Ferenc pápa: Mária iskolájában megtanuljuk, mit jelent valójában főszereplőnek lenni
December 12-én este hat órakor a Szentatya ünnepi szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában a Guadalupei Boldogságos Szűz Máriának, Mexikó, Amerika és a Fülöp-szigetek védőszentjének tiszteletére.
„Lelkem
magasztalja az Úr nagyságát, és szívem ujjong Istenemben, az én megmentőmben,
mert jósággal tekintett szolgálója kicsinységére” (Lk 1,46–48). Így kezdődik a Magnificat
éneke, és általa Mária „az evangélium első pedagógusává” válik (CELAM: Pueblai
dokumentum, 290): emlékeztet bennünket az atyáinknak tett
ígéretekre, és arra hív, hogy énekeljük az Úr irgalmasságát.
Mária
megtanítja nekünk, hogy a küldetés és a remény művészetében nincs szükség sok
szóra és programra. Módszere rendkívül egyszerű: ment és énekelt.
Mária
ment
Az
evangélium így mutatja be őt az angyali üdvözlet után. Sietve – de nem aggódva
– ment Erzsébet háza felé, hogy kísérje őt terhessége utolsó szakaszában;
sietve ment Jézus felé, amikor elfogyott a bor a lakodalomban; és az évek múlásától
már őszülő hajjal ment a Golgota felé, hogy ott álljon a kereszt lábánál: a
sötétség és a fájdalom eme küszöbénél nem tűnt el, nem fordult vissza, hanem
ment, hogy ott legyen.
Ment a
Tepeyacra, hogy elkísérje Juan Diegót, és ma is járja a kontinenst, amikor egy
festményen vagy szentképen, egy gyertyán vagy érmén, egy rózsafüzéren vagy
üdvözlégyen keresztül belép egy házba, egy börtöncellába, egy kórterembe, egy
idősotthonba, egy iskolába, egy rehabilitációs intézetbe…, hogy azt mondja:
„Hát nem vagyok én itt, a te anyád?” (Nican Mopohua, 119). Mindenki
másnál jobban ismerte, mit jelent közel lenni valakihez. Olyan asszony, aki
anyai tapintattal és gyengédséggel jár, egymás után bogozza ki az általunk
okozott megannyi bonyodalom csomóit, és megtanítja, hogy a viharok között is
talpon maradjunk.
Mária
iskolájában megtanulunk úton lenni, hogy elérkezzünk oda, ahol lennünk kell:
sok ember életének lábánál, akik elveszítették reményüket, vagy akiket
megfosztottak reményüktől.
Mária
iskolájában megtanuljuk, hogy a várost és a városnegyedeket ne mágikus
megoldások, ne azonnali válaszok és eredmények papucsában járjuk; ne egy hamis
haladás képzelgő ígéreteivel, amely csak egyetlen dolgot ér el szép lassan,
azt, hogy kisajátítja kulturális és családi identitásunkat, kiüresíti a
népeinket fenntartó élettartalmat, s ezt azzal az önhitt szándékkal teszi, hogy
egy egyedüli és egyforma gondolkodásmódot vezessen be.
Mária
iskolájában megtanuljuk járni a várost, és tápláljuk szívünket a kontinens
sokszínű kulturális gazdagságával. Amikor pedig képesek vagyunk meghallani azt
az elrejtett szívet, mely ott dobog népeinkben, és amely – látható hamu alatt
lobogó lángocskaként – őrzi érzékét Isten és az ő transzcendenciája iránt, őrzi
az élet szentségét, a teremtett világ tiszteletét, a szolidaritás kötelékeit, a
helyes élet művészetének örömét, a képességet az örömre és felhőtlen
ünneplésre, akkor megértjük, milyen is Amerika mélye (vö. Találkozó
CELAM vezető bizottságával, Kolumbia, 2017. szeptember 7.).
Mária
ment és Mária énekelt
Mária
megy, és örömmel telve énekli a csodákat, melyeket az Úr tett szolgálójának
kicsinységével. Lépésével, jó anyaként, énekre késztet másokat, hangot ad
sokaknak, akik valamiképpen azt érezték, hogy nem tudnak énekelni. Megadja a
szót Jánosnak, aki ugrándozni kezd anyja méhében, megadja a szót Erzsébetnek,
aki áldani kezdi őt, megadja a szót az agg Simeonnak, jövendölésre és álmodásra
készteti őt, tanítja az Igét, hogy kigügyögje első szavait.
Mária
iskolájában megtanuljuk, hogy életét nem az jellemzi, hogy ő játssza a
főszerepet, hanem annak képessége, hogy másokat tegyen főszereplővé. Bátorít,
beszélni tanít, és főleg a merész hit és a remény megélésére biztat. Ily módon
áttűnik rajta az Úr arca, aki úgy mutatja meg hatalmát, hogy részvételre hív és
egybehív élő templomának építésére. Így tett Juan Diegóval, a kis indiánnal, és
sokan másokkal, akiket kiemelt a névtelenségből, szót adott nekik,
megismertette velük arcát és történetét, és főszereplőjévé tette
üdvösségtörténelmünknek. Az Úr nem keresi önzően a tapsot vagy a világ
csodálatát. Dicsősége abban áll, hogy gyermekeit teszi a teremtés
főszereplőivé. Mária anyai szívvel próbálja felemelni mindazokat és próbálja
visszaadni méltóságukat mindazoknak, akiket különböző okokból kifolyólag és
különböző körülmények között teljesen magukra hagytak és elfelejtettek.
Mária
iskolájában megtanuljuk, mit jelent főszereplőnek lenni: nem kell megalázni,
bántalmazni, megbélyegezni vagy kinevetni másokat, hogy értékesnek vagy
fontosnak érezzük magunkat; nem kell fizikai vagy lelki erőszakhoz folyamodni,
hogy biztonságban vagy védettnek érezzük magunkat. Olyan főszerep ez, amely nem
fél a gyengédségtől és a simogatástól, és amely tudja, hogy legjobb arca a
szolgálat. Az ő iskolájában megtanuljuk, mit jelent igazi főszerepet vállalni:
méltósággal felruházni minden elesettet, és ezt az isteni szeretet mindenható
erejével tenni, s ez Isten megígért irgalmasságának ellenállhatatlan ereje.
Máriában
az Úr ellenáll annak a kísértésnek, hogy a megfélemlítés és a hatalom erejének,
a hangosabban kiáltónak adjon főszerepet, vagy hogy hazugságon és manipuláción
keresztül juttassa érvényre akaratát. Máriával az Úr megvédi a hívőket attól,
hogy megkeményítsék szívüket, és megadja nekik, hogy állandóan megismerhessék a
szolidaritás megújult és megújító erejét, és képesek legyenek meghallani Isten
szívdobogását népünk férfi és nő tagjainak szívében.
Mária,
„az evangélium pedagógusa” bejárta és végigénekelte kontinensünket, és így, a
Guadalupei Szűzről nem csak úgy emlékezünk meg, mint őslakos, spanyol, hispán
vagy afroamerikai nőről. Ő egyszerűen latin-amerikai: egy termékeny és
nagylelkű föld anyja, akiben valamiképpen mindnyájan magunkra ismerhetünk,
főszerepet játszva Isten családja szent templomának építésében.
Latin-amerikai
gyermek és testvér, félelem nélkül járj és énekelj, amint édesanyád tette!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése