Tagle manilai érsek: Mennyi az értéke a bíborosnak? És az órájának?
Augusztus 21–26. között rendezték meg Dublinban a Családok IX. Világtalálkozóját. Az esemény keretében tartott háromnapos pasztorális konferencián az előadók az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítás egy-egy témáját fejtették ki. A továbbiakban egy-egy előadás összefoglalóját tesszük közzé.
A
pasztorális konferencián elhangzottak közül elsőként Luis Antonio Tagle
bíboros, manilai érsek augusztus 22-én „Válaszd az életet! Ferenc pápa a
kiselejtezés kultúrájáról” címmel tartott előadását összegezzük.
A
Fülöp-szigeteki Luis Antonio Tagle bíboros, a Caritas Internationalis elnöke
előadásában Ferenc pápa Laudato si’,
illetve Amoris laetitia
kezdetű írásaiból bontott ki gondolatokat. Tagle bíboros nagy derűvel mesélt a
hallgatóságnak arról, hogy éjféltájt érkezett meg Dublinba, éjjel háromkor
kiürítették a szállodát tűz miatt, így végül is csak egy órát aludt, „… úgyhogy
ha elaludnék, tudom, Önök könyörületesek lesznek, együttérzők, megértők – és az
életet választják, és nem dobnak ki engem…”
Először
is azt a kérdést tette föl, vajon magától Ferenc pápától származik-e a
„kiselejtezés kultúrája” kifejezés, amit szinte megválasztása kezdetétől
használ. Tagle bíboros utalt a „tervezett elavulás” (angolul: planned
obsolescence) fogalmára, amely sok álmatlan éjszakát okozott neki. Ennek
lényege, hogy a termékeket tudatosan úgy hozzák létre, hogy idő előtt
tönkremenjenek, illetve elavultnak tűnjenek – akár technológia, akár dizájn
szempontjából –, s ezzel a termék lecserélésére indítják a fogyasztókat (ebben
a témában K. A. Harmer 2005-ös írását használta fel a bíboros). Az 1930-as évek
Amerikájában, a nagy gazdasági válság idején a gazdasági növekedés érdekében
kezdtek kevésbé tartós termékeket gyártani, ezzel akarván növelni a
fogyasztást. Az autóipar élen járt a tervezett elavulás útjára lépésben;
mindezt ráadásul a korban összekapcsolták a hazaszeretettel is: „Ha szereted a
hazád, vásárolj!”
Tagle
bíboros elmesélte, hogy amikor washingtoni tanulmányai után visszatért a szülői
házba, ott megtalálta régi farmernadrágjait – csupa trapéznadrágot. Akkor azt
gondolta, „ezek a nadrágok kitartanak Krisztus második eljöveteléig”. Mégsem
használja már őket… És miért nem? Mert divatjamúltak.
A
tervezett elavulás módszere elterjedt az autóiparból kiindulva minden területen,
a kiselejtezés attitűdje átjárja kultúránkat. Hatott a gondolkodásmódra, az
értékrendre, a prioritásokra, az alkotáshoz, teremtéshez – és az
emberekhez való hozzáállásra.
Reyner
Banham angol művészettörténész rámutatott a kiselejtezés veszélyeire: mi
döntjük el, mi az, ki az, ami/aki feláldozható… Banham alkotta meg a
„kiselejtezés esztétikája”, „throw-away aesthetic” terminust – „Mintha művészet
lenne! Mintha a szépséghez lenne köze, nem a pazarláshoz…” – vetette föl a
bíboros. Az 1960-as évekre a tervezett elavulás kulturálisan elfogadottá vált;
„hiszünk az elavulásban” – írta valaki. „Egy formatervező, egy dizájner számára
minden, ami létezik, elavult” – emelt ki egy másik idézetet Tagle. Azt
állították, az elavulás jómódot hoz létre – „tehát még több elavulásra van
szükségünk!” Vagyis még több dolgot kell kiselejteznünk, eldobnunk. Ez a
folyamat ráadásul egyre gyorsabbá vált az elmúlt évtizedekben, folytatta a
Fülöp-szigeteki főpásztor a Future Shock című kötet alapján:
eljött az egyszer használatos termékek kora.
Ezzel
együtt az 1980-as években megjelent a társadalmi és környezetvédelmi
szempontból felelős gondolkodás is; a kiselejtezés kultúráját megvádolták, hogy
szeméttengert hoz létre, hogy olyan anyagokat és technikákat használ, amivel
szennyezi a levegőt, károsítja a környezetet, nem lebomló hulladékot, szemetet
termel. A dizájnerek, formatervezők veszélyes fajjá váltak – idézte a bíboros
Victor Papaneket. Felhívta rá a figyelmet: nem azt kellene kérdezni, mikor
válik elavulttá egy termék, hanem hogy hogyan tudnánk tartósabbá tenni.
A
dizájnerek tisztában vannak vele, hogy a fogyasztók már integrálták az életükbe
a tervezett elavulást. Tagle bíboros ezzel szemben arra hív, hogy tartsunk
lelkiismeret-vizsgálatot, mi is ebbe a kategóriába tartozunk-e?
Nem csak
Ferenc pápa, hanem formatervezők, üzletemberek, környezetvédelmi szakemberek
egyaránt arra intenek, hogy vizsgáljuk felül a gazdasági modellt és a kultúrát,
amelyet mindez életre hívott. És nézzük meg a hatásait: például az egyre
növekvő hulladéktengert. Az egészségünk, a jól-létünk forog kockán. A
dizájnereket korunkban arra kérik, ne a tervezett elavuláshoz járuljanak hozzá,
hanem a természeti környezet jövőjéhez, a fenntarthatóbb jövőhöz. „Ha valamit
tényleg ki kell dobni, az a kidobás, a kiselejtezés kultúrája” – fogalmazott
Tagle bíboros –, erre tanít a pápa, és mindazok, akik látják, hogyan hat mindez
a közös otthonunkra.
Ez a
mentalitás annyira átjárja kultúránkat, hogy az emberekhez, értékekhez, élethez
való hozzáállásunkra is hatással van. „Van, aki a házastársára is úgy néz:
Mikor válik elavulttá? – igyekezett felélénkíteni hallgatóságát a bíboros. – És
talán már aggódik is, hogy miért tart ez ilyen sokáig?! Bele kellett volna írni
a házassági anyakönyvi kivonatba a szavatossági időt…” Talán nem így
fogalmazzuk meg, de mégis valahol ott motoszkál ez bennünk.
Ferenc
pápa integrált ökológiára hív, melyben összekapcsolódik a természeti környezet
védelme az emberi lényről való gondoskodással. A kiselejtezés kultúrájának az
áldozatai emberek, emberi életek.
Vissza
kell térnünk az emberi személyhez – aki kapcsolatokban él, kapcsolatokban
találja meg a valódi identitását, nem elszigetelt lény. Az individualista világ
arra biztat, hogy a másoktól való elkülönülés révén találjuk meg valódi
önmagunkat, de Isten személy – és mi is azok vagyunk. A személyem
középpontjában nem én állok, hanem valaki más – és ez által válok azzá, aki
valóban vagyok. Teremtett személyek vagyunk, akik kapcsolatban állnak Istennel,
egymással, a társadalommal, az egész teremtett világgal. A kiselejtezés
kultúrájával megtagadjuk ezt az egymással való kapcsolatokban létezést,
elveszítjük azt az érzést, hogy a másik ajándék számunkra.
Tagle
bíboros a karóráját mutatta, melyet 1973-ban kapott a szüleitől az
érettségijére. Van, aki szóvá teszi neki: „Eminenciás uram, te egy két lábon
járó múzeum vagy! Már nem csak püspök, de bíboros vagy! Annyi új modell van,
miért nem veszel egy új órát? Te jobbat érdemelsz ennél!” „De számomra ez az
óra nem csak egy tárgy, arca van… – válaszolt elérzékenyülten a főpásztor.
– Tudom, hogy a szüleim kölcsönt vettek fel, hogy a fiuknak ajándékot
vehessenek. … Ez az óra nem fog elavulttá válni.”
Ferenc
pápa kritikájának bizonyos részei az utilitarizmus etikai felfogásával hozhatók
kapcsolatba. Felhívja figyelmünket annak veszélyeire, amikor emberi
személyeket, életeket a hasznosságuk alapján ítélünk meg; vagyis nem
személyként tekintünk a másikra, hanem árucikként vagy dologként. Ez annyira
átjárja a kultúránkat, hogy gyakran észre sem vesszük, hogy így viszonyulunk a
másikhoz, hogy a piaci értékük alapján ítélünk meg embereket.
Tagle
bíboros elmesélte, hogy amikor hajdan még csak diakónus volt, és ment falvakba
igeliturgiát tartani és áldoztatni vasárnaponként, sose ment vele egy
ministráns sem, mert ő csak diakónus. Aztán pap lett, és mindig rengeteg
ministráns csapódott hozzá, már csak a falvakban várható ebéd reményében is.
Így növekedett az értéke. Aztán püspök lett – a piaci értéke az egekben!
Szülővárosában hirtelen mindenki a rokonának mondta magát. És azután bíboros
lett… Bárhová megy, szelfiket akarnak készíteni vele – „Pedig az arc nem
változott, nem?” A piaci értéke viszont igen… „Néha azt kérdezem magamtól: kit
látnak ők? Egy személyt? Vagy egy hasznos árucikket?”
Ferenc
pápa mindkét írásában kiemeli, hogy a kiselejtezés kultúrája hajlamos rá, hogy
eldobja, amit hasznavehetetlennek ítél: magzatokat, időseket, fogyatékkal
élőket, azokat, akik hibáztak, vagyis az elítélteket, azokat, akikkel
kereskednek, akiknek a szükségleteiből üzletet csinálnak, hasznot húznak, a
menekülteket, azokat, akiket diszkriminálnak, kultúrákat, amelyeket avíttnak
ítélnek.
Tagle
bíboros elmondta, hogy mint a Caritas Internationalis vezetője gyakran jár
menekülttáborokban; így került egy görögországi táborba is, közel a macedón
határhoz, ahol hallotta, hogy vannak buszvezetők, akik többet kérnek, ha az
utas menekült. Tudják, hogy ezeknek az embereknek életbevágó, hogy eljussanak a
határhoz – és hasznot húznak a másik ember szükséghelyzetéből. Szerencsére jó
példával is találkozott ugyanott: kiderült, hogy az asszony, aki a táborban az
étel-, víz- és gyógyszerosztás felelőse, a település polgármester-helyettese.
És amit tesz, az nem munkaköri kötelessége, hanem önkéntesként végzi – mert az
ő ősei is menekültek voltak egykor… „Ők a testvéreim, nem idegenek. Soha nem
fogom elhagyni őket.” Aki távolról nézi, az fenyegetésnek látja őket, de aki
személyes kapcsolatba kerül velük, annak a számára testvérek.
Nem csak
azokat a személyeket lehet eltűntnek tekinteni, akiket eladtak, elraboltak –
azokat is, akiket nem látunk többé személynek, csak árucikknek, tárgynak. A
bíboros ismét megszólította a találkozó résztvevőit: „Férjek! Mit láttok a
feleségetekben? Ajándék? … Feleségek! Mit láttok a férjetekben? Ajándék, vagy
csak egy probléma?” Meg kell kérdeznünk magunktól, hogyan látjuk a másikat.
Ferenc
pápa személyes megtérésre hív. Őszintének és bátornak kell lennünk, és el kell
ismernünk, hgy minket is valamennyire hatása alá kerített a kiselejtezés
kultúrája. Ha elismertük, meg kell újra keresnünk a spiritualitásunk gyökereit:
a Szentírást, Jézus Krisztust, családok és szentek tanúságtételét. A
kapcsolatokra fókuszáljunk, ne a hasznosságra. Gondoljuk át az életmódunkat: a
kicsi jótettek is számítanak, a teremtett világ és a testvéreink felé is.
Búcsúzóul
Tagle bíboros megosztotta még egy személyes élményét. Egy ifjúsági táborban
járt, beszélgetett a fiatalokkal, énekeltek együtt, fotózkodtak, majd
aláírásokat kértek tőle, sokan a pólójukra. Nem tudta igazán, hogy ott minek
látják őt a fiatalok: püspöknek? celebnek? színésznek? énekesnek? A válasz egy
év múlva jött, egy hasonló ifjúsági táborban. Odament hozzá egy fiú, és
elmondta, neki is aláírta a pólóját előző évben – és azóta a párnája alatt
tartja azt a pólót… „Évek óta nem láttam az apámat, messze dolgozik. A póló a párnám
alatt emlékeztet rá, hogy egy családhoz tartozom… És van egy apám: Ön.” Hányan
vannak így vajon? – kérdezte a főpásztor. – „Mi vagyunk Krisztus teste, Isten
családja; befogadónak és gondoskodónak kell lennünk. Hogy érezzék, szent az
életük, és hozzánk tartoznak.”
Luis
Antonio Tagle Fülöp-szigeteki bíboros, manilai érsek Erdő Péter bíboros, prímás
meghívására a Budapest-Esztergomi Főegyházmegye pedagógusainak tartott konferencia vendége volt 2017.
május 25-én. Ebből az alkalomból adott interjút szerkesztőségünknek, mely ITT elovasható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése