2014.02.14. csütörtök

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.14. csütörtök

„Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott (azaz Isten akarata szerint birtokba vett a földön mindent Ter 1,26-31). De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt:Ez már csont a csontomból és hús a húsomból.Asszony
a neve (ísa), mivel a férfiből (ís) lett. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test (szervezet) lesz”(2,20-24)

Isten minden más emberfiánál okosabb észt adott Salamonnak, mondja a Szentírás. Tudott okosan és bölcsen gondolkodni, amint azt Sába királynője hírként hallotta, aki a hírt ellenőrizve hozzá utazott, megtapasztalva örömmel könyvelhette el magának és minden más emberfiának. Isten azonban Salamon kedvéért sem ismételte az isteni kinyilatkoztatásnak azt a részét, amit Salamon előtt mintegy négyszáz évvel elmondott egy másik zseninek, Mózesnek a Sínai hegy tetején állandó villámlás és mennydörgés kíséretében. Isten leíratta vele a Teremtés című könyvében. Nem tudom, Salamon olvasgatta-e ezt a könyvtekercset? Mert ebben Isten tudatja minden emberrel, hogy egy férfi és egy nő alkot egy házaspárt, hogy egymást kiegészítsék és boldogítsák, hogy ebből a kizárólagos szeretetközösségből szülessenek gyerekeik az emberiség nagy családjának boldogítására. Úgy vélem, hogy ezt az alapvető eligazítást Salamon elmulasztotta tanulmányozni. Feleségül vette az összes közel-távoli király lányát. Fényes hozományok és makacs bálványozás volt a hű kísérőjük. Végül Salamon elfeledte az indulásakor megígért hűséget, Jahveh-hez való kizárólagos ragaszkodást. Pedig Isten szigorúan tiltotta a pogányokkal való házasságkötéseket: „Ne adjátok össze velük magatokat, és ők se házasodjanak össze veletek, mert elcsábítják szíveteket, s isteneikhez pártoltok”.(Kiv 34,16; MTörv 7,1-3) „ám Salamon csüggött rajtuk. Hétszáz fejedelmi asszonya volt és háromszáz ágyasa. Történt, hogy amikor Salamon megöregedett, szívét asszonyai más istenekhez fordították, szíve nem volt többé mindenestül az Úré, az ő Istenéé, mint atyjának, Dávidnak a szíve. Így Salamon a szidóniak istennőjéhez, Asztartéhez szegődött, majd Milkomhoz, az ammoniták szörnyéhez. Salamon tehát olyat tett, ami gonosz az Úr szemében, és nem követte hűségesen az Urat, mint atyja, Dávid. Akkoriban épített Salamon Kamosnak, a moabiták istenének egy szentélyt arra a hegyre, amely Jeruzsálemmel szemközt emelkedik, aztán ugyanígy Milkomnak is, az ammoniták Istenének. S ezt minden idegenből való asszonyának megtette, aki tömjént és véres áldozatot mutatott be istenének. Az Úr megneheztelt Salamonra, mivel szíve elfordult az Úrtól, Izrael Istenétől, jóllehet kétszer is megjelent neki, és épp azt a parancsot adta neki, hogy ne szegődjön más istenekhez. De ő nem tartotta meg, amit az Úr parancsolt neki. Ezért az Úr így szólt Salamonhoz: Mivel így áll veled a dolog, hogy nem tartottad meg szövetségemet és a törvényeket, melyeket szabtam, ezért elveszem tőled a királyságot és szolgádnak adom. De atyádra, Dávidra való tekintettel nem a te életedben teszem ezt meg, hanem fiad kezéből ragadom ki. S nem veszem el az egész királyságot: egyetlen törzset meghagyok a fiadnak atyád, Dávid kedvéért, és Jeruzsálem miatt, hisz kiválasztottam” (1Kir 11,3-13) Hazánk ötszáz éven át hatalom, sőt nagyhatalom is volt. A pogány római szellemiség átvétele után (reneszánsz) őseink elpocsékolták a hamisítatlan hitet. Ez vezetett a XIX. - XX. század csapásaihoz. Vissza kell térnünk eredeti eszményünkhöz: Magyarok Nagyasszonya országa vagyunk. A világ új rendjét Isten szabja meg.

Jézus csodái 26. - Eloszlott szeméről a fátyol

Eloszlott szeméről a fátyol

 

Jézus a Földközi-tenger partján fekvő, Alexanderről elnevezett városban jár. Három kereskedőtestvér meghívja őt, hogy kereskedőházának nagy udvarán beszéljen a néphez. Egyes emberek felismerik Őt, mások találgatják, hogy ki lehet. Egy anya megkérdezi egy kereskedőtől:

– Mit gondolsz? Megadja nekem a kegyelmet akkor is, ha csak nemrég áttért vagyok?

– Úgy gondolom, igen. Próbáld meg! Bántani biztosan nem fog!

Egy félvak öregember, akit egy kislány vezet, megkérdezi:

– Hol van, hol van a Messiás?

A kisleány kéri az embereket:

– Adjatok helyet az öreg Márknak! Kérem, mondjátok meg az öreg Márknak, hol van a Messiás!

– A Rabbihoz akartok menni? Nézzétek, ott áll! Az, aki a koldusokkal beszélget.

Sokan veszik körül Jézust. Hirtelenül kiáltás hallatszik, és az emberek mozgásba jönnek. Mások is odasietnek a piacról, egyesek viszont, a csoportból kiválva, a tér felé rohannak, sőt még messzebbre is.

– Mi történt?

– Mi van itt?

– Az izraeli férfi meggyógyította az öreg Márkot!

– Eloszlott szeméről a fátyol!

Jézus közben bemegy az utcáról az udvarra. Az emberek utána nyomulnak. A sor végén biceg egy sánta koldus, aki inkább keze segítségével vonszolja magát, mint lábával. Lába görbe és erőtlen. Mankók nélkül nem jutna előbbre. Hangja viszont erős, és keresztülszeli a levegőt:

– Szent! Szent! Messiás! Rabbi! Könyörülj rajtam! – Torkaszakadtából kiáltozik, megállás nélkül. Két-három személy is odafordul hozzá:

– Hallgass el! Márk héber, te nem.

– Csodákat csak az igazi izraelitákkal tesz, nem azokkal, akik kutyáktól születtek!

– Anyám héber volt...

– Meg is verte az Isten, amikor bűnéért téged adott neki, te szörny! Ki innen, te nőstényfarkas fia! Menj vissza a helyedre, sár a sárba!...

Az ember nekitámaszkodik a falnak, megszégyenülve, megrettenve a feléje nyúló öklök fenyegetésétől...

Jézus megáll, megfordul, néz. Megparancsolja:

– Ember, gyere ide!

A férfi reá néz, majd azokra, akik fenyegetik... de nem mer előre menni.

Jézus szétválasztja a kis tömeget, és odamegy hozzá. Kezét a vállára teszi, és azt mondja:

– Ne félj! Gyere előre, velem! – Majd a kegyetlen emberekre nézve, így szól: – Isten mindenkié, aki Őt keresi, és aki irgalmas.

Azok megértik a célzást, és most ők kerülnek a sor végére, megállva ott, ahol vannak.

Jézus újra megfordul. Meglátja őket ott, zavartan, már-már elmenőben, és így szól hozzájuk:

– Nem! Ti is jöjjetek! Nektek is jót tesz majd, ha lelketeket ugyanúgy kiegyenesítitek és megerősítitek, mint ahogyan én kiegyenesítem és megerősítem ezt az embert, mivel tudott hinni. Ember, mondom neked, gyógyulj meg betegségedből! – és leveszi kezét a sánta ember válláról, aki összerándult Jézus szavaira.

A férfi biztosan fölegyenesedik lábára, eldobja a használattól elkopott mankókat, és felkiált:

– Ő meggyógyított! Legyen dicséret anyám Istenének! – majd letérdel, hogy megcsókolja Jézus köntösének szegélyét.

A tolongás – azoké, akik látni akarnak, vagy akik már láttak, és most megtárgyalják – a tetőfokára hág. A térről az udvarba vezető kapualjban a hangok olyan kongó ércességgel hangzanak, mint valami kútban, és visszhangot kiváltva, nekiverődnek a vár falának.

A katonák nyilván azt gondolják, hogy veszekedés kezdődött, és ott teremnek. Durván utat törnek maguknak, és megkérdezik, mi történt.

– Csoda! Egy csoda! A nyomorék Jónás meggyógyult. Ott van a galileai ember mellett!

A kereskedők fellázadnak Jézus ellen, mert elrontotta üzletüket azzal, hogy az emberek inkább az Ő beszédét hallgatták. Ezért a katonák felszólítják Jézust, hogy hagyja el a várost, kíséretükben, amit Ő meg is tesz.

(5-114)

Zsolozsma 39.

Szent Ambrus püspök leveleiből

Isten örökösei, Krisztus társörökösei vagyunk

Az Apostol ezt mondja: Aki lélekkel megöli a test cselekedeteit, az élni fog (vö. Róm 8, 13). Nem csoda, hogy él, hiszen Isten gyermekévé lesz, aki Isten Lelkét birtokolja. Éppen azért Isten gyermeke, hogy már ne vegye többé magára a szolgaság lelkét, hanem a fogadott gyermekség lelkét; olyannyira, hogy már a Szentlélek tegyen bizonyságot lelkünkben istengyermeki mivoltunkról. A Szentlélek tanúsága pedig az, hogy ő kiáltja a szívünkben: Abba, Atya, amint a galatáknak szóló levélben is írva van (Gal 4, 6). De ő tesz arról is magasztos bizonyságot, hogy Isten gyermekei vagyunk: hiszen mi Istennek örökösei és Krisztusnak társörökösei vagyunk (Róm 8, 17); társörököse pedig az, aki megdicsőül vele együtt; viszont az dicsőül meg vele együtt, aki érte szenvedve együtt szenved vele. S hogy erre a szenvedésre lelkesítsen minket az Apostol, hozzáteszi: mindaz, amit elszenvedünk, kicsi és nem mérhető ahhoz a viszonzásul adott eljövendő nagy jutalomhoz, amely majd megnyilvánul rajtunk, amikor újjáalakul bennünk az Isten képe, és méltók leszünk színről színre látni az ő dicsőségét. S hogy ennek az eljövendő megnyilvánulásnak a nagyszerűségét még jobban kiemelje, hozzáfűzi: maga a természet is sóvárogva várja Isten fiainak ezt a megnyilvánulását. A természet ugyanis múlandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem a remény miatt, mivel a teremtett világ Krisztustól várja szolgálata jutalmát, és majd maga is felszabadul a múlandóság szolgai állapotából az Isten fiainak dicsőséges szabadságára, így lesz majd egyforma az egész természetnek és Isten gyermekeinek szabadsága, amikor majd megnyilvánul rajtuk saját dicsőségük. Most azonban, amíg ez a megnyilvánulás késik, az egész természet együtt sóhajtozik, és várja fogadott gyermekségünk és megváltásunk dicsőségét, már kívánva kívánja az üdvözült életet, és meg akar szabadulni a mulandóság szolgai állapotából. Ez a törekvés abból is nyilvánvaló, hogy a Szentlélek első ajándékait megkapva már sóhajtoznak utána, és várják a fogadott gyermekséget. Ez a gyermekké fogadás az egész testnek a megváltása, amikor az ember színről színre fogja majd látni az isteni és örök Jóságot, mint Isten örökbe fogadott gyermeke. Ez a gyermekké fogadás az Úr Egyházában már megvalósul, amikor a Szentlélek így kiált: Abba, Atya, amint ezt a galatákhoz írt levélben olvasod. Ez a gyermekké fogadás azonban csak akkor lesz egészen teljes, amikor valamennyien feltámadnak romolhatatlanságban, tisztességben, dicsőségben, és méltók lesznek arra, hogy színről színre lássák Istent. Az emberi természet akkor fogja majd érezni, hogy egészen meg van váltva. Ezért dicsekszik így az Apostol: Megváltásunk még reménybeli (Róm 8, 24). A remény ugyanis üdvözít, amint a hit is, amelyről írva van: A hited üdvözített téged (Mt 9, 22). 

2014.02.12. szerda

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.12. szerda

Salamon a bölcs király nagyon fiatalon lett Izrael királya már apja, Dávid életében.Az élete első nagy kérése az Úrtól Gibeonban:„Adj hát szolgádnak éber szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat.Mert hisz ki tudná másként kormányozni ezt a te népes népedet? Tetszett az Úrnak, hogy Salamon ilyen kéréssel fordult hozzá. Ezért így szólt hozzá az Úr: Mivel épp ezzel a kéréssel fordultál hozzám, nem hosszú életet vagy gazdagságot kértél magadnak, nem is ellenséged életét kérted, hanem bölcsességért könyörögtél, hogy szem előtt tartsd az igazságot, lásd, megadom neked, amit kértél. Bölcs és értő szívet adok neked, amilyen nem volt előtted, s nem lesz utánad sem. Ráadásul azt is megadom, amit nem kértél, a gazdagságot és a dicsőséget, hogy nem lesz a királyok közt hozzád hasonló.” (1Kir 3,9-12)

„Akkortájt elment a királyhoz két szajha. Eléje járultak, s az egyik asszony azt mondta: Engedj meg, Uram! Én, és ez az asszony itt ugyanabban a házban lakunk. Szültem a jelenlétében a házban. Három nappal a lebetegedésem után ez az asszony is szült. Együtt voltunk, nem volt senki idegen a házban, csak mi ketten voltunk a házban. Aztán éjszaka ennek az asszonynak meghalt a fia, mert agyonnyomta. Erre éjnek idején fölkelt, s míg szolgálód aludt, elvette mellőlem fiamat, és saját keblére fektette, az ő halott fiát meg az én keblemre tette. Amikor fölkeltem, hogy megszoptassam, lám, halott volt a fiam. De virradatkor jobban megnéztem, s kiderült, hogy nem az én fiam volt, akit szültem’. A másik asszony azonban ellene vetette: Nem igaz, a te fiad halott, s az enyém az élő. Így vitatkoztak a király előtt. Erre a király azt mondta: Ez azt állítja: Az az én fiam ott, mármint az élő. s a te fiad a halott. Az meg kijelentette:Nem igaz, a te fiad a halott, s az enyém az élő. Aztán megparancsolta a király: Hozzatok ide egy kardot! Odavittek hát a királynak egy kardot. S a király így szólt: Vágjátok ketté az élő gyermeket, s adjátok az egyik felét az egyiknek, a másik felét a másiknak! Akkor az az asszony, akinek a gyerek a sajátja volt, --mivel fölébredt benne a fia iránti szeretet --, azt mondta a királynak:Engedelmeddel, uram, adjátok neki oda a gyermeket, ne öljétek meg! A másik ellenben így kiabált:Ne legyen se az enyém, se a tied, vágd ketté! Most a király vette át a szót, s azt mondta: Annak adjátok oda a gyereket, ne öljétek meg! Mert az az anyja. Egész Izrael hallott a király ítéletéről, és nagy tiszteletre ébredt a király iránt, mert látták: Isteni bölcsesség tölti el, hogy igazságot szolgáltasson” (3,16-28) Miután Salamon felszentelte a templomot és ünnepélyesen elhelyezte az új „Szentek szentjében” Isten ládáját az új kerub-szobrok alá, „Salamon Izrael egész közösségének jelenlétében az Úr oltárához lépett, az ég felé tárta kezét és így szólt:”Hallgasd meg szolgádnak és népednek könyörgését, amikor csak imádkoznak majd ezen a helyen” (1Kir 8,22; 30) Isten pedig valóra váltotta ígéreteit:„Amikor Sába királynője értesült Salamon hírnevéről, eljött, hogy találós kérdésekkel próbára tegye. Nagy kísérettel, fűszerekkel és rengeteg arannyal és drágakővel megrakott tevékkel érkezett Jeruzsálembe, és mihelyt Salamon király elé került, elmondott mindent, ami a szívén volt. Salamon azonban minden kérdésére megadta a feleletet, nem volt semmi, ami a király előtt titok maradt, s nem tudta volna megfejteni neki”.(10,1-3) Sába királynője így összegezte ámulatát: „Áldott legyen az Úr, a te Istened, aki tetszését lelte benned, és Izrael trónjára ültetett,hogy az igazságot és az igazságosságot szolgáld” (9) Öreg korára azonban pogány feleségei bálványainak is épített templomokat és füstölt nekik is. Az Úr így szólt ellene élete vége felé: „Nem ragadom ki kezéből az egész királyságot, meghagyom fejedelemnek, amíg csak él, szolgám, Dávid kedvéért, akit kiválasztottam, és aki szem előtt tartotta parancsaimat és törvényeimet. Majd a fia kezéből ragadom ki a királyságot ”(11,34-35a) Az Európai Unio-t három nagyszerű keresztény ember alapította. Egyikük ezt mondta:Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz! „Európa már nem keresztény, hanem missziós (=pogány) terület” (XII. Pius pápa) Isten nem változott, mert örök igazság. Jó lesz vigyáznia minden népnek, mert Isten örök szeretet, de örök igazság is!Magyarország Mária országa. Bűneiért sokat szenvedett, de „Mária országa nem vész el”

Ferenc pápa üzenete a betegek XXII. világnapjára

A Szentatya a lourdes-i Szűzanya napján, február 11-én hagyományosan üzenetet intéz a betegekhez. Ferenc pápának a betegek 22. világnapja alkalmából, Hit és szeretet: „Nekünk is oda kell adnunk életünket testvéreinkért” (1 Jn 3,16) témában megfogalmazott gondolatait az alábbiakban közöljük.

Kedves Testvéreim!

1. A betegek 22. világnapja alkalmából − melynek témája: Hit és szeretet: „Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért” (1 Jn 3,16) − különösen a betegekhez fordulok és mindazokhoz, akik ápolják, gondozzák őket. Az Egyház a szenvedő Krisztus különleges jelenlétét ismeri fel bennetek, kedves betegek. Azaz: a szenvedésünk mellett – sőt azon belül – ott van Jézus szenvedése, aki velünk hordozza terhünket, és kinyilatkoztatja annak értelmét. Amikor Isten Fia vállalta, hogy keresztre feszítsék, lerombolta a szenvedés magányát, és megvilágította sötétségét. Ily módon Isten irántunk való szeretetének misztériuma előtt állunk, amely reménnyel és bátorsággal tölt el minket: reménnyel, mert Isten szeretet-tervében a fájdalom éjjele is megnyílik a húsvéti fényre; bátorsággal, hogy minden viszontagsággal az ő társaságában, vele egyesülve nézzünk szembe.

2. Isten emberré lett Fia nem vette el az ember életéből a betegséget és a szenvedést, hanem magára véve, átformálta és új távlatot adott neki. Új távlatot, mert már nem a szenvedésé az utolsó szó, hanem az új, teljességben való életé. Átformálta, és így a Krisztussal való egységben a betegség és a szenvedés negatívumai pozitívvá válhatnak. Jézus az út, és az ő Lelkével követhetjük őt. Ahogy az Atya a Fiát szeretetből adta oda, és a Fiú önmagát ugyanazzal a szeretettel adta oda, mi is szerethetjük embertársainkat úgy, ahogy Isten szeretett bennünket, odaadva életünket testvéreinkért. Ezáltal a jó Istenben való hit jósággá válik, a megfeszített Krisztusba vetett hit erővé válik ahhoz, hogy a legvégsőkig tudjunk szeretni, még az ellenségeinket is. A Krisztusban való hit hitelességét önmagunk odaadása, a felebarát iránti szeretet bizonyítja, különösen azok felé, akik nem érdemlik meg, akik szenvednek, és akik kirekesztettek.

3. A keresztségünkből és bérmálásunkból fakadóan arra vagyunk hivatva, hogy olyanok legyünk, mint Krisztus, minden szenvedő irgalmas szamaritánusa. „A szeretetet arról ismerjük fel, hogy ő életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért” (1Jn 3,16). Amikor gyengéden odafordulunk azokhoz, akiknek gondoskodásra van szükségük, akkor a reményt és Isten mosolyát visszük a világ ellentétei közé. Amikor a mások iránti nagylelkű odaadás alakítja cselekedeteinket, akkor teret adunk Krisztus Szívének, amely átmelegít bennünket. Ezáltal elősegítjük Isten országának eljövetelét.

4. Ahhoz, hogy növekedjünk a gyengédségben és a tapintatos, a másikat tiszteletben tartó szeretetben, egy keresztény példakép áll előttünk, akire bizonyossággal tekinthetünk. Ő Jézus Anyja, és a mi Anyánk, aki odafigyel Isten hangjára és gyermekeinek szükségleteire, nehézségeire. Mária a benne megtestesülő isteni irgalmasságtól ösztönözve elfelejti önmagát és Galileából Júdeába siet, hogy találkozzon unokanővérével, Erzsébettel, és segítsen neki. A kánai menyegzőn közbenjár Fiánál, amikor látja, hogy elfogy az ünnepi bor. Élete zarándoklata során szívében hordja az öreg Simeon szavait, amelyek előre hírül adják neki, hogy majd tőr járja át lelkét; és lelki erősséggel marad Jézus keresztjének lábánál. Ő tudja, hogyan lehet végigjárni ezt az utat, ezért ő az Anyja minden betegnek és szenvedőnek. Bizalommal, gyermeki tisztelettel és azzal a bizonyossággal fordulhatunk hozzá, hogy ő segít nekünk, támogat minket, és nem hagy el bennünket. Ő a Feltámadt Megfeszített Anyja: keresztjeink mellett marad, és kísér minket utunkon a feltámadás és a teljes élet felé.

5. Szent János, a tanítvány, aki Máriával állt a kereszt lábánál, visszavezet minket a hit és a szeretet forrásához, Isten szívéhez, aki „szeretet” (1Jn 4,8.16), és emlékeztet, hogy nem szerethetjük Istent, ha nem szeretjük a testvéreket. Aki Máriával a kereszt alatt áll, az megtanul úgy szeretni, mint Jézus. A kereszt „Isten irántunk való hűséges szeretetének bizonyossága. Olyan nagy ez a szeretet, hogy belép bűnünkbe és megbocsájtja azt; belép szenvedésünkbe és erőt ad, hogy hordozni tudjuk; belép a halálba is, hogy legyőzze és üdvözítsen minket… Krisztus keresztje arra is hív, hogy hagyjuk magunkat megragadni ettől a szeretettől, arra tanít, hogy mindig irgalommal és szeretettel tekintsünk a másikra, különösen arra, aki szenved, akinek segítségre van szüksége.” (keresztút a fiatalokkal, Rio de Janeiro, 2013. július 26.).

A betegek 22. világnapját Szűz Mária közbenjárására bízom: segítse a betegeket, hogy szenvedésüket közösségben éljék meg Jézus Krisztussal, és támogassa azokat, akik gondoskodnak róluk. Szívből adom apostoli áldásomat mindenkire, betegekre, egészségügyi dolgozókra és önkéntesekre.

Vatikán, 2013. december 6.

Ferenc pápa

Jézus csodái 25. - Isten csodatevő hatalma

Isten csodatevő hatalma

 

Jézus ismét Naimban jár. Betér a feltámasztott Dániel házába. Odamennek a farizeusok és írástudók is, hogy belekössenek Jézusba. Először Jézussal kötekednek, utána elkezdik az ifjú Dánielt kérdezgetni. Emlékszik-e, mi a halál? Mit érzett, amikor visszatért az életbe? Mit látott a halál és az élet közti térségben?

– Én csak azt tudom, hogy halálos beteg voltam, és kiálltam a haláltusát. Ó, az szörnyű! Ne juttassátok eszembe!... Pedig eljön a nap, amikor újra végig kell szenvednem! Ó, Mester!... – Rémülten néz rá, és már annak gondolatára is elfehéredik, hogy újra meg kell halnia.

Jézus nyájasan bátorítja:

– Maga a halál, vezeklés. Te, mivel kétszer halsz meg, teljesen megtisztulsz a szennyfoltoktól, és azonnal a mennyországot fogod élvezni. Ez a gondolat késztessen arra, hogy szentül élj, és csak szándéktalan és bocsánatos bűnök legyenek benned.

De a farizeusok újra támadnak:

– De mit éreztél az életbe való visszatértedkor?

– Semmit. Élve, és tökéletes egészségben találtam magamat, mintha hosszú, nyomasztó álomból ébredtem volna fel.

– De arra csak emlékeztél, hogy meghaltál?

– Arra emlékeztem, hogy nagyon beteg voltam, a haláltusáig, és ez minden.

– És a túlvilágról mire emlékezel?

– Semmire. Nincs semmi. Egy fekete lyuk, egy üres hely életemben... Semmi.

– Akkor szerinted nincs ott limbus, tisztítóhely, pokol?

– Ki mondja, hogy nincs? Persze hogy van. Csak én nem emlékszem rájuk.

– De biztos vagy abban, hogy halott voltál?

A naimiak mind felcsattannak:

– Hogy halott volt-e? Mit akartok még? Amikor felravataloztuk már kezdett bűzleni. No meg! Attól a rengeteg balzsamtól és kötéstől egy óriás is meghalt volna!

– De te nem emlékszel arra, hogy halott voltál?

– Mondtam nektek, hogy nem! – Az ifjú kezdi elveszteni türelmét, és hozzáteszi: – Dehát mit akartok elérni ezzel a hosszú faggatással? Hogy egy egész falu jelentse ki: én halott voltam; állítsa azt édesanyám, a menyasszonyom – aki majdnem meghalt a fájdalomtól – és én magam is, aki körülkötözve, bebalzsamozva feküdtem, holott nem volt igaz? Mit mondotok? Hogy Naim csupa gyermekekből vagy félkegyelmű emberekből áll, akiknek tréfára kerekedett a kedvük? Édesanyám néhány óra alatt hófehérré lett. Menyasszonyomat ápolni kellett, mert szinte megőrjítette a fájdalom és az öröm. Ti pedig kételkedtek? És ugyan miért tettük volna ezt?

– Miért? Csakugyan! Miért tettük volna? – kérdik a naimiak.

Jézus nem szól. Az abrosszal játszik, mintha oda se figyelne. A farizeusok nem tudnak, mit mondani. Jézus azonban hirtelenül megszólal, amikor úgy látszott, hogy befejeződött a beszélgetés, a tárgy kimerült, és ezt mondja:

– Az ok ez: ők – és a farizeusokra és írástudókra mutat – azt akarják állítani, hogy a te feltámadásod csak egy jól kitervelt játék volt, hogy növelje tekintélyemet a tömegek előtt. Én terveztem ki, ti voltatok a cinkosaim, hogy becsapjuk Istent és felebarátainkat. Nem! A csalást meghagyom a hitványoknak. Nincs szükségem sem a bűvészkedésre, sem a cselfogásokra ahhoz, hogy az legyek, ami vagyok, sem másokat nem csapok be és nem teszek meg bűntársakká. Miért akarjátok elvitatni Istentől azt a hatalmat, hogy vissza tudja adni a lelket egy testnek? Ha Ő adja a lelket, amikor a test létrejön, minden alkalommal megteremtve a lelkeket, miért ne tudná visszaadni, a Messiás imájára, a lelket a testnek, hogy ezzel sok embert segítsen az igazsághoz való eljutásra? Elvitathatjátok-e Istentől a csodatevő hatalmat? Miért akarjátok azt elvitatni?

– Te Isten vagy?

– Én az vagyok, aki vagyok. Csodatetteim és tanításom beszélnek arról, ki vagyok.

– De akkor ez az ember miért nem emlékezik, holott a megidézett szellemek meg tudják mondani, mi a túlvilág?

– Mert ez a lélek az igazat mondja, mivel megszentelődött első halála vezeklésétől, míg az, aki a szellemidézők ajkával beszél, nem az igazat mondja.

(4-1164)

Zsolozsma 38.

Soubirous Szent Mária Bernadett szűz leveléből

Az Úrnő szólt hozzám

Az egyik napon, amikor két leánnyal a Gave folyó partjára mentem ki rőzsét gyűjteni, valami szélzúgást hallottam. A rét felé fordultam, de a fákat egy cseppet sem láttam hajlongani. Ekkor fölemeltem fejemet, és észrevettem a barlangot. Megláttam ott a fehér ruhába öltözött Úrnőt. Tündöklő fehér ruha volt rajta, és kék öv a derekán, mindkét lábán világossárga rózsa, olyan színű volt, mint az olvasója. Láttára megdörzsöltem a szememet, mert azt hittem, hogy káprázik; kezemet pedig ruhám zsebébe dugtam, és megfogtam az olvasómat. Keresztet is akartam vetni, de nem tudtam a kezemet felemelni, mert lehanyatlott. Amikor pedig az az Úrnő keresztet vetett, bár remegett a kezem, megpróbáltam én is, és végre sikerült. Rögtön elkezdtem imádkozni a szentolvasót, maga az Úrnő is pergette olvasója szemeit, ajka azonban nem mozgott. Mire befejeztem a szentolvasót, a látomás rögtön eltűnt. Megkérdeztem erre a két leányt, hogy láttak-e valamit. Azt mondták: semmit. Sőt még ők kérdeztek engem: „Milyen titkot tudsz mondani számunkra?” Közöltem velük, hogy láttam a fehér ruhás Úrnőt, azonban nem tudom, kicsoda ő. De figyelmeztettem őket, hogy erről hallgassanak. Erre meg ők figyelmeztettek engem, hogy ide ne jöjjek többé. Ebbe viszont én nem egyeztem bele. Újra eljöttem tehát vasárnap, hiszen erre belső indítást éreztem. Az Úrnő csak a harmadik alkalommal szólt hozzám, és megkérdezte, hajlandó lennék-e tizenöt napon át kijönni ide hozzá. Azt feleltem, hogy igen. De hozzátette még, hogy biztatnom kell a papokat, hogy építtessenek fel ott egy kápolnát. Aztán megparancsolta, hogy igyam a forrásból. Mivel nem láttam ott semmi forrást, elindultam a Gave folyóhoz. Ő azonban jelezte, hogy nem a folyóról beszélt, és ujjával a forrásra mutatott. Amikor pedig arra a helyre mentem, ott csak sárral kevert kis vizet találtam. Kezemmel semmit nem tudtam meríteni belőle, azért kaparni kezdtem, és végre kevés vizet bírtam meríteni a markommal. Háromszor kimertem, és a negyedik alkalommal már inni is tudtam belőle. Ezután megszűnt a látomás, és én hazamentem. Tizenöt napon át pedig visszamentem oda, és az Úrnő egy hétfő és egy péntek kivételével mindennap megjelent nekem ugyanazt parancsolva, hogy figyelmeztessem a papokat ott egy kápolna felépítésére, és kérte, hogy menjek a forráshoz megmosdani, és imádkozzam a bűnösök megtéréséért. Többször kérdeztem ugyan kiléte felől, de ő csak szelíden mosolygott. Végül is karját felemelve és szemével az égre tekintve megmondta nekem, hogy ő a Szeplőtelen Fogantatás. E tizenöt nap alatt három titkot is közölt velem, de megtiltotta, hogy ezeket bárkinek is eláruljam. Én pedig ezeket mindeddig hűségesen megőriztem.