Útravaló – 2019. augusztus 11., évközi 19. vasárnap
Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Augusztusban Juhász Ferenc miskolci plébános ad útravalót.
Ha az
ember az ismerősével találkozik az utcán, és megkérdezi tőle, hová megy, és az
ismerős erre azt válaszolja, hogy „nem tudom”, bizonyára azt gondolnánk,
valami baj történt vele, hogy csak így bolyong. „Elmentek otthonról” –
ahogy mondani szokták.
A
szentleckében hallottuk, hogy Ábrahám nem tudta, hová megy. Csak ment,
vonult, Isten szavára otthagyta az ismert környezetet, és kivált rokoni
környezetéből; feleségével, Sárával, szolgáival meg jószágaival elindult egy
úton, amit nem ismert. Vakon engedelmeskedett az Úrnak –
szoktuk mondani, mert a vak emberre a bizalma a legkifejezőbb
szó, amivel ráhagyatkozik arra, aki őt vezeti. A hit nem az elért cél,
hanem az út hozzá. A hit előfeltétele a bizalom.
A
bizalmatlan ember nem tud hinni. És aki iránt nincs bizalmunk, abban sem tudunk
hinni. Mert a hit élethosszig tartó út valakihez, akit még nem láttunk
eddig, de tudjuk, hogy van. Ezért bízunk abban, hogy amit teszünk, az értelmes,
és eljutunk a célhoz.
Amikor
az utolsó vacsorán Jézus elbúcsúzik a tanítványoktól, és azt mondja nekik,
tudjátok, hová megyek, és ismeritek az utat is oda, Tamás apostol az, aki
meg mer szólalni, és kifejezi a kétségét: Uram, azt sem tudjuk, hová mégy,
hogyan ismerhetnénk az utat? S ekkor Jézus ezt mondja nekik:
én vagyok az út…
Az
evangéliumban hallott történet éppen ezt a helyzetet taglalja, hogy tudniillik
akit szeretünk, az elmegy, mi pedig itt vagyunk, és várjuk vissza. Nagy
baj, ha az a valaki, akit megbízott, hogy vigyázzon a házra, és a ház
népére – elszemtelenedik, zsarnok lesz. Vigyázni és virrasztani is bizalom
kérdése.
Évekkel
ezelőtt szomszédom volt egy család. Meglepődve tapasztaltam, hogy lakásuk bejárati
ajtajához csak egy kulcsuk van. Ha elmentek otthonról, eldugták egy
megbeszélt helyre, de ha valaki otthon volt, mikor eljött az este, belülről
ráfordította a kulcsot, és ha megjött egy családtag, csak megkocogtatta az
ablakot, és máris fölkelt – rendszerint az aszszony –, és beengedte a
hazatérőt. Bármikor jött. Ha hajnalban, akkor hajnalban. Ismeretségünk elején
kérdeztem, miért nem csináltatnak annyi kulcsot, hogy legyen mindenkinek. Csak
mosolyogtak, és azt mondták: jól van ez így. Ma már értem: ez az a bizalom
és a várakozás, amiről az Úr beszél az evangéliumban. Bármikor megjöhet,
tényleg bármikor – és valaki ajtót nyit neki. Köszön, fogadja,
megkérdezi, mi újság, kérsz-e valamit – aztán visszafekszik.
Jézus az
evangéliumban a virrasztó és gazdájukat hazaváró szolgákról beszél.
Korunkra a „szolga” kifejezés pejoratív hangzást kapott. Ám ha nem
szolgákról, hanem szolgálatról beszélünk, minden egészen más összefüggésbe
kerül. Mert valóban úgy lehet – és talán úgy is kell – tekintenünk
arra, amit az Úr ránk bízott ezen a világon, mint az
emberiség szolgálatát. A teremtett világ védelmétől egészen a felebaráti
szeretet kötelezettségéig. A mai evangélium fölveti azt a kérdést is: Kié
ez a föld? Kinek gyümölcsözik? Annak-e, aki műveli vagy annak, aki művelteti?
Lehet-e néhány gazdag kezében a javak túlnyomó többsége – vagy pedig
érdemes megküzdeni nemcsak a klímaváltozás hatásaival, hanem azok
előidézőivel is? A világot csak kölcsönkaptuk és használjuk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése