38. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.11.17. szombat

„Vedd és olvasd!

Negyven évesen végre utat tört Ágoston süketségébe az isteni kegyelem. Az a kegyelem, amely Isten természetfeletti ajándéka, amit semmivel sem lehet megfizetni, de kérni kell, kitartóan és hűségesen, akár negyven évig. Ágoston elámult, hogy ez a kegyelem mindennél nagyobb ajándék. Rádöbbent arra is, hogy annyi csodálatos élménnyel gazdagította néhány óra alatt, amennyit soha semmiféle természetes gyönyör és a földi alkotás legszebb magaslatai sem tudnak biztosítani. „Önmagadért teremtettél, ó Isten, és nyugtalan a szívünk, amíg benned meg nem nyugszik”. De hogyan éri el, eléri-e valaha is ezt az isteni közelséget, amelyben felfedezheti a végtelen Úr nagy istenségének azt a területét, amelyet az Úr neki, csak neki tartott fenn. Az előző élménysor fenséges világában ez a gond kezdi gyötörni.„Utat kerestem, miképpen szerezzek erőt, amely alkalmassá nevel majd arra is, hogy élvezzelek téged. És nem találtam, míg nem öleltem át az Isten és az ember közötti közvetítőt, az ember Krisztus Jézust (1Tim 2,5) Ő mindennek felett való, örökké áldott Isten (Róm 9,5). Itt van tehát a másik nagy kegyelem, amelyet édesanyja imáiban sok-ezerszer kért, sürgetett számára: „Hívogat és szólongat bennünket: Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6) Az eledelt, amelynek vételére még gyenge voltam, a test leplébe zárta, mert az Ige testté lett (Jn 1,14), hogy tejjel etesse csecsemőkorunkat Bölcsességed révén. Mindent általa teremtettél. Éppen olyan régi, mint örökkön új Szépség: későn gyulladt föl szereteted bennem. Íme, belül voltál, én pedig kívül, és kint kerestelek. Szépséges világodnak én rútságommal rohantam neki. Velem voltál, de én nem voltam veled. Távol tartottak tőled engem olyan dolgok, amelyek nem léteznének, ha nem volnának benned.

37. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.11.16. péntek

„Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust!” (Róm 13,14)

Szent Pál apostol üdvös figyelmeztetését: „Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust,” testvéri szívvel ajánlom. Egyrészt azért, mert „nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell” (ApCsel 4,12), másrészt azért, mert nekünk, papoknak és a papságra készülőknek Ő adja meg a helyes életprogramot. A gondviselő Istennek két terve volt az üdvösségre: egy a bűntelen világra és a másik a bűnbeesés utánira. Ennek megfelelően először arról elmélkedünk, hogy mi volt az Atya terve az Igével kapcsolatosan az első, majd a második tervben, aztán megvizsgáljuk, mit kell a magunk életére alkalmaznunk. Amikor Isten elhatározta, hogy világot teremt, önmagánál szebb minta okot nem tudott találni. Így saját képmását, Fiát tette meg minta oknak, de nem isteni mivoltában, hanem jövendő emberségében. Elhatározta ugyanis, hogy Fia megtestesül majd a történelem során, mégpedig az emberek között, az ő természetüket öltve magára. Jövendő ember-lelke lesz az emberi lélek és az angyalok minta oka, emberi teste pedig az anyagvilágé. Erről ír Pál a kolosszeiekhez: „Kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fiának országába. Benne van a mi megváltásunk a bűnök bocsánata. Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülötte, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.” (Kol 1,13-17) Az Ige szívesen vállalta ezt a mintaokságot. Ezzel vállalta azt is, hogy egykor majd valóban testvérünk lesz. Az Atya pedig- Boldog Duns Scot János elgondolása szerint- ezt a megtestesülést tette az angyali próba tárgyává. Mihály és angyalai megértették és örömmel vállalták, hogy az istenséggel egyesülő emberi természetet is imádják, ezért kiérdemelték a mennyországba való belépést. Lucifer és társai viszont makacsul ismételgették: a nálunk alacsonyabb rendű természetbe lépő Fiút nem imádjuk. Ezért kellett a számukra frissen teremtett pokolba kerülniük. Az Igére még egy nagyon fontos döntés várt. Amikor a ténylegesen megteremtett emberek vétkeztek, elvesztették a Teremtő kegyelmeit, különleges ajándékait, mondhatta volna a Fiú, hogy a vétkes embereknek nem leszek testvére. Ő azonban nem ezt válaszolta. Dávid királynak jutott az a nagyszerű élmény, hogy az Atya és a Fiú ezzel kapcsolatos párbeszédét meghallgathatta és a negyvenedik zsoltárban rögzítette is:
„Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet.Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: „íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”.(Zsolt 39,7-9) Ezek után következett az Atya akaratának tényleges teljesítése. Amit Isten az Ószövetségben előremondott a Megváltóról, Jézus azt szó szerint vállalta: „így illik teljesítenünk minden igazságot” –fogalmazta meg Keresztelő Jánosnak. (Mt 3,15) Nyilvános működése vége felé háromszor is nyíltan elmondta tanítványainak, hogy milyen iszonyú körülmények között kell meghalnia, hogy végbevigye a megváltás nagy művét. Nem engedte meg, hogy ettől eltántorítsa bárki is.(Mt 16,21-23) Amikor azonban elérkezett a szenvedés órája, bizony kitört a szívéből a keserűség: „Szomorú az én lelkem mindhalálig.”(Mt 26,38) és egyedül maradva halálküzdelmében így imádkozott: „Atyám! Ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd” (Lk 22,42) Ezt mondta, pedig a szenvedése olyan iszonyatos volt, hogy „a verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei”(Lk 22,44) A legnagyobb igazságot mondta ki végül: „Beteljesedett” (Jn 19,30) Íme, az Isten Báránya, akit magunkra kell öltenünk, vagyis akinek a lelkületét ki kell magunkban alakítanunk.

36. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.11.15. csütörtök

Isten megismerése a természetes értelem útján II.

A mai hittudósok többsége természetes képességünk aktualizálásához szükségesnek tartja a segítő kegyelmet, mert lelkünk mélyén nemcsak az Isten felé irányító tudattalan igény rejtőzik, hanem az áteredő bűn következtében ennek ellenkezője is: az Isten elől való menekülésnek és Isten ellen való lázadásnak igénye. Továbbá, mert ezen a kettősségen kívül vannak életünknek olyan adottságai, amelyek megakadályozhatják,hogy Isten felismerésének képessége aktualizálódjék. Ilyen mindaz, ami elvonja figyelmünket a lelkiektől, (gondok, szórakozási lehetőségek, mélyebb eszmélődésre való képtelenség) olyan tények, amelyek Isten létezése ellen látszanak bizonyítani (pl. az értelmetlen szenvedések, a kiábrándító tapasztalatok a vallás képviselőivel kapcsolatban), valamint egyéb környezeti hatások. A természetes istenismeret lényegesen kevesebbet láttat meg Istenből, mint a kinyilatkoztatás. Mit és mennyit? Mi tehát a pontos tartalma az,,igaz Isten'' (Deus verus) kifejezésnek? Egyéb egyházi megnyilatkozások és a józan megfontolás alapján azt tartják a hittudósok, hogy olyan Istenre kell gondolnunk, akitől minden függ, maga viszont senkitől és semmitől sem függ (sokan ilyen értelemben használják az Abszolútum kifejezést), továbbá akihez imádkozni lehet, és aki más, mint a panteisták és politeisták istene.A zsinat aktái szerint a dogma nem foglal állást abban a kérdésben,hogy a természetes ész felismerheti-e a világ időbeli teremtettségét, vagy pedig csak a kinyilatkoztatásból tudunk erről. Tágabb értelemben ugyanis Teremtőnek volna mondható Isten akkor is, ha öröktől fogva létező világ végső elve és fenntartója lenne. A Szentírás nem beszél természetes istenismeretről szó szerint, de beszél róla értelem szerint.Hiszen a Bibliának nem az a célja, hogy vallásbölcseletet vagy hittudományt tanítson, hanem Istennek olyan természetfeletti megnyilatkozásait mutatja be, amelyeket egyesek közvetlenül tapasztaltak meg, mások pedig hittel vettek át az ilyenektől. Itt-ott elejtett megjegyzései azonban elárulják a Szentírás vallásbölcseleti felfogását. A zsidók a hellénista korban találkoztak első ízben pogányfilozófusokkal, és ezek hitetlenségére azt válaszolták, hogy a kinyilatkoztatást nélkülözőknek is módjában lett volna rátalálniuk az igaz Istenre (Bölcs 13,1-9). Ugyanezt írta Szent Pál később a rómaiaknak (Róm 1,18-20)

 

35. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.11.14.szerda

Isten megismerése a természetes értelem útján

Nemcsak szavai és viselkedése alapján lehet megismerni valakit. Az alkotások, a művek is megsejtetnek valamit az alkotóból. Miért ne tételezhetnénk fel ugyanezt Isten alkotásáról, a világról? Annál inkább, mert Isten az embert saját képére teremtette, kell tehát, hogy legyen bennünk valamiféle képesség annak megismerésére, akinek képe vagyunk. Ennél fogva a világ szemléletének, továbbá az élet eseményeinek hatására tudatos okoskodás formájában, vagy legalább homályos megsejtésből adódó féltudatos megismerés formájában is eljuthatunk Istenhez. Mivel pedig értelmünk minden ismeretét rendszerezni és tudományosan igazolni törekszik, arra is alkalmasnak kell lennie, hogy az így nyert istenképet további okoskodással filozófiailag megalapozott istenképpé építse ki. Egyházunk ősidők óta vallja, és az első vatikáni zsinat dogmaként tanítja, hogy az „igaz Isten'' a kinyilatkoztatástól függetlenül, a természetes ész világánál is biztosan felismerhető. Ez a dogma nem a filozófiailag iskolázott elme tudományos következtetéseiről szól, hanem arról a ,,természetes józan észről'',amellyel minden normális ember rendelkezik. Iskolázatlan ember is képes arra, hogy akár a nagy természet szépségeit és törvényszerűségeit megcsodálva, akár lelkiismerete megszólalásaiból kiindulva, akár valamilyen esemény vagy élmény hatására eljusson Istenhez. Ennek a képességnek megléte nem jelenti azt, hogy minden ember okoskodás formájában jut el Isten ismeretére. A tapasztalat szerint ugyanis a legtöbben emberi tekintélyre épülő (neveltetés, vallásos környezet, vallási gyakorlatokon való részvétel) emberies hitből kiindulva észrevétlenül, azaz reflexiók nélkül jutnak el az Isten tekintélyére épült igazi hithez. Dogmánk csak képességről szól. Arról nem nyilatkozott az Egyház,hogy ennek az emberségünkkel adott képességnek aktualizálódásához szükséges-e megvilágosító és erősítő kegyelem, vagy pedig kegyelem nélkül is le tudja küzdeni az ember azokat az akadályokat, amelyek a természetes istenismeretnek útjában állnak. Tapasztalatra hivatkozva nem lehet válaszolni erre a kérdésre. Egyrészt azért, mert mint a kegyelemtan részletezi, minden ember kap többször is az életben kezdő kegyelmeket. Másrészt, mert a kegyelem meglétét vagy hiányát nem tudjuk megtapasztalni, átélni vagy kikövetkeztetni.

34. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.11.13. kedd

„Isten, az Úr megnyitotta fülemet”

Isten az ősszülők bűnbeesése és bűnbánata után a kígyó alakjában kísértő sátánnak keményen mondja ki a büntetést a Megváltó jövendő győzelméről:Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod (Ter 3, 15) Az emberek ebből arra következtethettek, hogy látványos győzelemmel történik majd a világ, az összes ember megváltása. Jézusnak földi életében sokszor kellett ezzel a felfogással szembenéznie. Közvetlenül mennybemenetele előtt erre kérdeztek rá apostola is.(ApCsel1,6) Nehezen értették meg a zsidók, hogy a Messiásnak két eljövetele lesz: az egyik a megváltást hozza el sok szenvedés és kínhalál árán, a végső időkben pedig a mindenen uralkodó jön nyilvános ítéletet és diadalmenetet tartani.Isten ezért üzente már a megtestesülés előtt hétszáz évvel Izajás prófétával:Isten,az Úr megnyitotta fülemet vagyis megértette velem, mondja a Fiúisten, hogy milyen módon kell a megváltást végbe vinnem:„Én nem álltam ellen, és nem hátráltam meg. Hátamat odafordítottam azoknak, akik vertek, arcomat pedig azoknak, akik tépáztak.Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek (5-6) vagyis egészen elvállaltam a szenvedést. A szótlan szenvedés, a kiszolgáltatottság a tehetetlenség látszatát kelti a nézőkben.Az apostoloknak Jézus mindezt előre megmondta, nem is egyszer, hanem háromszor is. Szenvedését látva mégis csalódtak benne, és elvesztették a hitüket is. Szégyellték. Ezért mondta előre a próféta:Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent.Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem.” (7) Ő ugyanis tudta, meg is mondta jó előre, hogy harmadnapra föltámad (Mt16, 21)Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem (8)Jézus tehát első eljövetelekor szenvedésével és kereszthalálával váltott meg minket.Azt is megmondta, hogy aki vele dicsőségében együtt akar örvendeni, „tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem” (Mt 16,24) Ez vonatkozik ránk is. El kell vállalnunk szenvedéseinket Isten kezéből, bármennyire keserves is ez a sors, de bízzunk mi is, hogy „közel van, aki igazságot szolgáltat nekünk” 

 

33. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.11.12. hétfő

Istentan a dogmatikában

A legrégibb keresztény hitvallások az Istenbe vetett hitmegvallásával kezdődtek. A keresztény hitnek legrégibb rendszerező összefoglalása, Origenésznek (+254) Peri arkhón (Az alapelvekről) című műve is szükségesnek tartja, hogy az üdvökonómia tárgyalása előtt összefoglaló tájékoztatást nyújtson magáról Istenről, kilétéről és tulajdonságairól. A teológiai tudnivalókat összefoglaló középkori Summák szintén a mai dogmatikában tárgyalt kérdésekkel, ezek pedig az Istenről szóló igazságok bemutatásával kezdődtek. Maga a dogmatikai istentan a középkor óta két részre tagolódik. Mert akár az ószövetségi kinyilatkoztatásból, akár Istennek bölcseletileg felismerhető tulajdonságaiból, indulunk ki, nem jutunk el a Szentháromsághoz; hiszen a három isteni személy kifelé való megnyilvánulásaiban egyetlen valóságnak látszik, és csak az újszövetségi kinyilatkoztatás elemzése során jutott el az ősegyház a Szentháromság titkának felismeréséhez. Ennek a kettősségnek megfelelően a dogmatikai istentan külön szokott tárgyalni Istennek a Szentháromság titka nélkül is felismerhető tulajdonságairól (De Deo uno) és külön a Szentháromságról (De Deo trino), ezek a teológiai traktátusok pedig egymás után következtek. Egyes hittudósok azonban úgy vélik, hogy ajánlatos a Szentháromságról szóló traktatust (trinitológia) a megváltástan (szótériológia) után tárgyalni, két okból. Szentháromság titka csak a megváltás művébe beillesztve szemlélhető a maga teljességében, továbbá a Krisztus-eseménynek, Isten Krisztusban történt önfeltárásának teljességéhez is hozzátartoznak azok a kijelentések, amelyeknek elemzése során Isten belső életébe nyerünk bepillantást. Isten szentháromságos belső életébe a megváltás következtében kapcsolódhat be az ember a trinitológiának ilyen elhelyezésével annak látszata is elkerülhető, mintha egyedül a dogmatika legelső része (De Deo uno et trino) szolgálná azt a célt, hogy helyes fogalmaink legyenek Istenről. Tágabb értetemben vett istentan az egész dogmatika. Hiszen ha Isten nagy tetteit, a teremtést, a megváltást, kegyelemközlést az Egyház szentségi életét és az egyéni meg közösségi jövőnkre irányuló isteni terveket mélyebben elemezzük, akkor ezeken keresztül is betekintést nyerünk Istengazdagságának, bölcsességének, megfoghatatlan szándékainak és kifürkészhetetlen urainak, mélységébe (Rom 11, 33)
A keresztény ember földi élete szüntelen Istent-keresés (Jn 17, 3;Jer 9,23-24; Zsolt 23,6; 9,11; Siral 3,25) Legbiztosabb útmutatója ebben a kinyilatkoztatás. A teológia a kinyilatkoztatásnak elfogadását akarja megkönnyíteni annak rendszerező feldolgozásával. Ezért feladata ugyanaz, mint a kinyilatkoztatásé. Szent Ágoston így fogalmazza ezt: Theologia Deum docet, a Deo docetur et ad Deum ducit, vagyis tárgya, forrása és célja maga Isten (Civ VIII 1). A teológián belül leginkább a dogmatikára áll ez a szent ágostoni megállapítás.

32. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.11.11.vasárnap

Az újszövetségi Biblia tanítása

Az Újszövetség is vallja:”Istennél semmi sem lehetetlen'' (Lk 1,36; Mt 19,26; Mk 10,27; 14,36), az isteni mindenhatóságot azonban majdnem kivétel nélkül természetfölötti megnyilatkozásaiban láttatja. Jézusnak az Atyától kapott hatalma elsősorban a természet és a gonosz szellemek erejének legyőzésében (a vihar lecsendesítése, kenyérszaporítás, gyógyítások, halott-támasztások, ördögűzések) nyilvánul meg. Jézus isteni mindenhatósága másodsorban a bűnök megbocsátásában és a bűnbánók üdvözítésében mutatkozik (Lk 5,24; 7,47-48; 19,10; Jn 1,29; Róm 5,15; 1Jn 3,5; Zsid10,10) Egészen új formában mutatkozik be az isteni mindenhatóság az Újszövetségben, amikor Jézusban a gyengeség álruháját veszi magára (1Kor 1, 23-25). Amikor Isten Krisztusban belép az emberi történelembe olyan gyengének mutatkozik, hogy még tanítványai, sőt még apostolai is megbotránkoznak benne (Mt 26,31; 16,22-23), ellenségei pedig rágalmak alapján halálra ítéltetik, megkínozzák és olyan szégyenteljes halállal büntetik, mintha csaló lett volna. A kinyilatkoztatás szerint azonban Jézus sorsában is, gyengeségében is Isten hatalma mutatkozott (Jn 19,11; ApCsel 4,24-28; Fil 2,6-11) Jézus követőiben szintén ilyen formában válik nyilvánvalóvá Isten mindenhatósága: át kell élniük azt a látszatot, sőt tudatot, mintha Isten gyenge volna, mert az isteni erő éppen az ô természetes gyengeségük és természetfölötti hitük találkozásában akar megmutatkozni (1Kor 12,7-10; Róm 8,17) Ugyanez a sorsa Egyházának. Krisztus kenósziszát (Fil 2,7), szolgai alakját kell magára vennie, és így kell tanúságot tennie a benne és a világban működő isteni mindenhatóságról. Isten mindenhatóságából az első keresztények azt is észrevették,amit különben már az egyiptomi József, Tóbiás és Jób története mutat(Ter 50,20), hogy Isten a rosszat képes jóra fordítani. A fizikai rosszat úgy, hogy az lelkünknek üdvére válhat (Róm 8,28), a bűnt pedig úgy, ahogyan Szent Pál mondja: amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem (Róm 5,20). Ebben a meggyőződésben gyökerezik az a szilárd reményünk, hogy a paruzia beköszöntése idején mindenki kénytelen lesz elismerni Isten mindenhatóságát (a Jelenések könyve)