Útravaló – 2019. augusztus 15., Szűz Mária mennybevétele (Nagyboldogasszony)
Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Augusztusban Juhász Ferenc miskolci plébános ad útravalót.
Ha anyát
temetünk, a fiak nehéz könnyekkel sírnak. Mi minden járhat a fejükben! Néha
feljajdul egy-egy: „Ne, még ne tegyék le! Várjatok!”
Van egy
Fiú, aki meg tudta akadályozni, hogy édesanyját letegyék. Nem letették, hanem
fölvették. Ezt ünnepeljük ma, Nagyboldogasszony ünnepét, Mária
mennybevételét. Mintha egyfajta viszonzás volna, amit Mária kap Fiától
azért, amit földi életében ő nyújtott neki. Az örvendetes
rózsafüzér titkaiban imádkozzuk át az eseményt, ami a második
isteni személy megtestesülésének és világra jöttének
körülményeit taglalja: méhébe fogadja, hordozza, világra hozza, bemutatja
az Úrnak, megtalálja a templomban. Olyan sor ez, amin a magzati létből
indulva az ifjúvá válás lépéseit nemcsak megfigyelhetjük, hanem magunk is
tanulhatjuk. Az Ige testté lőn – mondjuk az imádságban, ugyanakkor pedig
valljuk, hogy a test megdicsőülésében, a feltámadás
eseményében visszafordul mindez. A test leveti a romlandóságot, és felölti
a romolhatatlanságot. Mária mennybevétele így azt jelenti, hogy nemcsak ő
fogadta be a mennyet, hanem a menny is befogadta őt.
Van a
férfiemberben olyan érzés, ami őt az anyjához köti, és gyakran a feleségét
is úgy választja meg, hogy tulajdonságaiban hasonlítson a Mamára. A cölibátusban
élő latin papság éppen ezért Máriában az örök női ideált látja, úgy
is, mint anya, és úgy is, mint társ. Érdemes volna visszamenni a teljes
soron a Római Katolikus Egyház Mária-tiszteletének értelmezésében: nem lehetne
tagadni, hogy a Boldogságos Szűz Mária, Jézus Krisztus édesanyja minden
pap számára azért vonzó, mert magától az Úrtól örökölte ezt
az attitűdöt. Akinek módja van megfigyelni, azt is észreveheti, hogy
a cölibátusban élő papok akkor lesznek teljes mélységében Mária-tisztelőkké,
amikor saját édesanyjuk már nem él. Ezt persze az anyák tudják, és mivel
minden nő, aki anya, azt is tudja, hogy fiát csak akkor tarthatja meg, ha
lemond róla, így szívesen statisztálnak fiuk Mária-tisztelete
mellett azért is, hogy el ne veszítsék gyermeküket.
És
mindez ott kezdődik, amiről a mai evangélium beszél. Két kismama
találkozásánál, akik (már-még) ott hordozzák méhükben magzatukat. Mindketten
megszenvednek érte. Egyikük azért, mert már idős, másikuk azért, mert túlzottan
fiatal ahhoz, ami történik. Mária és Erzsébet találkozásában kezdődik el
az, ami a történelem során a papi édesanyák és Szűz Mária között feszül.
Mindegyikük azt érzi, hogy a lelkétől lelkezett gyönyörű magzat senki másé nem
lehet, csak övé. Arany Toldijának 12. énekében a 17. strófa szól erről,
amikor Miklós legyőzi a cseh vitézt, és a nagy üdvrivalgás és éljenzés közben
egyszer csak megjelenik Miklós édesanyja: „Végre a nagy öröm, mely szivöket
nyomta, / Mint a terhes fölleg, mérgét kiontotta, / Szemökből a zápor
bőségesen hullott, / Akkor könnyült szívvel Toldiné így szólott:
/ „Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom, / Csakhogy szép orcádat még
egyszer láthatom; / Be szép vagy! be nagyon illel leventének! / Isten sem
teremtett tégedet egyébnek.”
Így
tekintve a mai ünnepet, az visszahoz valamit a féltő anya–gyermek
kapcsolatból. Tekintsük úgy Mária mennybevételét, mint választ a mostoha létre,
amely még a legbensőségesebb kapcsolatot is kikezdi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése