2019. március 3., vasárnap

Útravaló – 2019. március 3., évközi 8. vasárnap



Útravaló – 2019. március 3., évközi 8. vasárnap


Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Márciusban Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.


1954 nyarán valamennyiünket megvertek. Amikor sorjában mindenki jelentkezett a verősintérek szigete mellett, mindenkinek meg kellett mondania a foglalkozását. Én nem mondtam meg a valót, ezért egy hatalmas pofonon kívül csak a hátamat szaggatták fel néhány helyen véresre. De Bernát atya büszkén mondta: „ferencrendi szerzetes vagyok”. Erre földre tiporták, és addig rúgták, öklözték, míg bordái betörtek, és orrán, száján folyt a vér. Mikor a verés után felmásztunk a zárkába, és megbeszéltük a történteket, sugárzott a boldogságtól, hogy Krisztus szenvedésében részesülhetett – olvassuk Károlyi Bernát ferences rendtársunkról egyik rabtársának vallomásában.
A tanítványi lét fontos jellemzője a hasonulás, amely az utánzással és a részesedéssel kezdődik, de ez csak akkor nyeri el végső értelmét, ha átalakul azonosulássá. A mai evangéliumban Jézus ebbe az irányba vezet bennünket. Hiszen, ha visszagondolunk erőfeszítéseinkre, talán mindannyian emlékezünk rá, amikor megtettünk valami jót, milyen gyakran az (volt) az első gondolatunk: a másik miért nem teszi ugyanezt, persze ők az ellentettjét művelik, ahelyett hogy segítenének… és még sorolhatnánk tovább. Kifele tekintgetünk, magunk „jóságához” mérünk másokat, ami jele annak, hogy abban, amit teszünk, még nem találtuk meg igazi boldogságunkat. A hasonulás ott teljesedik be az azonosulásban, amikor örömet és nem ítélkezést von maga után; ha boldog vagyok abban, hogy Jézus maga mellé fogadott, társává tett: örömben, szenvedésben, együttműködésben vagy éppen kitaszítottságban. „Ó, Uram Jézus Krisztus, arra kérlek, hogy két kegyelmet gyakorolj velem, mielőtt meghalok: az egyik, hogy amíg élek, amennyire lehetséges, érezhessem lelkemben és testemben azt a gyötrelmet, melyet te, édes Uram, keserves kínszenvedésed alkalmával szenvedtél; a másik, hogy amennyire lehetséges, érezzem szívemben azt a túláradó szeretetet, mely téged, Isten Fiát arra késztetett, hogy értünk, bűnösökért oly szörnyű kínokat önként magadra vállalj” – imádkozta a stigmatizáció előtt Assisi Szent Ferenc.
Az azonosulásban élő ember bensője ebben a folyamatban megtisztul, átalakul, és gyümölcstermőre fordul, de ez a gyümölcs már nem biztos, hogy az a gyümölcs, amit ő korábban jónak gondolt, hanem az, amit az Úr kíván. Ilyen gyümölcsöt keresett szenvedése kapujában az Úr a fügeérés ideje előtt az Izraelt jelképező fán: nem várt jövetelének felismerését; ezt várja el Pétertől megújított meghívása után: Más fog felövezni téged, és oda visz, ahova nem akarod. Így maradt Magyarországon Szent Gellért, vagy lett vértanú Boldog Meszlényi Zoltán.
Az átalakulás(ok)nak ebben a folyamatában, a bizalom ráhagyatkozásában formálódik bennünk az a belső látás, amelynek forrása a világ Világossága, aki a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. Ez a világosság tesz alkalmassá arra, hogy a hit keresztelésünkkor bennünk meggyújtott fényét a szeretet cselekedeteivel táplálni, az imádsággal pedig óvni tudjuk. „Mert a bűnöket semmi más el nem törli, csak annak a hitnek kegyelme, amely a szeretet cselekedeteiben lesz nyilvánvaló” (Szent Ágoston). Ugyanakkor ez az állapot megengedi azt is, hogy hibáinkat belássuk, azokkal találkozva ne essünk kétségbe, vagy takargatásuk céljából ne váljunk zsarnokká, hanem a szív egyszerűségében ki tudjuk mondani: igen, ezek vagyunk, ezekkel küszködve kell szentté válnunk.
Hol tartok a Krisztus-követés útján: Próbáltam már utánozni Krisztust? Akartam már hasonulni hozzá? Mikor tapasztaltam meg, hogy részese vagyok az ő életének? Hogyan tudnék azonosulni is vele, gondolataival, az emberek – akár ellenségei – iránt érzett szeretetével?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése