Évközi huszonkettedik hét vasárnapja

Évközi huszonkettedik hét vasárnapja

Példát adtam nektek

A mai evangéliumban Jézus az alázatosságról tanít. Először elmond egy példabeszédet a lakomára érkező vendégekről. Akik önkényesen elfoglalják az első helyeket, mert úgy érzik, hogy az őket illeti meg, azok később megszégyenülnek. Aki pedig szerényen elfoglalja az utolsó helyet, a vendéglátó részéről megtiszteltetésben részesül. Tanítását így foglalja össze Jézus: „Aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” Nem ez az egyetlen alkalom, amikor a mi Urunk alázatosságra tanítja hallgatóit. Szavait az teszi hitelessé, hogy egész életével példát mutat az alázatosságra. Érdemes néhány esetet felidéznünk ennek igazolására.
Isten Fiának alázatára először a betlehemi barlangban figyelünk fel. Két dolgot látunk itt. Először is azt, hogy Isten létére emberré lett, leereszkedett hozzánk, alázatosan vállalta az emberi testben való létezést. A másik: születésének helyéül egy eldugott falucskát választott, ott is egy állatok szálláshelyéül szolgáló barlangot, egy istállót. Az alázatos Kisded e helyen töltötte első napjait. Később, amikor vándortanítóként járja tanítványaival a városokat, mindenütt megelégszik az egyszerű szálláshelyekkel.
Jellemző az a jelenet, ami a csodálatos kenyérszaporítás után történik. Jézus messiási jelet mutat azzal, hogy az éhező népnek kenyeret ad a pusztában és ezt a jelet az emberek felismerik. Cselekedetében csodát láttak, de nem lehetne másként értékelni azt, hogy a mindössze öt kenyérből és két halból Jézus áldását követően több ezer ember jóllakik. Az ószövetségi idők jövendöléseiben megígért prófétát látják meg személyében, s erről mindjárt beszélni is kezdenek egymás között azok, akik ettek a megszaporított kenyérből. János evangélista így zárja le a történetet: „Amikor Jézus észrevette, hogy megindulnak feléje, hogy erőszakkal királlyá tegyék, visszavonul a hegyre egészen egyedül” (Jn 6,15). Jézus tehát nem akarja kihasználni a kedvező alkalmat, az emberek lelkesedését, mert nem király, nem uralkodó szeretne lenni, hanem a mennyei Atyának engedelmeskedő alázatos szolga, megváltásunk szolgája.
Ehhez a jelenethez hasonló történik akkor is, amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe. Ekkor is érzékelhető a fokozott messiás-váró hangulat, az emberek lelkesedése és öröme. De egy szegény szolga diadala ez. Nem díszes lovas fogaton, hanem szamárháton érkezik. Nem hadsereg vezeti őt be a városba, hanem csupán tanítványai kíséretében jön. Lám, még a győzelmesnek tűnő napon is, amikor királyoknak járó köszöntéssel fogadják, Jézus akkor is megőrzi alázatát.
Feltétlenül meg kell említenünk még az utolsó vacsora jól ismert jelenetét, amikor Jézus megmosta apostolai lábát. A szolga feladatát vállalta magára, amelyet a legnagyobb alázattal végzett, s ezzel bebizonyította, hogy valóban nem uralkodni, hanem szolgálni jött ebbe a világba. Cselekedete után ezt mondta: „Ha én, az Úr és Mester, megmostam lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát. Példát adtam nektek: amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” (Jn 13,14-15). E jelenet minden másnál jobban ösztönöz minket arra, hogy az alázatos Krisztus példáját kövessük.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te akkor foglaltad el a világ utolsó helyét, amikor megaláztak, mindentől megfosztottak és keresztre feszítettek a Golgotán. Ezzel példát adsz nekünk, hogy ne egymással versenyezve törekedjünk elfoglalni az általunk jobbnak tartott helyeket, hanem keresztünket felvéve, alázattal és engedelmesen fogadjuk el azt a helyet, amelyet Isten kijelölt nekünk az életben. Így tudjuk biztosítani azt, hogy helyünk legyen a mennyországban, ahol Isten vendégei leszünk. Ott nem lesznek első és utolsó helyek, hanem mindenki egyenlően részesül Istentől a boldogságban. Segíts minket, Urunk, hogy eljussunk a mennybe!