvéti elmélkedésünk üzenetére? A feltámadt Krisztus a mi reményünk! Ennek igazságát tapasztalják meg az emmauszi tanítványok is. Amikor felismerik az Urat a kenyértörésben, akkor egyetlen pillanat alatt újjáéled bennük a remény. Ettől kezdve már nyoma sincs a csalódottságnak, az elkeseredésnek, hanem nagy lelkesedéssel azonnal visszaindulnak Jeruzsálembe az apostolokhoz, hogy elmondják nekik a velük történteket.
Szent Lukács leírása ugyan nem tesz róla említést, de minden bizonnyal az Úr eltűnését követően az általa megtört kenyér ott maradt az asztalon. A feltámadt Krisztus láthatatlan marad testi szemünk számára, de a hit által felismerhető. És bár ő eltűnik, rejtőzködik, láthatatlanul van jelen, mégis itt marad számunkra minden szentmisében az oltár asztalán a megtört kenyérben. Ismerjük fel jelenlétét!
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te betértél a két emmauszi tanítvány házába és szemük láttára megtörted a kenyeret. Cselekedeted fordulópontot jelentett a számukra, rögtön felismertek téged és azonnal visszaindultak Jeruzsálembe. Csalódottan jöttek, de most lelkesen mennek vissza. Kételkedve jöttek, de most már hit ébredt bennük. Nem értették hivatásukat, de most már tudják, hogy ők is a te feltámadásod tanúi és hirdetői. A veled való találkozás arra indítja őket, hogy visszatérjenek és elmondják a közösség többi tagjának élményüket. Bátoríts minket és adj nekünk erőt, hogy feltámadásod tanúi és örömhíred hirdetői legyünk!