Évközi tizenkilencedik hét csütörtökje

Évközi tizenkilencedik hét csütörtökje

A remény jele

A templomi ábrázolásokon, festményeken és szobrokon sokféle formában találkozunk Jézus édesanyjának, Máriának alakjával. Egyházunk liturgikus életében megemlékezünk életének eseményeiről, szeplőtelen fogantatásától kezdve mennybevételéig, s ezek az események Jézushoz kötődnek, s ezért rá irányítják figyelmünket. Jézus édesanyja iránti tiszteletünk megmutatkozik a májusi Mária-litániákban, a rózsafüzér imádkozásában és sok más vallási cselekedetben. Mária személye itt áll tehát a szemünk előtt, hozzánk lép, megfogja kezünket, hogy fiához, Jézushoz vezessen minket. Valahányszor felé irányul tiszteletünk, nem imádjuk őt, hiszen a tiszteletnek ez a legmagasabb formája egyedül Istent illeti meg, hanem védelmét kérjük jelen életünkre és segítségét kérjük, hogy a mennyországba jussunk.
Sajnos korunkban is megtapasztalható bizonyos tartózkodás, távolságtartás a máriás imamódoktól, mert napjaink állandóan siető embere hosszúnak tartja ezeket az imádságokat. Reménykeltő viszont az a tapasztalat, hogy az idősek mellett a fiatalok is megérzik a máriás lelkület lényegét és rátalálnak például a rózsafüzérre, mint az imádkozás tiszta forrására. Mária személyében mindannyian felfedezhetjük emberi törekvéseink előképét: szeretnénk megnyílni Isten akarata előtt, életünket az Isten és az emberek szolgálatába állítani és földi életünk végén szeretnénk eljutni a mennybe, az örökkévalóságba. Mária élete erre mutat nekünk példát és személye ehhez nyújt segítséget. Egész életében, annak kezdetétől végéig megmutatkozik a mindenható Isten különleges áldása.
A mai napon Mária mennybevételét ünnepeljük, amelyet a magyar hagyomány Nagyboldogasszonynak nevez. Isten az ő földi létezésének végét különleges módon szentelte meg, amely olyan kiváltság, amelyben rajta kívül senki sem részesült. A katolikus tanítás így fogalmazza meg ezt a hittitkot, hitigazságot: Mária földi életének befejezése után testével, lelkével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe. Ez a megfogalmazás nem akarja eldönteni azt a kérdést, hogy milyen módon fejeződött be Mária földi élete, azaz halállal vagy más módon, de kifejezi, hogy a megdicsőülés Jézus anyjának lelkére és testére egyaránt vonatkozik. Hitünk szerint Mária eljutott oda, ahová törekedni minden ember kötelessége, Isten kegyelméből eljutott a mennyországba, ahová reményünk szerint mi is eljuthatunk földi életünk és halálunk után. Mária elveszíthetetlenül birtokolja az üdvösséget, amelyre Isten minden embert meghív, s amelyet nem a magunk érdeméből, hanem Krisztus megváltó kereszthalálának és irgalmának köszönhetően nyerünk el az üdvözítő Isten szándéka szerint. A szóhasználat nagyon fontos: Jézus esetében mennybemenetelről beszélünk, ezt ünnepeljük a húsvét utáni negyvenedik napon, Mária esetében viszont mennybevételt mondunk, mert őt Isten vette fel a mennyország dicsőségébe.
Mária megdicsőülése erősíti bennünk a bizalmat: ha Máriához hasonlóan mi is megnyílunk Isten kegyelme és üdvözítő akarata számára, akkor eljutunk az üdvösségre. A mennybe felvett Szűzanya a remény jele, a remény csillaga, amely azt üzeni nekünk, hogy elérhető a mennyország örökké tartó boldogsága.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Mindenható Istenünk! Te Szűz Mária lelkét fogantatása pillanatától kezdve megóvtad a bűnöktől, és földi élete befejeztével megóvtad testét a romlástól azáltal, hogy testét és lelkét a mennyország dicsőségébe emelted. Irgalmadban bízva kérlek: segíts, hogy le tudjam győzni a rosszat magamban, s elhagyjam a bűnös élet útját! A te kegyelmeddel képes vagyok a menny felé törekedni, ahová Fiad édesanyja eljutott. Mária, égi édesanyám, oltalmazz anyai szeretettel az égből, hogy hivatásomat beteljesítve Isten elé állhassak a mennyben, ahol ő irgalmas szeretettel vár minden embert. Tekints rám az égből és segíts megtalálnom az utat, a hit és a szeretet útját, amelyen a mennybe juthatok.