Útravaló – 2019. szeptember 1., évközi 22. vasárnap
Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.
Meglátogatott
minket felkelő Napunk a magasságból, hogy fényt hozzon azoknak, akik
sötétségben és a halál homályában ülnek (Lk 1,78–79) – énekli mindennap az
Egyház Szent Lukács könyvének azokat a sorait, amelyek már
előrevetítik Jézusnak a mai szentírási szakaszban megjelenő alakját:
isteni vendég, akit az első hely illet életünk világában; aki köré
rendeződik minden, a mi helyünk is. Lukács evangéliumában nagyon szépen
végigvonul ez a kép, aminek nyomán Mária, Erzsébet, a jobb lator, valamint
az emmauszi tanítványok felismerésein és példáján keresztül elkezd
kibontakozni az Egyház, a befogadók és befogadásra vágyók, az
így boldogságra leltek közössége. Jézus találkozások alkalmával mutat
rá az ember helyére az Atya akaratában.
Amikor
Teréz anya meglátogatta Joachim Meisnert, Köln előző érsekét, a bíboros
szeretett volna neki adni valami nagyon értékes dolgot. A találkozás
pillanatában levette a családjától kapott, számára legkedvesebb
püspökgyűrűjét, azt nyújtotta át Teréz anyának. A XX. század nagy szentje
erre így szólt hozzá: az ékkövet a monstranciánkra helyezzük, az
ezüstért kapott pénzt pedig a szegényekre fordítjuk. A lukácsi
gondolatvilág tökéletes megjelenítése e két személy találkozása:
hiányt, helyet hagyni magunkban, ahová Isten megérkezhet; imádni, aki
eljő; és általa odalépni ahhoz, aki ránk vár.
Helyünk
megtalálása az emberi közösségben és az Egyházban Isten elsőbbségének be-
és felismerésével veszi kezdetét. Övé az első hely, ő a viszonyítási pont,
aki köré rendeződik az egész világ, és ő ad erőt ahhoz is, hogy legyen
bátorságunk elfogadni azt a helyet, amit nekünk szánt. Hogy mennyire nehéz
ez, akár csak emberi szinten, annak beszédes példái, akik
sértődöttségük kimutatása végett vagy dacból sosem fogadják el a
feléjük megnyilvánuló emberi figyelmességet és tiszteletet,
miközben titkon az elismertség helyeire vágynak. Vagy akik imakörből imakörbe,
karitászmunkából karitászmunkába járnak, mert így próbálnak elfeledkezni
arról, hogy Isten tőlük nem valamit, hanem őket magukat, elköteleződésüket
kívánja. Mindkét eset érintettjei magukhoz viszonyítanak mindent, ezért
nem marad hely náluk az igazi viszonyítási pont, Isten számára,
így összezavarodnak, és sokszor körülöttük is a világ.
Assisi
Szent Ferenc egyszer az Úr hangját hallotta: „Ferenc, ha meg akarsz engem
ismerni, a testi és hiábavaló dolgoktól fordulj a lelkiek felé, tanuld meg
édesnek érezni a keserűt, és vesd meg magadat, mert akkor megfordul a
dolgok rendje, és amit csak mondok neked, mind-mind tetszeni fog. …És
hozzálátott a dolog kipróbálásához. …Odament a leprások
telepére, mindegyiknek pénzt adott, s mindegyiket kézen és szájon csókolta.
Így a keserűt édesbe vette, és férfiasan készült a további parancsok
teljesítésére.” (2Cel V,9)
Megfordul
a dolgok rendje… ha szemléljük azt, aki a mi sebeinket hordozta (Iz 53,4),
ha elfordulunk attól, ami vagy aki az ő helyén állítja föl trónját. Ezt
vállalva találjuk meg helyünket, tudjuk értékelni a körülöttünk levőket és
formálni környezetünket.
És nem
feledkezhetünk el arról sem, hogy halálunkkor egészen megfordul a dolgok
rendje… De aki ezt az állapotot Isten iránti bizalommal fogadja, azt
„Atyám is szeretni fogja, hozzá megyünk, és benne fogunk lakni” (Jn
14,23). Ehhez azonban vele együtt kell haladunk, ami annyit jelent:
kivonulásban élünk egész életünk során, miként Lukács evangéliuma is a
befogadásra váró Jézust egyben állandó exodusban lévőnek ábrázolja. Ez
a hit paradoxona: az van igazán helyén ebben a világban, aki tud
elengedni, továbbhaladni, mert szüntelen hallja a Fiú felfelé invitáló
szavát, vagyis enged a neki szánt végső hely vonzásának: Jertek, Atyám
áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készíttetett a világ
kezdetétől (Mt 25,34).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése