9. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint

2012.10.19. péntek

Isten ésszel megismerhető a teremtett dolgokból

Isten egészen más, mint a teremtett világ. A világ dolgait érzékeinkkel megtapasztaljuk, értelmünkkel pedig kialakítunk egy érvényes ítéletet: ez a dolog ilyen. Amikor Istent akarjuk megismerni, mivel semmilyen érzéki tapasztalatunk nem lehet róla, a megismerése sem lehet azonos a teremtett lények ismeretével. Ezért hangsúlyozzuk, hogy nem a róla közvetlenül szerzett tapasztalatok alapján ismerhetjük meg Őt, hanem az általa teremtett dolgok segítségével. Ezeket a dolgokat, a világ teremtett tárgyait senki más nem teremthette, csak Ő. Mert ennek a világnak van kezdete, ezt kénytelen elismerni még az istentagadó is, a kezdést pedig egy végtelen okos és mindenható lénynek kellett kigondolnia és megvalósítania, mert különben ekkora, ilyen tökéletes mű soha nem jöhetett volna létre. Ehhez az istenismerethez is kell a gondolkodó emberész is, mert e nélkül az az istenismeret, amiről itt beszélünk, soha nem alakulhatott volna ki. A most bemutatásra készülő istenismeret nem szigorúan tudományos megismerése Istennek, de arra elég és biztos ismeret, hogy Isten van és ebből az ismeretből következik, hogy végtelen nagy Úr, a nagy mindenség Ura, és rendelkezései mindenkire, rám is vonatkoznak. Ennek a megismerésnek is vannak kiinduló pontjai: azok a teremtmények, amelyeket megismertünk már korábban, és értelmesen meg tudtuk magyarázni, hogy nem lehetnek a Teremtőtől függetlenek. Akadt ugyanis ilyen érvelés: nem kell a sor elején Istent alkotóként feltételezni, mert a teremtmények mind egymástól származnak, és így egy végtelen sor alakul ki belőlük. Eme állításnak az a gyengéje, hogy végtelen sor nincs, mert valami vagy sor, vagy végtelen. Ha sor, akkor van eleje és van vége, és ha egyet még hozzáteszek, akkor az értéke azonnal megváltozik. Ha pedig az a valami végtelent jelent, akkor abból sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet úgy, hogy az értéke megváltozzék. Ezt a megismerést a mi értelmünk a saját természetes erejével végzi el. Ehhez nem kell és nem is kap természetfeletti fényt, vagyis kegyelmet. A tétel nem egy-egy ember értelméről beszél. Akadhatnak olyan emberek, akik az eszüket soha nem használják erre a célra, bár tudósok azt állítják, hogy az ember értelme elsődlegesen Isten, a Teremtő felismerésére adatott az embernek. Isten létének ez a felismerése biztos. Tehát minden ember felismerheti létünk végső okát, amint azt Szent Pál megfogalmazta: „Mert nyilván való veletek kapcsolatban, hogy Krisztus levele vagytok, amely a mi szolgálatunk által készült, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével írva, nem kőtáblákra, hanem a szív húsból való tábláira (Kiv 24,12; Ez 11,19)(2Kor 3,3) Mindebből levonható tény, hogy Isten léte és általános uralma minden ember felett a fentebb vázolt módon biztosan megismerhető. Ha tehát valaki magasabb végzettségére hivatkoznék, vagy más fajta hit tanítását emlegetné, nem kell félnie senkinek, hogy ő ezekkel a fogalmakkal felcsúfolódik. Egyébként az I. Vatikáni egyetemes zsinat elítélte a materializmust és a panteizmust. Az előbbi csak anyagot ismer, tagadja a végtelen szellemet, az Istent; az utóbbi pedig azt vallja, hogy az anyagvilág összessége az isten.„Mert üresfejűek (üres bálványokról gondolkoznak) mindazok az emberek, akikben nincs meg Isten ismerete, és mindabból, amiről látjuk, hogy jó, nem tudták megérteni azt, aki Van. Sem műveire figyelve nem ismerték fel, ki a művész, hanem vagy a tüzet vagy a szelet, vagy légáramlatot, vagy a csillagok köreit, vagy a nagy vizet, vagy a napot és holdat vélték a földkerekséget kormányzó isteneknek. Ha ezek szépségében gyönyörködve, ezeket vélték isteneknek, tudniuk kell, hogy ezek uralkodója mennyivel szebb, hiszen a szépség Atyja rendelte mindezeket. Vagy ha csodálták erejét és műveit, értsék meg ezekből, hogy aki alkotta ezeket, erősebb náluk, hiszen a szépség és teremtés nagyságából megismerhetően látható ezek teremtője. De ezek ellen mégis kisebb a panasz, bár talán tévednek, miközben keresik Istent, és meg akarják találni. Ugyanis műveiben forgolódva kutattak és meggyőződésük, hogy jó az, amit láthatunk. De még ezeknek sem kell (Istent) nem ismerni. Ha ugyanis annyit képesek voltak tudni, hogy képesek legyenek felbecsülni a világot, hogyan nem találták meg még könnyebben ennek Urát?” (Bölcs 13,1-9)

 

8. nap a Hit Évében

Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa rendelkezése szerint:

2012.10.18. csütörtök

Isten megismerése

Istenről minden ember rendelkezik valamilyen fogalommal. Ezek a fogalmak és elképzelések sokban eltérnek egymástól, hiszen kialakulásuk nemcsak értelmi fejlettségünkön, neveltetésünkön és élettapasztalatainkon fordul, hanem saját vágyaink és félelmeink kivetítése is beleszólhat az Isten-fogalomba. Amikor a dogmatika Isten megismertetésére törekszik, nem foglalkozik az Isten-fogalom különféleségeivel és azok kialakulásával, érdeklődése csak erre a három területre irányul: Milyennek mutatja magát Isten a kinyilatkoztatásban? Eljuthat-e az ember Isten létének és néhány alapvető tulajdonságának felismerésére kinyilatkoztatás nélkül is? Hogyan egyeztethető össze a kinyilatkoztatásból nyert istenkép a természetes emberi értelem okoskodásainak eredményeivel? Ezeknek a kérdéseknek figyelembevételével háromféle istenismeretről szokás beszélni: természetfölötti (vagyis a kinyilatkoztatásból nyert),természetes, és végül a teológiai istenismeretről.

A kinyilatkoztatás Istene

Az Apostoli Hitvallás és a többi hitvallások akár az első századokból valók, akár későbbi eredetűek a kinyilatkoztatás Istenébe vetett hitet tolmácsolják. Azt az Istent, aki többféleképpen és különböző módon küldte üzeneteit választott népéhez a próféták útján, az idők teljességében'' (Gal 4,4) pedig Fia által beszélt (Zsid 1,1-2). Az emberré lett Ige megvilágosít minden embert, és megváltói műve által
lehetővé teszi az isteni életbe való belekapcsolódást azok számára,akik az ő teljességéből merítenek (Jn 1,1-18),,Ő fejezi be és teszi tökéletessé tehát a kinyilatkoztatást már puszta jelenlétével, önmaga kinyilvánításával, szavaival és tetteivel, a csodajelekkel, főleg azonban halálával és halálából való dicsőséges feltámadásával, végül pedig az igazság Lelkének elküldésével. Isteni tanúságtétellel erősíti meg, hogy velünk van az Isten, és ezáltal megszabadít minket a bűn meg a halál sötétségéből,és örök életre támaszt föl. A krisztusi üdvrend sohasem múlik el, mert új és végleges szövetség. A mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig pedig már nem kell várnunk semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást (1Tim 6,14 és Tit 2,13)'' (DR 4.) Már a próféták működését megelőzően is sokat feltárt magából Isten az emberek elôtt. A Teremtés elbeszélése szerint közvetlen kapcsolatot tartott az ősszülőkkel, a bűnbeesés után pedig a megváltás ígéretével (3,15) az üdvözülés reményét keltette, és továbbra is állandóan gondját viselte az emberiségnek, hogy örök életet adjon mindazoknak, akik kitartanak a jóban és keresik az üdvösséget (vö. Róm 2,6-7). Ábrahám utódait választott népévé tette,ezt a nemzetet a pátriárkák, majd Mózes és a próféták útján szavaival és tetteivel szüntelenül tanította, és sok századokon keresztül nevelgette; így készítette elő a Jézusban történt végleges kinyilatkoztatást.

2. A kinyilatkoztatás sokkal tökéletesebb ismeretet közvetít

Istenről, mint bármilyen emberi okoskodás. Értelmünk ugyan eljuthat odáig, hogy a tapasztalati világon kívül van valami, ami nemcsak végső magyarázata a világnak, de személy is egyúttal, hiszen személyeket hoz létre. Magától azonban már nem tud eljutni az ember annak felismerésére, hogy ez a Valaki három személyű. Sőt személyességét is jobban megközelítheti, aki a kinyilatkoztatásban is találkozik vele. Mert itt maga szólít meg bennünket, és a hitben nemcsak értelmünk, hanem egész egyéniségünk lép vele kapcsolatba. Emberi személyt is kevésbé ismer meg az olyan, aki csak értelmileg közeledik hozzá. A beszéd és a cselekvés sokkal többet árul el a személyből, mint a tőle különvált alkotása. Ezért a kinyilatkoztatás eseményein és szavain keresztül szinte közvetlen tudomást szerez Istenről a hívó ember, mint ahogy barátunkat vagy közvetlenebbül ismerjük meg önmagukról mondott szavaikban és viselkedésükben. Isten azonban a kinyilatkoztatásban sem tárta fel magát teljes valóságában. A kinyilatkoztatás nem annyira önmagában mutatja be Istent, hanem inkább az emberekre irányuló terveiben, vagyis mint olyant, aki üdvösségünket akarja biztosítani [2]. Amit így bemutat belőle, abból kilehet olvasni, hogy milyen ô önmagában, de csak bizonyos mértékig. Annál inkább, mert végtelen tökéletessége nem férhet bele véges emberi elmébe. Róla való tudásunk csak töredékes, mintha homályos tükörben látnánk a képét valakinek (1Kor 13,12). Megközelíthetetlen fény veszi körül (1Tim 6,15-16), ezért nem láthatja senki más, csak a Fiú (Jn1,18); számunkra mindig láthatatlan Isten (1Tim 1,17), bármennyit láttatott meg magából szavain és viselkedésén keresztül.

 

A Magyar Püspöki Kar körlevele a Hit Évéhez.

A püspöki kar körlevelet tett közzé a hit évének kezdete alkalmából, amelyet október 14-én, vasárnap minden templomban felolvasnak.

Kedves Testvérek!
   
Szentatyánk, XVI. Benedek pápa meghirdette a hit évét, amely 2012. október 11-től 2013. november 24-ig, Krisztus Király ünnepéig tart. 50 évvel ezelőtt, 1962. október 11-én nyitotta meg ugyanis Boldog XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot. Ez a nap akkor Szűz Mária Istenanyaságának ünnepe volt. Ehhez a dátumhoz kapcsolódik egy másik fontos esemény, amelyre a Szentatya hivatkozik. Boldog II. János Pál pápa 20 évvel ezelőtt adta ki a „Katolikus Egyház Katekizmusát”, mint a II. Vatikáni Zsinat egyik gyümölcsét, „hogy a hit szépségét és erejét minden hívőnek bemutassa” (Porta fidei, 4).

Mit szeretne elérni a Szentatya a hit évével? A hit kapuja kezdetű apostoli levelében írja, hogy „Újra fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta fidei, 2). Ugyanis – ahogy írja – „nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a világosságot” (Porta fidei, 3).

A kereszténységet ma sajnos a hagyományosan keresztény országokban is sokan csak szociális, kulturális vagy politikai szempontból tekintik, és legfeljebb szép szokást látnak benne. A kereszténység hajnalán, Szent Pál korában a vallást az akkori pogány gondolkodók is szokásnak tartották, és ezzel elősegítették a pogány vallások megszűnését, mert életet, hitet nem lehet tartósan szokásra építeni, hanem csak az igazságra. A Szentatya, XVI. Benedek pápa az 1967-ben, teológus professzorként írt, Bevezetés a keresztény hit világába című könyvében hivatkozott Tertullianusra, a második-harmadik században élt teológusra, aki szerint: „Krisztus igazságnak, nem pedig szokásnak nevezte magát.” Ezzel valóságos forradalom történt a hit világában: a kereszténység ugyanis nem szokásra építette a hitét, hanem az igazságra: Krisztusra. A keresztény vértanúk sem egy szokásért adták oda az életüket, hanem az Igazságért: Krisztusért. A mi hitünk is csak Krisztusra, az Igazságra épülhet, és csak a vele való élő kapcsolat adhatja meg azt a szívbéli örömet, amit sugározni tudunk a világban. De hogy a hit örömét sugározni tudjuk, először nekünk kell megújulni hitünkben.

A Szentatya októberre összehívta Rómába a Püspöki Szinódust, amelynek a témája: Az új evangelizáció a keresztény hit továbbadása érdekében. A világ összes püspöki konferenciájának küldöttei a Szentlélek megvilágosító kegyelmét kérve vitatják meg az evangélium hirdetésének mai kihívásait. Tapasztaljuk ugyanis, hogy olyan népek körében is, ahol hosszú évszázadok vagy akár ezer év óta is jelen van a Katolikus Egyház, sokan vagy hitetlenek, vagy egyáltalán nem tudnak semmit Jézus Krisztusról. Talán könnyebb elmenni egy olyan országba Krisztust hirdetni, ahol még soha nem hallottak Róla, mint egy hagyományosan keresztény környezetben, ahol sokan azt mondják: „ezt már hallottuk, ezt már ismerjük”, de valójában sem nem ismerik, sem komolyan nem gondolkodtak el róla. Aki azonban komolyan veszi, aki hisz Krisztusban, az Igazságban, annak számára a mi katolikus hitünk ma is az élet, az örök élet boldogító forrása.

Mit jelent a Jézus Krisztusba vetett hit, amit a hit évében szeretnénk elmélyíteni és élővé tenni? A hit mindenekelőtt személyes találkozás Istennel. Az ember nem egy arcnélküli végső okban hisz, nem egy világmagyarázatban vagy ideológiában, hanem a személyes Istenben. Paul Claudel foglalta így össze megtérését: „elindultam valaminek a keresésére, és íme VALAKI lettél számomra, Istenem.” A találkozás mindig Istentől indul el. Ő adja a kegyelmet, és Ő szólít meg az Egyház igehirdetése által. Szent Pál szerint: „A szívbéli hit megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,10). Szentatyánk, XVI. Benedek pápa így tanít: „A szív azt jelenti, hogy a hitre jutás első aktusa Isten ajándéka és a kegyelem műve, amely hat és átformálja a személyiség mélyét” (Porta fidei, 10). Szent Lukács írja az Apostolok Cselekedeteiben, hogy Filippiben egy bizonyos Lídiának „az Úr megnyitotta a szívét arra, amit Pál mondott” (16,14), vagyis a hit tartalmának ismerete önmagában még nem elég. Szükséges, hogy a szívet – vagyis az emberi személy szentélyét – megnyissa a kegyelem, hogy lásson és értse, miről szól valójában Isten hirdetett szava. Tehát a személyes találkozás a kegyelem és az igehirdetés révén az első. Aki ezután rábízza magát Istenre, Krisztusra, az elfogadja az általa adott kinyilatkoztatást is, amelyet szájjal kell megvallani, hirdetni és az életével tanúsítani.

A hit a legszemélyesebb aktus, ugyanakkor közösségi is. Az Egyház hitében részesülünk a keresztség szentségében, így leszünk Isten népének tagjai, hogy elnyerjük az üdvösséget. A „hiszek”, amit a kereszteléskor személyesen megvallunk, az Egyház hite. A „hiszünk”, amit a liturgiában közösen imádkozunk, szintén az Egyház hite. A II. Vatikáni Zsinat azt írja a hitről: „A kinyilatkoztató Istennek ’a hit engedelmességével’ tartozunk. Ezzel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, ’értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt’, és önként elfogadja a tőle adott kinyilatkoztatást” (Dei Verbum, 5). Mivel a kinyilatkoztatás nem az ember istenkeresése, hanem Isten embert kereső lehajló szeretete, azért a keresztény hit nem akármilyen emberi hiedelem, hanem Isten kinyilatkoztatására adott hívő válasz. A kinyilatkoztatás az Egyház igehirdetése, Szentírása, imája, szentségei, különösen is a Szent Eucharisztia révén jut el hozzánk, így keresztény hitünk elválaszthatatlan Jézus Krisztus Egyházától. Az apostolokra épülő katolikus keresztény egyháznak szól Jézus kijelentése: „...tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,19-20).

A hit évében tehát egyre jobban meg kell ismernünk Jézus Krisztust, Katolikus Egyházát, a Szentírást, a szentségeket, az Egyház imáit, hogy megújuljunk hitünkben. Így felfedezzük, hogy hitünk nem elmélet, hanem személyes találkozás Istennel, aki az Egyházban él. Egyházunk liturgiája és a szentségek teszik hatékonnyá hitünk megvallását, és adják a kegyelmet a tanúságtételhez. Erkölcsi életünk (is csak) akkor éri el tökéletességét, ha kapcsolatban van a hittel, a liturgiával, az imádsággal (vö. Porta fidei, 11). Mindezt csodálatosan tárja elénk a II. Vatikáni Zsinat tanítása, valamint a Katolikus Egyház Katekizmusa, amelyről Boldog II. János Pál pápa írta, hogy: „igen fontos segítség lesz az egész Egyház megújításának a munkájában… Hatékony és törvényes eszköz (…) az egyházi közösség szolgálatára, mint a hit tanításának biztos normája” (Porta fidei, 11 idézi a „Fidei Depositum”-ból).

A hit éve különösen is rávilágít a gyermekek és fiatalok hitoktatásának fontosságára, katolikus egyházi iskoláink értékére és a hit ismeretében való állandó előrehaladásra a felnőttek és a családok körében is.

Lelkipásztorainkat külön is buzdítjuk és bátorítjuk, hogy sorozatos előadásokban, katekézisekben ismertessék meg katolikus hitünk tanításának tartalmát, és különféle lelki programokban (így pl.: szentóra, misszió, zarándoklat, lelkigyakorlatok stb.) kérjék a plébániai közösségek számára a hit drága ajándékának megértését, megőrzését, megélését. Ebből az élő hitből fakad majd a karitász, a szeretetszolgálat tanúságtétele is. Ahogy a Szentatya írta: „A szeretet nélküli hit terméketlen, míg a hit nélküli szeretet kétségek között vergődő érzelem marad” (Porta fidei, 14). A hit örömének sugárzása, továbbadása révén tesszük a legnagyobb szolgálatot a minket körülvevő világ számára is.

Az apostolokhoz hasonlóan visszük kérésünket Mesterünkhöz és az egész Egyházzal, Róma püspökével együtt kérjük: „Uram, növeld bennünk a hitet” (Lk 17,5). Ezért imádkozunk most, hogy a Szentlélek felélessze bennünk az élő hitet Jézus Krisztusban, akit az Atya küldött a világba az emberek üdvözítésére. Hitünk váljék szerető bizalommá az Egyház megújulására. „A Hit évében a kegyelem ezen idejét Isten Anyjára bízzuk,” – írja a Szentatya – „akit ’boldognak’ mondunk, ’mert hitt’ ” (Porta fidei, 15). Ámen.


Budapest, 2012. október 8.
a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

 

A Hit Éve elkezdödött!

URBIS ET ORBIS

R E N D E L E T

A szent búcsúk adományával gazdagodnak

a Hit Éve folyamán végbevitt különféle jámbor cselekedetek

A II. Vatikáni Zsinat ünnepélyes megnyitásának ötvenedik évfordulóján, amely zsinatnak Boldog XXIII. János pápa „fő feladatként jelölte meg a keresztény tanítás értékes hitletéteményének gondosabb őrzését és kifejtését, hogy így hozzáférhetőbb legyen Krisztus hívei és a jóakaratú emberek számára” (II. János Pál pápa, Fidei Depositum apostoli konstitúció, 1992. október 11, AAS 86 [1994] 113), XVI. Benedek pápa kijelölése alapján kezdetét veszi egy olyan év, amelyet az igaz hit megvallásának és helyes értelmezésének szentelünk, a Zsinati Dokumentumoknak és a Katolikus Egyház Katekizmusa cikkelyeinek olvasása, vagy még inkább jámbor átelmélkedése révén. A Katekizmust Boldog II. János Pál pápa adta ki a Zsinat kezdetének harmincadik évfordulóján, pontosan azzal a céllal, hogy „a Zsinat tanítását elmélyítve a hívek jobban kötődjenek ahhoz és ez elősegítse megismertetését és alkalmazását” (Uo. 114).

Már az Úr 1967. évében, Szent Péter és Pál apostol vértanúságának tizenkilencedik centenáriumának emlékére is ehhez hasonlóan meghirdette a Hit Évét Isten szolgája, VI. Pál pápa, hogy „a hit ünnepélyes megvallása révén megmutassa, mennyire fontos, hogy az évszázadok alatt kialakult hitvallást, amely minden hívő öröksége, újra meg újra megerősítsük, kifejtsük, annak érdekében, hogy a múlttól igen eltérő történelmi körülmények között is érvényesnek bizonyuljon” (XVI. Benedek pápa, Porta fidei apostoli levél, 4).

Jelen korunkban, amely annyi mély változást hoz az emberiség számára, Szentatyánk, XVI. Benedek a Hit Évének meghirdetésével arra kívánja felszólítani Isten népét, amelynek egyetemes pásztora, valamint az egész világ valamennyi püspökét, hogy „egyesüljenek Péter utódával a kegyelem ezen idejében, amelyet az Úr kínál nekünk, hogy emlékezzünk meg a hit drága ajándékáról” (Uo., 8).

Minden egyes hívő „alkalmat kap rá, hogy megvallja hitét a feltámadott Krisztusban… az egész világ minden székesegyházában és minden templomában, az otthonokban és a családokban, hogy mindenki átérezze a sürgető szükséget, hogy jobban megismerje és a következő nemzedékeknek továbbadja az örök hitet. A szerzetes közösségek, a plébániák, az Egyház minden közössége, legyen bár ősi vagy új, módot fog találni ebben az esztendőben, hogy nyilvánosan hitvallást tegyen” (Uo).

Ezen felül minden hívő, egyénileg és közösségileg is meghívást kap, hogy nyíltan megvallja a hitét a többiek előtt a mindennapi élet különféle körülményei között: „Az ember társas természete viszont igényli, hogy belső vallási aktusait külsőleg kifejezze, vallási téren másokkal kapcsolatot teremtsen, és vallását közösségi formában vallja meg” (Dignitatis humanae nyilatkozat, 1965. december 7: AAS 58 [1966], 932).

Minthogy elsősorban az a célunk, hogy – amennyire ez ezen a Földön egyáltalán lehetséges – a lehető legjobban kifejlesszük magunkban az életszentséget és a lélek tisztaságát, ehhez nagyon hasznos segítséget nyújthatnak a szent búcsúk, amelyeket az Egyház, a Krisztustól ráruházott hatalom segítségével, felkínál mindazoknak, akik a megfelelő hozzáállással teljesítik azokat a sajátos előírásokat, amelyek elnyerésük feltételei. „A búcsú révén – tanította VI. Pál – az Egyház, felhasználva a Krisztus által végbevitt üdvözítés szolgáló leánya voltát, meghirdeti a hívek számára Krisztus és a szentek közössége teljességében való részvétel lehetőségét, bőven kínálva számukra alkalmat az üdvösség elérésre” (Apostolorum Limina apostoli levél, 1974. május 23: AAS 66 [1974] 289). Ebben nyilvánul meg az „Egyház kincse”, amelyet jelentős mértékben növelnek „a boldogságos Istenanya és minden kiválasztott érdemei, a legelső igaztól az utolsóig” (VI. Kelemen, Unigenitus Dei Filius bulla, 1343. január 27).

Az Apostoli Penitenciária, amelynek feladata a búcsúk megadását és használatát szabályozni, valamint buzdítani a hívek lelkét, hogy helyesen fogják fel és táplálják ezek elnyerésének vágyát, miután erre felkérte az Új Evangelizáció Előmozdításának Pápai Tanácsa (a Hittani Kongregáció által kiadott Lelkipásztori iránymutatással kiegészített jegyzék a Hit Évére alapján), az alábbiakat határozta meg a búcsúk adománya elnyerésére a Hit Évében, a Pápa gondolatának megfelelő módon, abból a célból, hogy a hívek mindinkább törekedjenek a Katolikus Egyház tanításának megismerésére és megszeretésére, és abból minél bővebb lelki gyümölcsöket nyerhessenek.

A Hit Évének teljes időtartama alatt, vagyis 2012. október 11-től 2013. november 24-ig teljes búcsút nyerhetnek a saját bűneik miatti időleges büntetés alól Isten irgalmából, amit az elhunyt lelkekért is felajánlhatnak, mindazon hívek, akik valódi bűnbánatot tartottak, kellőképpen meggyóntak, szentségi áldozáshoz járultak és imádkoztak a Szentatya szándékára,

a.      – minden alkalommal, ha legalább három alkalommal részt vesznek az igehirdetésen a szent missziók alkalmával, vagy legalább három előadást meghallgatnak a II. Vatikáni Zsinat dokumentumairól és a Katolikus Egyház Katekizmusának cikkelyeiről, bármely templomban vagy alkalmas helyen;

b.      – minden alkalommal, ha zarándoklat formájában meglátogatnak egy pápai bazilikát, egy keresztény katakombát, egy székesegyházat, egy, az ordinárius által a Hit Évére kijelölt szent helyet (például a Basilica Minor­-ok valamelyikét, valamely Mária-kegyhelyet, a szent apostolok vagy védőszentek valamely kegyhelyét) és itt részt vesznek valamilyen liturgikus imádságon, vagy legalább megfelelő időt eltöltenek ott összeszedetten, jámbor elmélkedéssel, amit a Miatyánk, a Hiszekegy bármely hivatalos formája, valamint a Szűzanyához, az apostolokhoz vagy a védőszentekhez szóló fohász elimádkozásával fejeznek be;

c.      – minden alkalommal, az ordinárius által a Hit Évére meghatározott napokon (például az Úr, a Szűzanya, a szent apostolok és védőszentek ünnepein vagy Szent Péter székének ünnepén), ha bármely szent helyen részt vesznek egy ünnepélyes szentmisén vagy zsolozsmán, s ezen felül elimádkozzák a Hiszekegyet, annak bármely hivatalos formájában;

d.      – a Hit Éve bármely szabadon megválasztott napján, amikor hívő módon meglátogatják a keresztelőkápolnát vagy más egyéb helyet, ahol elnyerték a keresztség szentségét, amennyiben itt megújítják keresztségi fogadalmaikat, annak bármely hivatalos formájában.

A megyéspüspökök és eparchák, s mindazok, akik jog szerint egyenlő rangban állnak velük, ezen idő legalkalmasabb napján, a legkiemelkedőbb ünnepen (például 2013. november 24-én, Krisztus Király ünnepén, amellyel bezárul a Hit Éve) kioszthatják a pápai áldást a teljes búcsúval, amelyet mindazok a hívek élvezhetnek, akik jámborul fogadják ezt az áldást.

Azok a hívek, akik valódi bűnbánatot gyakoroltak, ám súlyos okból nem tudnak részt venni az ünnepi eseményeken (főként a szerzetesnők, akik örök klauzúrában élnek, a remeték és anakoréták, a bebörtönözöttek, az idősek, a betegek, és mindazok, akik kórházakban vagy egyéb ápolási központokban folyamatos szolgálatban állnak a betegek mellett…) elnyerhetik a teljes búcsút ugyanezen feltételek mellett, ha lélekben és gondolatban egyesülnek a jelenlévő hívekkel, különösen azokban a pillanatokban, amikor a Szentatya vagy a megyéspüspökök szavait közvetíti a televízió, illetve a rádió, s otthonukban vagy azon a helyen, amelyet akadályoztatásuk okán nem tudnak elhagyni, elimádkozzák a Miatyánkot, a Hiszekegyet, annak bármely hivatalos formájában és más fohászokat, a Hit Éve célkitűzéseinek megfelelően, valamint felajánlják szenvedéseiket vagy saját életük szükségeit.

Azon célból, hogy a bűnbánat szentsége és az isteni bűnbocsánat elnyerése a Kulcsok hatalma által lelkipásztori tekintetben könnyebben elérhetővé váljon, felkérjük az egyes helyek ordináriusait, hogy engedjék át a székesegyházakban és a Hit Évére erre kijelölt templomaikban az ott gyóntató kanonokoknak és papoknak azokat az engedélyeket, amelyek egyébként nekik vannak fenntartva (a keleti egyházak híveinek tekintetében a CCEO 728. kánonja 2. § szerint, esetleges fenntartás esetén a 727. kánon szerint, kizárva innen természetesen a 728. kánon 1.§-ában foglalt eseteket; a latin egyház hívei tekintetében a CIC 508. kánonjának 1. §-a szerint).

A gyóntatók, miután felhívták a hívek figyelmét azon bűnök súlyosságára, amelyeket a fenntartás vagy a törlés érint, határozzanak meg megfelelő szentségi penitenciát, amelyek a híveket a lehető legnagyobb mértékben a tartós megbánás állapotára vezetik és az esetek természetétől függően, rájuk kényszeríti az esetlegesen okozott botrányok és károk helyrehozatalát.

Végezetül a Penitenciária nagyon ajánlja az excellenciás püspök uraknak, akik a háromszoros munus (tanítás, vezetés, megszentelés) letéteményesei, hogy legyen gondjuk arra, hogy világosan elmagyarázzák híveiknek az itt a hívek megszentelése érdekében felsorakoztatott alapelveket és intézkedéseket, különös tekintettel az adott hely, kultúra és hagyományok körülményeire. Az egyes népek karakterének minél inkább megfelelő katekézis világosabban és az értelem számára élőbb módon tárhatja fel ezeket, hogy a szívekben erősebben és mélyebben meggyökerezhessen a vágy erre a különleges adományra, amelyet az Egyház közvetítésével elnyerhetnek.

A jelen rendelet érvényessége kizárólag a Hit Évére szól, bármilyen ezzel ellentétes intézkedés ellenére.

Kelt Rómában, az Apostoli Penitenciárium székhelyén, 2012. szeptember 14-én, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén

Manuel Monteiro de Castro bíboros

legfőbb penitenciárius

Mons. Krzysztof Nykiel

ügyvivő

 

Aeropagita Szent Dénes vértanú

B év 27. hét keddje

Aeropagita Szent Dénes vértanú

Dénes (Dionysius) azt jelenti: ‚hevesen menekülő’, vagy származtathatjuk a dyo, azaz ‚kettő’ és a nisus, azaz ‚felemelés’ szavakból, mintegy ‚két dologban felemeltetett’, tudniillik testében és lelkében. Avagy a Dyana, azaz Venus, a szépség istennője, és a syos, azaz ‚isten’ szavakból, mintegy ‚istennek tetsző’. Vagy miként néhányan vélik, a dionysia szóból, mely Isidorus szerint részegség ellen hathatós fekete drágakő. Dénes tehát hevesen menekült a világtól, tökéletes lemondással; felemeltetett a belső világ szemlélése által; Istennek tetsző volt ékes erényében, és hathatós volt a bűnösök számára a vétkek részegsége ellen. Megtérése előtt sok névvel illették. Nevezték Areopagitának arról a faluról, ahol lakott, de mondták Theosophusnak, azaz Isten bölcsének. A görög bölcsek a mai napig pterugion tou ouranounak mondják, ami azt jelenti: ‚az ég szárnya’, mert a szellemi megértés szárnyán csodálatosan szárnyalt az ég felé. Mondják Macariusnak is, azaz boldognak. Hazájáról Iónnak, az ión pedig – mint Papias mondja – egy görög nyelvjárás, ión az oszloprendek egy fajtája, vagy – mint ugyanő mondja – egy versláb, amiben két rövid és két hosszú szótag található. Ez azt jelenti, hogy az Úr bölcse volt, a titkos dolgok vizsgálatával, az ég szárnya volt az égiek szemlélése által, és boldog az örök dolgok birtoklásával. A többi neve azt mutatja, hogy nagyszerű szónok volt ékesszólásával, az Egyház támasza tanításával, „rövid” volt önmagával szemben alázatosságában, „hosszú” volt mások iránt szeretete nagyságában. Ágoston Az Isten városa VIII. könyvében mondja, hogy az ión a filozófusok egyik iskolája. Itt ugyanis a filozófusok két fajtáját különböztette meg, az itáliait, akik Itáliából, és az iónt, akik Görögországból valók. Mivel Dénes igen kiváló filozófus volt, antonomáziával^* iónnak nevezhető. Szenvedéseit és életét Konstantinápolyi Metód írta meg görögül, latinul pedig Anastasius, az Apostoli Szék könyvtárosa, mint Hincmar reimsi püspök mondja.

Dionysius Areopagitát Szent Pál apostol térítette Krisztus hitére. Azt tartják, hogy Areopagitának arról a városrészről nevezték el, ahol lakott. Areopagus ugyanis Mars isten városrésze volt, mert ott állt Mars temploma. Az athéniek ugyanis az egyes városrészeket azokról az istenekről nevezték el, akiket ott tiszteltek, így azt a negyedet, ahol Marsot tisztelték, Areopagusnak hívták, mivel Marsot görögül Aresnek mondják. A negyed, ahol Pánt tisztelték, Panopagus, és így, az egyes istenekről nevezték el az egyes városrészeket. Areopagus jelentősebb negyed volt, mert itt állt a nemesek tanácskozóhelye és a szabad művészetek iskolája. Itt élt Dénes is, a kiváló filozófus, akit a bölcsesség teljessége és az isteni nevek ismerete miatt Theosophusnak, Istenben bölcsnek neveztek. Vele volt filozófustársa, Apollophanes is. Éltek itt még epikureusok, akik az emberi boldogságot egyedül a testi gyönyörökben, és sztoikusok, akik az emberi boldogságot pusztán a lélek erényességében keresték.

Az Úr kínszenvedésének napján sötétség lőn az egész földön (Mt 27,45), amit az athéni filozófusok természetes okokkal nem tudtak megmagyarázni. Nem volt ugyanis természetes napfogyatkozás, mivel a Hold a Nappal átellenben volt, napfogyatkozás pedig csak a Nap és Hold együttállásakor szokott lenni. A holdhónap tizenötödik napja volt, és így legmesszebb állt a Naptól. A fogyatkozás továbbá nem fosztja meg a Föld egészét a fénytől, s nem tarthat három órán át. Hogy azonban ez a napfogyatkozás a Föld minden részéről elvonta a fényt, nyilvánvaló abból, amit Lukács evangélista mond, és abból, hogy a mindenség Ura szenvedett, s hogy ezt észlelték az egyiptomi Helipolisban, Rómában, Görögországban és Kis-Ázsiában. Hogy Rómában így történt, Orosius tanúsítja, azt írván:^* „Amikor az Urat keresztre feszítették, a földkerekséget hatalmas földrengés rázta meg, a hegyekben meghasadtak a sziklák, hatalmas városok több negyede omlott össze éktelen robajjal, a nap hatodik órájában teljesen elsötétült a világ, hirtelen sűrű éjszaka borult a földre, sőt azt is mondják, hogy ezekben a nappali órákban, vagy inkább rémisztő éjszakában, csillagokat láttak szerte az égbolton.” Eddig Orosius.

Egyiptomban is így történt, mint Dénes említi Apollophanesnek egy levelében: „Az egész földkerekséget sűrű sötétség borította. Amikor azonban a napkorong újból teljes fényében megjelent az égbolton, fogtuk Philippus Arrhidaeus szabályát, s mikor úgy találtuk, mint nyilvánvaló is volt, hogy semmi ok a napfogyatkozásra, azt mondom neked: »Nagy tudomány szentélye, íme egy titok, aminek még te sem ismered a nyitját. Te, aki minden tudás tüköre vagy, Apollophanes, minek tulajdonítod e rejtélyt?« Mire te isteni ihletéssel és emberfeletti értelemmel ezt válaszoltad nekem: »Jó Dénesem, ezek az isteni dolgok változásai.« Végül, miután felismertem, hogy annak a jeles hírnek napja és éve, amelyet Pál apostol figyelmes fülünkbe mennydörgött, ama kiáltó jelekkel egybeesik, kitártam karomat az igazság befogadására, és megszabadultam a tévelygés béklyóitól.” Így Dénes. Ugyanő megemlékezik erről Polikárphoz írott levelében, így szólva magáról és Apollophanesról: „Akkor mindketten Heliopolisban voltunk, s egymás mellett állva figyeltük, hogy a Hold váratlanul eltakarja a Napot. Ehhez az időpont nem volt megfelelő. A kilencedik órától alkonyatig ismét megfigyeltük, hogy természetfeletti módon újra átellenben helyezkedett el vele. Láttuk, hogy a napfogyatkozás keleten kezdődött, eljutott a Nap túlsó széléig, majd visszafordult, s a fogyatkozás és növekedés nem ugyanazon, hanem az egymással szemközti oldalon történt.” Akkoriban ugyanis Dénes Apollophanesszel az asztrológia tudományának kedvéért időzött az egyiptomi Heliopolisban, s később onnan visszatért.

Ami Ázsiában történt, azt Eusebius tanúsítja, megjegyezve krónikájában, hogy a pogányok írásai között olvasta, hogy akkor Bithyniában, a kis-ázsiai provinciában nagy földrengés volt, és olyan napfogyatkozás, mint még soha. A nappal a hatodik órában sötét éjszakára változott, az égen csillagokat láttak. Niceában, egy bithymai városban a földrengés az összes házat romba döntötte. Végül, mint a Historia scholasticában olvashatjuk, a filozófusok arra a következtetésre jutottak, hogy a természet istene szenved. Másutt pedig azt olvashatjuk, úgy mondták, hogy a természet rendje bomlik meg, vagy az elemek rászednek bennünket, esetleg a természet istene szenved, és az elemek vele szenvednek. Mások – így Dénes is – azt állítják, hogy ez az éj, amit mint újat csodálunk, az egész világ számára az igazi világosság eljövetelét jelképezi.

Akkor az athéniek oltárt állítottak ennek az istennek, és feliratot helyeztek el rajta: „Az Ismeretlen Istennek”. Az egyes oltárokra ugyanis feliratokat szoktak elhelyezni, jelezve, hogy kinek szentelték. Amikor égő és véres áldozatot akartak bemutatni neki, a filozófusok azt mondták: „Nincsen szüksége a mi javainkra, hajtsatok azonban térdet oltára előtt, és fohászkodjatok őhozzá, mert nem barmok felajánlását várja, hanem a lelkek feláldozását.”

Mikor Pál Athénbe jött, az epikureus és sztoikus filozófusok vitába szálltak vele. Némelyek azt mondták: „Mit akar ez a szószaporító mondani?” Mások azt mondták: „Új ördögök hirdetőjének látszik” (ApCsel 17,18). Elvezették tehát a filozófusok negyedébe, hogy próbára tegyék az új tanítást. Azt mondták: „Mert valami újszerűt beszélsz fülünkbe, akarjuk tehát tudni, mik lehetnek ezek.” Az athéniek ugyanis semmi egyébbel nem foglalkoztak, csak azzal, hogy valami újat mondjanak vagy halljanak (uo. 17,20–21). Miután Pál megszemlélte az istenek oltárait, és meglátta közöttük az Ismeretlen Istenét, így szólt a filozófusokhoz: „Akit azért nem ismervén tiszteltek, azt az igazi Istenként hirdetem én néktek, aki megalkotta az eget és a földet (uo. 23–24). Ezután Déneshez fordult, akit az isteni dolgokban a többieknél tudósabbnak talált. „Dénes, ki ez az Ismeretlen Isten?” – kérdezte. Erre Dénes: „Maga az igaz Isten, aki nem mutatkozott meg úgy, mint a többi isten, hanem számunkra felfoghatatlan és ismeretlen, eljön majd a következő világkorszakban, és mindörökké uralkodni fog.” Mire Pál: „Ember ő, vagy csak lélek?” Dénes így válaszol: „Isten és ember, de azért ismeretlen, mert csak az égben lakozik.” Mire Pál: „Ő az, akit hirdetek néktek. Leszállt a mennyekből, megtestesült, vállalta a halált és harmadnapra feltámadott.”

Miközben Dénes Pállal beszélt, éppen egy vak ember kelt át előttük az úton, Dénes erre így szólt: „Ha azt mondod ennek a vaknak: »Istened nevében láss!« – és lát, rögtön hiszek. De kerüld a varázsszavakat, mert esetleg ismersz olyan igéket, melyeknek hatásuk van. Előírom neked a szavak sorrendjét. Ebben a formában szólj hozzá: »A Szűztől született, keresztre feszíttetett, meghalt, feltámadott és mennybe ment Jézus Krisztus nevében, láss!«” Pál, hogy még a gyanú árnyéka se vetődhessék rá, megkérte Dénest, hogy ő maga mondja el ezeket a szavakat. Dénes a mondott formában parancsolta meg a vaknak, hogy lásson, s az rögtön visszanyerte látását. Dénes feleségével, Damarisszal és egész háza népével nyomban megkeresztelkedett, és hívő lett. Pál három éven át oktatta, majd Athén püspökévé szentelték, ahol állhatatosan prédikálva, a várost és vidékének nagy részét Krisztus hitére vezette. Azt tartják, hogy Pál felfedte Dénesnek, amit a harmadik égig való elragadtatásában látott, mint erre Dénes számos helyen utal is. Ezért van az, hogy Dénes az angyalok hierarchiáját, rendjeit, felosztásukat és szolgálataikat áttekinthetően és világosan tárgyalta. Ki mástól is tanulhatta volna, mint attól, aki elragadtatott egészen a harmadik égig, és ott mindezt maga látta?

A prófétaság lelkével ékeskedett, mint ez kiderül a Patmos szigetére száműzött János evangélistához írott leveléből, melyben megjövendölte neki, hogy visszatér. Így írt: „Örvendj, igazán kedves, szeretetre méltó és szeretett, szerelmes barátom!” Majd alább: „Patmosi őrizetedből elbocsátanak, és visszatérsz Ázsia földjére, és ott a Jóisten példája szerint cselekedsz majd, és átadod a tanítást az utánad jövőknek.” Jelen volt Szűz Mária elszenderülésénél, mint erre Az isteni nevekről írott könyvében utal.^* Meghallván, hogy Nero Pétert és Pált Rómában börtönbe záratta, püspököt állított maga helyett, és elindult, hogy felkeresse őket. Ők azonban már boldogan az Úrhoz tértek, és Kelemen állt az egyház élén.

Kis idő multával Szent Kelemen a frankok földjére küldte Dénest, és társul Rusticust és Eleutheriust adta mellé. Küldetését teljesítve Párizsba jutott el, és sokakat megtérített, számos egyházat emelt, és különböző rendű klerikusokat telepített le. Olyan kegyelem sugárzott rá az égből, hogy bár a bálványpapok gyakran népfelkelést szítottak ellene, és a nép többször összesereglett, hogy elveszejtse, de ahogy meglátták, minden vadságukat levetkezve a lábához vetették magukat, vagy nagy félelem fogta el őket, s elmenekültek a színe elől.

Az ördög látva, hogy napról napra csökken híveinek száma, és megirigyelve, hogy a keresztények szaporodásával az Egyház győzedelmeskedik, Domitianus császárt akkora kegyetlenségre indította, hogy parancsot adott: „Aki keresztényt talál, vagy kényszerítse áldozat bemutatására, vagy válogatott kínzásoknak vesse alá!” Fescenninus prefektus, akit Rómából irányítottak a párizsi keresztények ellen, rátalált Dénesre, midőn a népnek prédikált. Rögtön elfogták, ütlegelték, leköpdösték, gúnyt űztek belőle, és a legvastagabb szíjakkal megkötözve, Szent Rusticusszal és Eleutheriusszal együtt Fescenninus előállíttatta. A szentek állhatatosan kitartottak Isten megvallásában. Ekkor egy nemes matróna lépett elő, és azt állította, hogy ezek rútul rászedték férjét, Lubiust. Hamarjában el is küldtek a férfiért, akit, mikor kitartott Krisztus megvallásában, gonoszul megöltek, a szenteket pedig tizenkét katona megkorbácsolta. Ezután súlyos láncokkal megbéklyózva börtönbe vettettek. Másnap Dénest mezítelenül izzó vasrostélyra feszítették, ahol így énekelt az Úrhoz: „Fölötte tüzes a te beszéded, és a te szolgád szerette azt” (Zsolt 118,140).

Innen leemelve, kiéheztetett vadállatok elé vetették őt, de amikor azok rárontottak, a kereszt jelét vetette rájuk, és megszelídítette őket. Ezután kemencébe dobták, de a tűz kialudt, és mit sem ártott neki. Keresztre feszítették, és ott sokáig kínozták, innen levéve társaival és sok más hívővel együtt börtönbe zárták. Mialatt a börtönben misézett, és a népet megáldoztatta, az Úr Jézus hatalmas fénnyel megjelent neki, és vette a kenyeret, e szavakat szólván: „Vedd ezt a kenyeret, kedvesem, mivel nálam van a legnagyobb jutalmad.”

Ezután ismét a bíró elé állították, s újabb büntetésekkel sújtották őket, majd Mercurius szobra mellett a Szentháromságot hirdető három fej bárd által lehullik. Szent Dénes teste azonban rögtön fölegyenesedett, és egy angyal vezetésével – előttük mennyei fény, a feje az angyal kezében – kétmérföldnyire mentek attól a helytől, amelyet ma Mártírok hegyének mondanak, addig, ahol most saját választása miatt és isteni gondoskodásból nyugszik. Az angyalok éneke olyan erővel zengett, hogy sokan azok közül, akik hallották, megtértek, köztük Lubius prefektus felesége, Laertia is fennhangon vallotta meg, hogy keresztény. A gonoszok azon mód lefejezték, és úgy rogyott le, hogy saját vérében keresztelkedett meg. Fia, név szerint Virbius Rómában három császár alatt katonáskodott, míg végül visszatért Párizsba, megkeresztelkedett, és szerzetes lett.

Mivel a hitetlenek féltek, hogy Szent Rusticus és Eleutherius tetemét a keresztények eltemetik, parancsot adtak, hogy vessék őket a Szajnába. Egy nemes matróna azonban a halottvivőket asztalához invitálta, és miközben azok lakmároztak, ellopta a tetemeket, és kertjében, titokban eltemette. Az üldözés csitultával azután kiemelte, és ünnepélyesen Szent Dénes teste mellé helyezte őket. A vértanúságot Domitianus alatt szenvedték el, az Úr 96. évében, amikor Szent Dénes 90 éves volt.

Az Úr 815. éve táján, Lajos idejében, Mihály, konstantinápolyi császár követei más ajándékokkal együtt elhozták Lajosnak, Nagy Károly fiának, Dénes könyvét a Hierarchiáról, görögből latinra fordítva. Az ajándékot örömmel fogadták, és még azon az éjjelen 19 beteg gyógyult meg Dénes templomában.

Mikor Arles-ban Szent Regulus püspök misét celebrált, a misekánonban elsorolt apostolokhoz hozzácsatolta: „és a szent mártírokkal, Dénessel, Rusticusszal, Eleutheriusszal.” Mikor nevüket kiejtette, igen elcsodálkozott, hogy akaratlanul felsorolta őket a kánonban, hiszen úgy tudta, hogy még élnek. És lám, a csodálkozó püspök előtt három galamb jelent meg, megülve az oltár keresztjén, s mellükre vérrel volt írva a három szent neve. Figyelmesen szemügyre vette őket, s megértette, hogy a szentek lelke elhagyta testüket.

Az Úr 644. éve táján – amint egy bizonyos krónikában olvasható – Dagobert, a frankok királya, aki jóval Pipin előtt uralkodott, már gyermekkorától kezdve nagy tiszteletben tartotta Dénest. Atyjának, Clotharnak haragját félve, egyenesen Szent Dénes templomába menekült. Mikor mint király meghalt, egy szent férfiúnak az a látomása támadt, hogy a király lelkét ítélőszék elé vitték, és a szentek közül sokan vádolták őt templomuk kifosztásával, Amikor a gonosz angyalok már azon voltak, hogy magukkal viszik a pokolba, megjelent Szent Dénes, akinek közbenjárására megszabadult, és elkerülte büntetését. Lelke ugyanis visszatért testébe, és bűnbánatot tartott.

Chlodvig király, kitakarván Szent Dénes testét, kegyeletsértő módon letörte karcsontját, és azt kapzsiságból elrabolta. Később őrület kerítette hatalmába.

Megjegyzendő, hogy Hincmar, reimsi püspök Károlynak küldött levelében írja, hogy a Galliába rendelt Dénes maga az Areopagita volt, mint fentebb mondottuk. Ugyanezt tanúsítja Johannes Scotus Károlyhoz írt levele, s ennek még esetleges időrendi meggondolások sem mondanak ellent, mint ezt néhányan felvetik.

Rózsafüzér Királynője

 B év Évközi 27. vasárnapja,

Rózsafüzér Királynője

Szeretettel köszöntöm minden kedves olvasómat, akik egykor és talán újra ellátogatnak blogomra a több, mint egy éves kihagyás után. Most nem kívánok az elmúlt év eseményeiről és okairól magyarázkodásba kezdeni, hanem sokkal inkább ott szeretném folytatni, ahol akkor abba hagytam.

Az elmúlt és az elkövetkezendő napok is igen bonyolultnak, eseményekkel telinek ígérkeznek. Hiszen ne feledkezünk el arról, hogy tegnap október 6.-án ünnepeltünk 48-es szabadságharcunk véres megtorlásának ünnepét, és arról sem feledkezhetünk meg, hogy holnap Nagyboldogasszony főünnepe vár ránk magyarokra, akiket első szent királyunk István, az államalapító, Fia, Imre herceg halála után koronáját és egész népét Szűz Máriának ajánlotta fel. Így már azt hiszem, hogy jobban érhető, hogy ma milyen magasztos élmény a Rózsafüzér Királynőjére emlékezni.

Krisztusban szeretett Testvéreim!

Sajnos azt kell mondanom, hogy bizony ilyen nagy ünnepek árnyékában, a Hit évének kezdetének kapujában eltörpülni látszik a mai nap, amely, ha nem volna vasárnap, bizony még az élet nagy rohanó forgatagában eszünkbe sem jutna. Sajnos azt kell mondanom, hogy egyre kevesebben ismerik a mai napot, egyre kevesebben ismerik a rózsafüzért. Bár ez sem teljesen igaz, mert néhány héttel ezelőtt a szőlőben szüretkor egy fiatal lány a nyakamban látva a rózsafüzért megkérdezte, hogy hol lehet ilyet kapni. Megígértem neki, hogy fogok számára egyet juttatni, bár nem is annyira a rózsafüzér birtoklása a lényeg, hanem, hogy ismerjük működését, és hogy használni tudjuk, mert aki a rózsafüzért képes napi szinte használni, az képes hinni, és kérni. Hinni Istenben, egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban, és kérni édesanyjától Szűz Máriától, a legfőbb közbenjárónktól, akinek kérését Fia mindig meghallgatja. A költő ezt így teszi meg:

Balássy László:
    Szentolvasó Királynője

Időtlen és idő együtt vannak itt:
olvasódon peregnek a szemek,
testi magad fölé emel a hit,
és Istenhez öleli lelkedet.

Ó, szent Öröm, mely örülni tanít!
Látod a Szüzet és a Gyermeket,
s látod a Kereszt véres ágait,
melyek Gyümölcse léted üdve lett.

És látod a dicsőség titkait:
a tárt sziklasírt, a megnyílt eget.
Érzed Anyád ölelő karjait,
ki testével a mennybe vétetett;
áldott Asszony az asszonyok között:
Irgalmat esdve érted könyörög.

 

Gyönyörű és hátborzongató sorok. És, hogy ez az imádság az évszázadokon át, hogyan is alakult ki, hogyan is vált életünk részévé, a következőkben igyekszem röviden vázolni.

 

 Ez a népszerű imádság magyarul először az apácák számára írt kódexekben (XVI. század) tűnik fel. Az örvendetes rózsafüzérnek még fehér rózsakoszorú, a fájdalmasnak veres, a dicsőségesnek pedig arany rózsakoszorú a neve.

A rózsafüzér négy forrásból eredeztethető: a zsoltározás, a Miatyánk, az Üdvözlégy és az imaláncok határozták meg kialakulását – ezekbõl adódott össze körülbelül a XV. században a ma ismert rózsafüzér.

A XIII. században sok szerzetesrendben imádkozták a zsoltárokat, néhány helyen mind a százötven zsoltárt. Azok a barátok, akik nem tudtak olvasni, százötven Miatyánkot mondtak a zsoltárok helyett. A hagyomány szerint Szent Domonkos kapta azt az üzenetet, hogy az Üdvözlégyet imádkozzák százötvenszer a Miatyánk helyett.

A rózsafüzér kezdetben tehát százötven Üdvözlégyből állt, de az Üdvözlégynek csak az első, szentírási részét mondták. IV. Orbán pápa 1261-ben hozzáadta Jézus nevét.

A XV. században a rajnavölgyi karthauzi szerzetesek minden Üdvözlégyhez hozzárendeltek egy titkot Jézus életéből, ami elmélkedésre, szemlélődésre indította az imádkozókat. Többnyire csak ötven Üdvözlégyet mondtak, és így ötven titkot soroltak fel. Egyes listák százötven titkot tartalmaznak. A karthauziak a  rózsafüzérrel az õskeresztény pusztai remeték szokását követték, akik egy-egy zsoltárt imádkoztak el együtt, majd csendben térdelve vagy leborulva azon hosszasan elmélkedtek, és a végén az elöljáró összefoglalta az egyéni imákat (zsoltárkollekta). A karthauziak közösen elmondták az üdvözlégy első részét, Jézus nevéhez hozzáfűzték a megfelelő titkot, és azon hosszasan egyénileg elmélkedtek, szemlélődtek.

Porosz Domonkos az ötven Üdvözlégyet (Quinquagena) tizedekre osztotta, s ezen imádságot rosariumnak, vagyis Mária rózsakoronájának nevezte el.

Alanus de Rupe, domonkos szerzetes Douaiban 1468–70 körül megalapította a Rózsafüzér Társaságot, amely nagyban hozzájárult a szentolvasó imádkozásának elterjedéséhez.

A Dicsőség és az apostoli hitvallás, valamint az öt tizedet megelőző három Üdvözlégy az isteni erényekkel kapcsolatban a tridenti zsinat után, a XVI. században került a rózsafüzérhez; titkainak számát lecsökkentették: így lett minden tizednek egyetlen titka.

Az üdvözlégy második része – Asszonyunk, Szűz Mária... – csak később lett része az imádságnak, Szent V. Piusz pápa kezdeményezésére, aki 1568-ban hivatalosan jóváhagyta a rózsafüzért.

1572. október 7-én szintén V. Piusz vezette be ünnepét Győzedelmes Nagyasszonyunk tiszteletére, az 1571-es lepantói tengeri ütközet emlékére. A pápa a lepantói győzelmet az egész keresztény világ a rózsafüzér-imádságnak, illetve a Szűzanyának tulajdonította. Szent V. Piusz, a csatát segítendő, a rózsafüzért imádkozta; közben látomása volt: a győzelmet látta. Délben valóban megfordult a szél, a füstöt a törökökre vitte, így a keresztesek győztek.

XIII. Gergely 1573-ban a Legszentebb Rózsafüzér elnevezéssel október első vasárnapjára helyezte át az ünnepet azon templomok és kápolnák számára, ahol rózsafüzér-oltár volt. Savoyai Jenő 1716-ben kivívott péterváradi győzelme emlékére, ahol szintén a rózsafüzér imádkozása segítette a győzelemet, XI. Kelemen  pápa (1700–21) az egész egyházra kiterjesztette. XIII. Leó pápa 1887-ben megemelte az ünnep rangját, s a domonkos miseszövegeket tette általánossá. Szent X. Piusz pápa 1913-ban visszahelyezte az ünnepet október 7-re.

A Rózsafüzér Királynője nevet 1960-ban adta XXIII. János pápa e jeles Mária-ünnepnek.

 

Krisztusban szeretett Testvéreim, befejezésül így imádkozzunk Szűz Máriához:

 

Imádság Rózsafüzér Királynőjéhez

"Ó, Mária áldott rózsafüzére, édes lánc,

mely Istenhez láncolsz minket,

szeretet köteléke, mely az angyalokkal egyesítesz,

az üdvösség tornya a pokol szakadékában,

biztos kikötő az általános hajótörésben,

nem hagyunk el soha többé.

Te légy erősségünk, halálküzdelmünk óráján.

Tiéd legyen kialvó életünk utolsó csókja.

És ajkunk utolsó lehelete a te édes neved legyen,

ó Rózsafüzér Királynője, ó drága Anyánk,

ó bűnösök Menedéke, szomorúak hatalmas Vigasztalója.

Légy áldott mindenütt, ma és mindörökké, a földön és az égben. Ámen."

 

Szent Vér Búcsú 2011. Báta

Egyházmegyei zarándoklat és
Szent Vér búcsú
2011. július 9.
Báta



Az Egyházmegye püspöke Dr. Udvardy György reggel hat órakor zarándokok társaságában indul gyalogosan Bátaszékről Bátára a vasúttöltésen, vagy, ahogy a Bátaiak mondják Középrétnek. A bátai hívek a falu központjában található hősi emlékműnél csatlakoznak a hívekhez. 9 órától Rózsafüzér imádság kezdődik a Szent Vér templomban a tizedek között énekkel. Az imádságot jómagam fogom a zarándokoknak vezetni. 10 óra 30 perckor kezdődik majd az ünnepi püspöki szentmise, körmenet, majd szentségimádás következik. Negyed háromtól Szent Vér litánia, majd keresztút Báthory László emlékére. Több mint, ezer zarándok érkezését várja egyházközségünk.