Advent 1. hete hétfő

Advent 1. hete hétfő

„Akkor az Úr felhőt teremt nappal, füstöt és lángoló tűz fényét éjjel" 

Izajás próféta ma idézett jövendölése visszavezet minket az üdvtörténet egy igen fontos eseményéhez. Isten megemlékezett Ábrahám nemzetségéről. Négyszázharminc évig éltek Isten szándéka szerint Egyiptomban. Számuk megszaporodott, elérkezett az idő, hogy szabad népként éljenek, Isten ígérete, amelyet egykor Ábrahámnak adott, beteljesedjék: „Ezt a földet a te utódaidnak adom"(Ter 12,7)a fáraó tisztában volt azzal, ha Mózes szavára elengedi a zsidókat, megfosztja országát a rabszolgák ingyenes munkájától, ezért megtagadta Isten parancsát. Isten azonban tíz csapással megtörte ellenállását. Izrael szabadon kivonulhatott Egyiptomból. Isten maga volt a nép vándorlásának irányítója: felhő oszlop állt élükre, amely nappal is fényes volt, éjjel, pedig az egész tábort beragyogta világossággal. A fáraó megbánva nagylelkűségét, egész hadseregével üldözőbe vette őket, a zsidók éppen a Vörös-tenger partján táboroztak. Rémülten figyelték az ellenség hadmozdulatait. Ekkor a felhő a két tábor közé ereszkedett és ott is maradt, amíg a zsidók a kettévált tenger vízfalai között átvonultak a Sínai félszigetre. Nekik nappali fényt adott a felhő, az egyiptomiakra sűrű sötétséget árasztott. Felemelkedve feltárta a valós helyzetet: Isten átmentette népét a tenger túlsó partjára. A fáraó nem adta fel a harcot, utánuk vezényelte csapatát. A tenger közepére érve Isten összetörte szekereit. Ekkor észhez térve, de későn ordították a parancsot: 
„Fussunk Izrael elől, mert az Úr harcol érettük ellenünk"Csak egy botlegyintés, és az egész egyiptomi hadsereg belefulladt a visszaáradó hullámokba. Fél évezred múlva Izajás ezt a védelmet ígéri népének. Kellett volna Mózes hite, az akkori élők engedelmessége, meg is nyerték volna Isten kegyeit.A próféta jövendölése a későbbi korokban, az új Jeruzsálem, az Egyház idejében érvényesül. A sátán kemény legény. Állandóan támad, hazudik, rágalmaz, félelmet kelt. Ne féljetek, üzeni a próféta,Jézus ereje éjjel és nappal fölöttetek, lebeg.Ha szükséges, tengert nyit ketté, nektek fényt, elleniségeteknek éjszakát teremt. Kétezer év történelme igazolja erejét és szeretetét.Magyar gyermekeinek is ezt üzeni:Isten és Szűzanyánk oltalma alatt álltok. Akik kitartottatok hitetekben, hívjátok vissza hozzájuk eltévedt testvéreiteket! Isten őket is szereti, menteni akarja. Szellemi és gazdasági harc szorongat benneteket. Még erős a hazugság¬áradat. Majd megnyilvánul Jézus ereje és Nagyasszonyunk szigorú szemmel figyel, mint Lourdes-ban, és a sátán rohama köddé válik. Ez az ádvent váljék ébredő hazánk Jézushoz való visszatéréssé.

Krisztus a mindenség Királya IV.

Krisztus a mindenség Királya

elmélkedés negyedik rész

Jézus tizenkét éves,amikor a húsvéti ünnepekre elmegy Jeruzsálembe. Az ünnepek alatt már a tizenkét évesek ébredő öntudatával és felelősség-érzetével készül önálló küldetésére, ami majd huszonkét év múlva éri el csúcspontját:vállalnia kell Atyja akaratából a világ összes emberéért a megváltó szenvedéseket és a kereszthalált. A názáreti zarándokok csoportjából egyedül marad Jeruzsálemben. Még az Édesanyjának sem szól. Ismerkedik a hellyel és a vele egykorú gyerekekkel, akik vele együtt lesznek majd felnőttek, és felelősen állnak majd mellé vagy követelik a halálát. Amikor három nap múlva a Szűzanya és Szent József rátalálnak, Édesanyjának szelíd korholására ez a kinyilatkoztatás hangzik el: „De miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem? Ám azok nem értették meg ezeket a hozzájuk intézett szavakat. Velük ment hát, lement Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Szavait Anyja megőrizte szívében. Jézus meg gyarapodott bölcsességben, korban s kedvességben Isten és az emberek előtt”. (Lk 2,49-52) Emlékszem amikor Takács József professzor dogmatika-óránkon elénk tárta, hogy Jézus emberi értelme a megtestesülés pillanatában amint felvett embersége örökre hozzáfűződött isteni természetéhez, azonnal részesült a boldogító istenlátásban. Lukács evangélista azt tárja elénk, hogy embersége apránként nőtt fel a vállalt megváltáshoz a bölcsesség erényének gyarapodásával, a kora és emberi szeretete növekedésével. Döbbenten ült a körülbelül hatvan kispap. Moccanni sem tudtunk. Csodálatos volt átélni, hogy minden üdvözült lélek majd ennek az istenemberi megváltásnak erejében a mennyországba érkezve látja meg tökéletes boldogságban a végtelen istenséget. Ezért az örök boldog pillanatért érdemes volt vállalni a nekünk adott bölcsesség, emberi életünk szeretetgyakorlatai és az isteni igazságért vállat tanulás, imádság, szemlélődés által kimunkált üdvösséget. Szent Pál sok mindent átélt, még az üdvösség forrását, Jézus Krisztust is üldözte. Megtérése után így nyilatkozik: „Nyolcadnapra körülmetéltek, Izrael népéből, Benjamin törzséből származom, zsidó vagyok a zsidók közül. A törvény megtartásában farizeus, az Egyház üldözésében szenvedélyes, a törvény szerinti jámborságban feddhetetlen voltam. Ám amit akkor előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak tekintem. Sőt Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam. Hiszen nem a törvény útján váltam igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit révén. Isten ugyanis a hit által tett igazzá, hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget. Így hozzá hasonulok a halálban, hogy ezáltal eljuthassak a halálból a feltámadásra is. Nem mintha már elértem volna, vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magához ragadott engem. Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban. Mi, a tökéletesek, gondolkodjunk így! Ha valamiben még másként gondolkodtok, Isten majd megvilágosít benneteket, de amit már elértünk, abban tartsunk ki”. (Fil 3,5-16) Épp ma olvastam egy hitetlen írónak Boldog II. János Pál pápa halálát súlyosan becsmérlő írását. Gúnyolja, hogy az egykor okos, vonzó egyéniséget hagyta nyomorulttá válni Istene. Igen, az Atya emberré vált Istenfiát is hagyta, hogy ellenségei mindent elkövessenek ellene, de feltámasztotta a halálból, és azt üzeni:„Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég”(Jel 22,13)

Adventre készülünk 4.

Adventre készülünk 

elmélkedés negyedik rész

„Uram, nyisd meg ajakamat, hadd hirdesse szám dicséretedet!” 

Az Egyház hivatalos imája a zsolozsma. Amikor akár közösségben (kórusban), akár egyedül el akarjuk kezdeni a napi zsolozsmát, ezzel a dávidi zsoltárverssel zendítünk rá az istendicséretre. Közben kereszttel jelöljük meg ajkunkat. Így nyilvánítjuk ki alázatunkat, hogy a „Mindenható, fölséges és jóságos Úr” (Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz) dicséretét zengő csillagvilághoz, a föld díszeihez, szél öcsénk, tűz bátyánk, víz húgunk gyönyörű panorámájához, az istenszerető és megbocsátó szívű emberekhez, a földi életüket jobbra cserélő dicsőséges Egyházhoz és angyaltestvéreink beláthatatlan kórusához kívánunk csatlakozni.Úgy vagyunk ezzel mi is, mint Dániel, akihez buzgó imája közben leszálltak az égből jött követek, és a legfőbb közülük megszólította Dánielt tengermorajhoz hasonló hangján. Dániel rémületében a földre zuhant, lába remegett, és csak angyali segítséggel tudott feltápászkodni. Így is némán állt az angyal előtt, mígnem egy kéz megérintette és megszólította: „Dániel, te kedvelt férfi, értsd meg az igéket, amelyeket hozzád intézek, és állj talpra, mert éppen most küldött ő engem hozzád”. (Dán 10,11) Aki átérzi, mit jelent az Egyház képviseletében énekre nyitni ajkát, bizony gyermekded merészséggel zendíti meg az ének árját: Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam! Dániel háromszor hét napig böjtölt, bánta bűneit, pedig csodálatosan ártatlan szívvel tartotta meg Isten parancsait fogolytartója, Nabukodonozor babiloni király trónja mellett állva, az uralkodó kegyeitől elhalmozva. Csoda, hogy Dávid király gyönyörű bűnbánati zsoltárában így eseng súlyos vétkeit érezve lelkiismerete mélyén: Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam? Pedig nagyon szeretné már zengeni újra felszabadultan az Úr dicséretét! Ifjú korától lelkesen pengette a hárfát. Olyan áhítattal zenélt, hogy a lelkiismeret-furdalásaitól sanyargatott Saul király csak az ő hárfazenéje hallatán tudott megnyugodni.(1Sám 16, 14-23) Most az ő lelkiismerete nyugtalankodott, neki volt szüksége az isteni ajak-nyitásra. Erre az alázatos kérésre Isten megnyitja megtévedt gyermeke szívét is, ajkát is. Szívében megérteti vele, hogy azok az áldozatok, amelyeket a szövetséget kötő Isten rendelt el és Dávid is szorgalmasan bemutatott az Úr oltárán, sőt új oltárt építtetett Sion hegyén erre a célra, a frigyládát átvivő sokadalom jelenlétében hatlépésenként több állatot is feláldozott, ezek az áldozatok önmagukban nem kedvesek Istennek:„Hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égő áldozatot hozok, nem tetszik neked. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg” (18-19) Dáviddal együtt tegyük mi is szívünket alázatossá, keltsük fel benne a szeretetből fakadó töredelmet, és így kezdjük az Egyház szent zsolozsmáját. Kapcsoljuk szívünkbe testvéreink, családunk, honfitársaink szívét is! „Emeljük fel szívünket!” Ne nyugodjunk addig, amíg erre a válasz nem cseng teljesen, tisztán, meggyőzően: Fölemeltük az Úrhoz. Ébredj ember mély álmodból, Megszabadulsz rabságodból. Közelít már üdvösséged, Eltörlik már minden vétked.” (Ho 9, 1) Zendítsük mi minden testvérünk fülébe, szívébe ezt a csodálatos, ősi magyar éneket. Hiszen nekünk már nem kell reszketve összerogynunk az angyali látomás előtt: „Elküldé az Úr angyalát, hogy köszöntse Szűz Máriát, Kinek tiszta, szűz méhébe Alászállt az örök Ige.” (Ho 9, 2) „a prófétáknak lelkei láttak, Szent jelenésekben s téged békességben Vártak, édes Üdvözítőnk. Te ember lettél, s új tant hirdettél. A jövendölések beteljesednek Rólad, édes Üdvözítőnk. Nyújtsd malasztodat, hogy ez áldozat Bánatot gerjesszen bűnös szíveinkben. Ó, segíts meg, Üdvözítőnk!” (Ho 2, 4-5.8)

Hívom a családokat 2013 decemberében

Hívom a családokat 2013 decemberében – Bíró László püspök levele

 

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

A munka és az ünnep életünk természetes része, de ahhoz, hogy mind a munkában, mind az ünnepben eredményesnek, sikeresnek érezzük magunkat, szükségünk van kapcsolatokra. A mindig csak a saját érdekét néző, önmagáért élő ember nem tud olyan hatékonyan dolgozni, mint az, aki másokkal közösségben tevékenykedik. Ezért hangsúlyozzák a gazdasági életben a „csapat-munka” jelentőségét, ezért támogatják a családi vállalkozásokat. Az ünnephez is legalább két emberre van szükség, és az sem közömbös, hogy a két ember között milyen kapcsolat van.

A munkából fáradtan hazaérkező ember leül a televízió elé, és miközben elárasztják a hírek a világ minden táján jelentkező bajokról, katasztrófákról, békétlenségekről, elgondolkodik. Milyen jó lenne egy nyugodt, békés világban élni csupa kedves, derűs emberrel körülvéve, milyen öröm lehetne úgy dolgozni, hogy az ember munkáját elismerik, rendesen megfizetik! Aztán a televízióban feltűnik egy kedves, derűs, mondhatni boldog háziasszony, aki megmagyarázza boldogsága okát: remek új edényei vannak, megvette a csoda-tisztítószert, soha nem volt levesporból főzi a vacsorát. Ezekkel a tárgyakkal öröm dolgozni, velük érdemes kapcsolatba kerülni. Milyen egyszerű, ha kapcsolataim sem idehaza, sem a munkahelyemen nem okoznak tartósan örömet, majd boldogítanak a tárgyak! Fogyasztói társadalmunk ezt sugallja: töltsd ki a hiányzó kapcsolatok miatti űrt áruval, vásárolj, ne késlekedj, az életedet így teheted széppé. Ha pedig úgy látod, ehhez nincs elég pénzed, rajta, ott a szerencsejáték. A munka soha nem hozhat annyit, mint egy főnyeremény! Nem ritka eset, hogy azok, akiknél ez a recept nem válik be, a szomorú valóságból az alkoholhoz, a kábítószerhez menekülnek, ezzel tovább rombolják kapcsolataikat, magányosak lesznek és szegények maradnak.

A fogyasztói társadalom szemlélete az embert is használati tárggyá silányítja. Hogyan tudjátok mások személyi méltóságát tiszteletben tartva alakítani kapcsolataitokat? Mi segít ebben munkahelyeteken, a családban és a közösségben?

A szegénység relatív fogalom, aki egy fejlett európai országban szegény, az Ázsia valamelyik fejlődő országából nézve gazdagnak látszik. A szegénység a társadalom betegsége, mert az ember képtelen a társadalom életét úgy megszervezni, hogy a javakból mindenki egyformán részesedhessen. Erre utalt Jézus is: „Szegények mindig lesznek veletek, és amikor akartok, jót tehettek velük” (Mk 14, 7). A birtoklást, gyarapodást elsőrendű értéknek tekintő társadalmunk el akarja kerülni a szegénységet. Arra buzdítja az embereket, hogy fogyasszanak minél többet, gazdagodjanak, igyekezzenek olyan gazdagok lenni, hogy a szegényekkel jót tehessenek. A nincstelenség, a nélkülözés testet-lelket megnyomorító tragédia, a mértékletesség áldás, a nem mindent és azonnal birtokolás nemes gondolkodást takar, a „most még nem” erőt ad. A keresztény társadalom feladata, hogy a családok nyomorát, nélkülözését legyőzze, de nem azért, hogy a fogyasztás életstílusát választhassák.

Mennyire másképp látja az evangélium a szegénység, a gazdagság és a boldogság összefüggését, amikor azt tanítja, hogy a szegénység a boldogság és az emberi virágzás útja is. (vö. Lk 6, 20). Az evangéliumi értékeket követő család önként lemond az áruk és a pénz utáni hajszáról és összhangba hozza szükségleteit és lehetőségeit. Szegénysége józan mértéktartásban, a gyarapodásban mások megelőzéséről való lemondásban nyilvánul meg. Így szolgálja a lelki javakat, és a családon belüli és kívüli kapcsolatokat önként, szabadságban. Ha azok a jómódú családban élő gyerekek, akiknek mindenük azonnal megvan, nem tapasztalják meg ezt a nemes szegénységet és a vele járó szabadságot (és ha a felnőttek nem gyakorolják újra és újra mindennap), elveszítik a vágyat és képességet arra, hogy egy ajándék megkapásakor meglepődjenek és rácsodálkozzanak. Így pedig elrabolják tőlük a tiszta felhőtlen gyermeki örülni tudást azáltal (és éppen azáltal), hogy elárasztják őket árukkal és fogyasztói javakkal.

Hogyan tudjátok gyermekeiteket a nemes szegénység értékére rávezetni? Milyen érveket tudtok nekik felhozni, ha osztálytársaik, barátaik azonnal teljesülő kívánságaira hivatkoznak?

Egy váratlanul beköszöntő munkanélküliség az egész család számára súlyos megpróbáltatás, szegénységet jelent; egy árvíz, vagy jégverés is szegénnyé teheti a családot a közeli rokonsággal együtt. A társdalom, a család és az egyén élete során mindig bekövetkezhetnek váratlan fordulatok, amelyek legyőzendő nehézséget, megoldandó problémát jelentenek. A szülők gyakran arra törekednek, hogy gyermekeik minden veszéllyel szemben védett körülmények között nevelkedjenek, elkerüljék mind a testi, mind a lelki sérüléseket. Pedig a sebesülés veszélye az emberi élet velejárója, aki erre nincs felkészülve, azt a kapott sebek könnyen legyőzik. Az emberi lét elsődleges feltétele, hogy vállaljuk a küzdelmet a felmerülő nehézségekkel szemben. Mindannyian kapunk és adunk sebeket, mindannyiunknak vállalni kell a küzdelmet a mások által, és az általunk másoknak okozott sérülésekkel szemben. Amikor valaki visszahúzódik a család, vagy a közösség védőbástyái mögé, hogy elkerülje a nehézségeket és így mentesüljön a harctól, amikor azt gondolja, hogy jól lehet élni sebesülések veszélye nélkül is, amikor abbahagyja mások, közeliek és távoliak sérüléseinek hordozását, amikor lemond a győzelem akarásáról és annak áldássá fordításáról, abban a pillanatban feladja az életért vívott küzdelmet.

A sebezhetőség dinamikája hasonló az oltóanyagéhoz: aki mindennap beveszi a sebzettség kis dózisát, erős lesz a nagyobb sebzésekkel szemben is; aki viszont nem veszi be a kis sebzettségeket, nagyon sebezhetővé és gyengévé válik akkor, amikor a nagy és pusztító sebesülések megjelennek. Ilyenkor a sebesülés úgy hat, mint az a vírus, amely nem találkozik antitesttel. A család a sebezhetőség, azaz a fenntarthatóság és a termékenység nagy iskolája. Csak az elkerülhetetlen sebezhetőséggel megbékélve tudjuk átvészelni a kisebb és nagyobb válságokat egyénenként és közösségben.

Idézzetek fel saját, barátaitok, vagy szüleitek életéből olyan sérüléseket, amelyek felett sikerrel győzedelmeskedtetek! Milyen segítséget tud nyújtani a közösség megpróbáltatások idején?

Az élethez szükség van ünnepre a családban és a munkahelyen egyaránt, nagyon jól tudta ezt a régi paraszti és ipari kultúra. A család is tudja, hogy akkor is – és talán éppen akkor leginkább –, amikor a szegénység, a válság pillanatait éli meg, nélkülözhetetlen az ünnep, hogy újra megtalálja az összetartó szellemi és erkölcsi erőt a továbbéléshez, azaz a szándékot a közös életre, a növekedésre, hogy erősödjék a közös sorshoz való tartozás érzése. Ez pedig nem csupán a családnak, hanem az egész társadalomnak, sőt a nemzetnek is elsődleges energiaforrása.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Krisztus a mindenség Királya III.

Krisztus a mindenség Királya

elmélkedés harmadik rész

„XI. Pius pápa 1925-ben rendelte el az Egyházban Krisztus királyságának ünnepét

Döntésében a Szentírás tanítására támaszkodott. Izajás próféta megjövendölte a Megváltóról: Messzire kiterjed uralma és országában mindig béke lesz (Iz 9,6) a zsoltárokban pedig azt olvassuk: Uralkodni fog tengertől tengerig és hódolnak előtte a föld lakói”. (Zsolt 71,8-9) (Liturgikus bevezető, Misssale) Elgondolkodtató ez az évszám. A zsidó népet Ábrahám ősapjuk személyében kétezer évvel Jézus megtestesülése előtt Kánaán földjén biztosította arról, hogy azon a vidéken születik majd meg a Megváltó. Ezerkétszáz évvel a megtestesülés előtt az egykori paradicsomkert táján élő próféta kerül Kánaán vidékére átkot szórni Isten akkori választott népére, de a kegyelem látásra nyitja szemét, áldásra a száját, és megjövendöli, hogy csillag jelzi a Megváltó születését. Tizenkét évszázadon át minden éjjel figyelik ezt a csillagot. Néhány bölcs másfél év múlva tevékre ül, keresi és megtalálja a Messiást. Felcsillan a két évezred óta bosszúra vágyó Ézsau-utód, Izrael-gyűlölő Heródes király szeme. A zsidó papok kórusban fújják Mikeás próféta hatszáz éves jövendölését az efratai Betlehemben születő Messiásról, de egy lépést sem tesznek feléje. A bölcsek meglelik a másfél éves Jézust, hódolnak előtte, gazdagon megajándékozzák, aztán boldogan hallgatják a mennyei angyal leleplező szavát Heródes hazugságairól, és más úton mennek haza, nem a gyönyörű Jeruzsálemen keresztül. Józsefet is felkelti a gondos égi besegítő. A bosszúszomjas Heródes katonákat küld Betlehembe. A látogatói rájöhettek gaz emberségére, de ő okos és megölet minden két évnél fiatalabb betlehemi kisfiút. A szüleik zokognak, de az első vértanúk boldogan értesülnek odaát, kiért kellett csecsemőként meghalniuk. Szent Józsefet is riasztja a mennyei angyal: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, s maradj ott, amíg ne szólok, mert Heródes keresi a gyermeket, meg akarja ölni. Fölkelt, s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját, és elmenekült Egyiptomba. Ott maradt Heródes haláláig”.(Mt 2,13-15a) Az újabb angyali jelentkezés után azonban visszatérhettek Izrael földjére. De az északi tartományba, Názáretbe költöztek. Senki nem kérdezte tőlük: Nocsak! Eddig hol jártatok? Tizenkét évesen kis legényke lett minden zsidó fiú. Akkor Jézust szülei fölvitték Júdeába, a templomba, hogy a törvény szerint ott találkozzék az Atya házával, és megünnepeljék őseik Egyiptomból való szabadulást a bárányvacsorával. Gyermeki esze is tudta élete célját: Húsz év múlva itt fognak el, itt ítélnek halálra, mert megvallom istenségemet. Itt neveznek ezért a tanúságért istenkáromlónak és feszítenek keresztre a szomszéd kis hegyen, a Kálvárián. Aztán gyermeki derűvel ott maradt az ünnepek elmúltával. Édesanyja és Szent József azt hitték, hogy a sokszáz-fős názáreti zarándok egykorú gyermekcsapatával lépeget hazafelé. Ebédre kereste Mária és a csodálatosan gondos nevelőapa, József. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe. A vele egykorú gyerekek tanulócsoportjában lelték fel.„Miért kerestetek”- kérdezett vissza. Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem? Ám ők nem értették meg ezeket a hozzájuk intézett szavakat. Velük ment hát, lement Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Szavait Anyja mind megőrizte szívében. Jézus meg gyarapodott bölcsességben, korban, s kedvességben Isten és az emberek előtt” (Lk2,49-52) Az I. század közepétől honfitársai, majd a pogány Római Birodalom császárai üldözték Jézust. Még a születésnapját csak háromszázötven évvel később kezdték megünnepelni. A csodálatos, világos eszű középkor után kialakult a nagy hitű új szent föld, a keresztény Európa. Ennek böjtje, a felvilágosodás kora, ami vallásilag inkább az elsötétülés korává lett napjainkra. 

Adventre készülünk 3.

Adventre készülünk

harmadik elmélkedés

„Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb, leszek”

Dávid király prófétai szóra magába szállt, átgondolta tettét, megértette annak súlyosságát, beismerte bűnösségét, őszintén megbánta. Isten bocsánatáról, pedig prófétai üzenet biztosította. A most elemzett bűnbánati zsoltárában azonban mintha elbizonytalanodott volna ez a meggyőződés. A fenti zsoltárversben ott rezeg a kétség: lehet ekkora bűnöket ilyen egyszerűen eltörölni, teljesen megbocsátani? Dávid király úgy érzi, hogy gyengesége nagyon messzire nyúlik vissza: „íme, gonoszságban fogantam, és bűnökben fogant engem az én anyám” (7) Bár Istenbe vetett hite csodálatos ifjúkora óta: „Oroszlánt is, medvét is megöltem én, a te szolgád, -mondja Saulnak-, úgy jár tehát majd ez a körülmetéletlen filiszteus is, mint azok. Nos, megyek és elhárítom népemről a gyalázatot, elvégre ki is ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gyalázni merte az élő Isten seregét?” (1Sám 17, 36), szíve igazsága mégsem volt teljes Uriás esetében. Ezt sínyli meg most keservesen: „íme, te a szív igazságát szereted, bölcsességedet titokban kinyilatkoztattad nekem”. (8) Úgy érzi, ehhez a teljes szívtisztuláshoz Isten végtelen hatalma és jósága kell, mint Mózes idejében:„Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb, leszek”. Izrael népe az ószövetség megkötése előtt három nap mosakodott és mosta ruháját, hogy tisztultan állhasson Isten elé. „Az után odaküldte fiainak ifjait, hogy mutassanak be egészen elégő áldozatokat, és vágjanak az Úrnak békeáldozatul fiatal bikákat. Mózes, pedig fogta a vér felét, és a medencékbe töltötte, a másik felét, pedig az oltárra öntötte. Aztán fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt mondták: Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk. Ő, pedig fogta a vér felét, és a medencékbe töltötte, a második felét, pedig az oltárra öntötte. Aztán fogta a szövetség könyvét és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt felelték: Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk. Ő, pedig fogta a vért és meghintette vele a népet, és így szólt: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr kötött veletek e szavak alapján”. (Kiv 24, 5-8) Ugyanígy kellett eljárniuk a zsidó papoknak is az áldozati oltárnál: az áldozati állat vérét körben ráöntötték az oltárra (Kiv 29, 15) Máskor meg kellett kenni a levágott bárány vérével Áronnak és fiainak fülét, jobb kezük és lábuk nagyujját, majd kenettel együtt rá kellett hinteni az oltárra a vért, majd Áron és fiai ruhájára is, hogy minden szent legyen. (20-21) Mózes útbaigazítása szerint ügyes férfiak elkészítették a szentsátort és felszerelését a mennyei minta alapján, de ezeket is mind vérrel kellett meghinteni. (Kiv 30, 26-30) Előtte azonban meg kellett mosni Áront és fiait vízzel. (Kiv 29, 4) Dávid jól ismerte ezeket a szertartásokat, benne a mosakodás és vérrel való megkenés vagy meghintés fontosságát, hogy a közönséges emberből vagy eszközből Istenhez méltó, azaz szent legyen. Ő súlyos bűnt követett el Uriás megöletésével, hogyan lehetne újra Isten elfogadott gyermeke? Érthető szívből feltörő könyörgése: „Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem, és a hónál fehérebb leszek” Ezt kéri Dávid magától Istentől. Amikor javulni akarunk,elmegyünk a templomba. Fölkészülünk: összegyűjtjük bűneinket, megbánjuk, majd belépünk a gyóntatószékbe. Ott Jézus papja vár ránk. Meghallgatja bűnbevallásunkat, hogy tudja, Jézus parancsa szerint mit kell megbocsátania. A gyóntató papot a Szentlélek irányítja, hogy milyen útbaigazítást nyújtson, feltétel nélkül fogadjuk el! Azután feloldoz bűneinktől, majd elégtételt ad. Ezt igyekezzünk mielőbb elvégezni, hiszen a bűneinkért járó ideiglenes büntetések egy részét ezért engedi el Isten, és tökéletesen megbocsát minden meggyónt és őszintén megbánt bűnt. Az ítéleten sem hánytorgatja fel. A befejező fohász nyugtasson meg: Isten megbocsátotta bűneidet, menj békével.

Advent 1. vasárnapja

Advent 1. vasárnapja

„hogy feddhetetlen szentségben állhassatok Istenünk és Atyánk elé"

Új egyházi évet kezdünk a mai vasárnappal. Az egyházi év nem gazdasági vagy iskolalátogatás célzatával indul, hanem Urunk, Jézus Krisztus életének és tanításának felújításával igyekszik új alkalmat biztosítani nekünk, katolikus keresztényeknek, hogy egyre több érdemet gyűjtsünk, kincseket a mennyországra (vö. Mt 6,19-21), mert életünk minden percére kijelölte nekünk a mennyei Atya az igazság és a szeretet erényeinek gyakorlását. Erről számoltat el bennünket a halálunkat követő külön ítéleten és az utolsó ítéleten is. Jézus ehhez ad új lendületet, bőséges kegyelmet mindegyikünknek. Igen, arra kell felkészülnünk, hogy életünk minden percéről számot kell adnunk. A szempont: jó gyermeke voltam-e a Menyei Atyának? Szerettem-e Őt, szolgáltam-e neki úgy, ahogy Ő kívánta? Szerettem-e Isten többi gyermekét, testvéremnek fogadtam-e el őket? Azt tartottam-e életem legfőbb kötelességének, hogy a mellém rendelt embereket állandó törekvéssel, igazán és önzetlenül tegyem boldoggá? Mert aki nem ezt tartotta legfőbb kötelességének, az bármit tett, hiába és fölöslegesen élt. Az apostollal együtt mondom: „Megtanultátok tőlünk, hogyan kell Istennek tetsző életet élnetek: éljetek is hát így, s haladjatok egyre előbbre”(1Tessz 4,1) Az evangéliumban Jézus arra figyelmeztet, hogy úgy kell kihasználnunk az új egyházi évet, hogy egyszer, előbb vagy utóbb, vége lesz a világnak. „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek”(Lk 21,25-26) a hitetlen, istentagadó, önző emberek összeomlanak: hiába gyűjtöttünk milliárdokat, nincs semmi biztonságunk! Sőt: önimádatunk, hazug és igaztalan életünk együtt omlik össze a világgal. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagyhatalommal és dicsőséggel”. (27) Ettől még jobban kétségbeesnek: Végünk van, mert amit tagadtunk, mégis igaz: Ő valóban él, és most ítélni jön bennünket. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl a fejeteket, mert elérkezett megváltástok”. (28) Aki itt egész életében hitt neki, szerette és szolgált neki, annak elkezdődik ekkor az örök boldogság. Erről szól az Úr Jeremiás próféta által: „íme, jönnek majd napok, mondja az Úr, amikor teljesítem a jót, amelyet Izrael házának és Júda házának megígértem.” (Júda háza itt már Dávid fiát, a Messiást jelenti). „Azokban a napokban igaz sarjat támasztok Dávidnak, aki jogot és igazságot teremt az országban.És a várost így hívják majd: Az Úr a mi igazságunk”.(Jer, 33,14-16) a rómaiak azt mondták: „Ha békét akarsz, készülj a háborúra.” Jézus és vele én is azt ajánlom: Ha örökre boldog akarsz lenni, kezd az új egyházi évet az igazság és szeretet szolgálatával.