Ferenc pápa: A vasárnap arra szolgál, hogy kibékülj életed valóságával!
Szeptember 5-én a Szentatya, folytatva a tízparancsolatról megkezdett katekézissorozatát, a pihenőnapra vonatkozó parancsról (Kiv 20,8–11) elmélkedett. Hangsúlyozta, hogy meg kell tanulnunk helyesen pihenni: nem szabad elmenekülnünk életünk valóságától, hanem ki kell engesztelődnünk vele.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
A
tízparancsolat tárgyalása során ma a pihenés napjáról szóló parancshoz
érkeztünk. Könnyen teljesíthető előírásnak tűnik, ám ez téves vélekedés.
Pihenni egyáltalán nem egyszerű, van ugyanis helyes és helytelen pihenés.
Hogyan lehet megkülönböztetni őket?
A mai
társadalom szórakozásra és szünidőre vágyik. A figyelemelterelés iparága
pompásan virágzik, és a reklámok hatalmas játszótérként mutatják be az eszményi
világot, ahol mindenki kedvére szórakozik. A napjainkban uralkodó életfelfogás
középpontjában nem a tevékenység és az elkötelezett munka, hanem a kibújás áll.
Keressünk pénzt, hogy szórakozhassunk és kielégíthessük vágyainkat. A mintakép
a sikeres ember, aki megengedheti magának, hogy kedvére halmozza az
élvezeteket. Ezzel a mentalitással azonban az ember egy elégedetlen életformába
süllyed, melyet elbódított a szórakozás, amely nem pihenés, hanem a valóságtól
való elidegenedés és elmenekülés. Az ember sosem pihent annyit, mint manapság,
mégis sosem tapasztalt meg akkora ürességet, mint manapság! A szórakozási és
kikapcsolódási lehetőségek, az utazások, a drága tengeri hajóutak és ehhez hasonlók
nem töltik meg a szívedet, sőt igazából pihenést sem nyújtanak!
A
tízparancsolat szavai a probléma velejét érintik, és más fényben mutatják be,
mi is a pihenés. Ennek a parancsnak van egy különlegessége: indokot is
szolgáltat. Az Úr nevében történő pihenésnek pontos indoka van: „Mert az Úr hat
nap alatt teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van;
a hetedik napon azonban megpihent. Ezért az Úr megáldotta és megszentelte a
nyugalom napját” (Kiv 20,11).
Ez
visszautal a teremtéselbeszélés végére, ahol ezt olvassuk Istenről: „Isten
látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31). És akkor elkezdődik a
pihenés napja, amely Isten öröme mindazért, amit alkotott. A szemlélés és az
áldás napja.
Mi tehát
a pihenés eme parancsolat szerint? A szemlélés ideje, a dicséret ideje, és nem
az elmenekülésé. Arra szolgáló idő, hogy ránézzünk a valóságra és azt mondjuk:
milyen szép az élet! A valóságtól való menekülésként felfogott pihenéssel a
tízparancsolat a valóság áldásaként értett pihenést állítja szembe. Számunkra,
keresztények számára az Úr napjának, a vasárnapnak a középpontja az
eucharisztia, amely „hálaadást” jelent. Ez a nap arra szolgál, hogy azt mondjuk
Istennek: köszönöm, Uram, az életet, a te irgalmasságodat, az összes ajándékodat!
A vasárnap célja nem az, hogy kitöröljük emlékezetünkből a többi napot, hanem
hogy emlékezetünkbe idézzük, megáldjuk őket, és kibéküljünk az élettel. Sok
embernek tömérdek lehetősége van szórakozásra, mégsem él békében az élettel! A
vasárnap arra szolgál, hogy békét kössünk az élettel, és azt mondjuk: az élet
csodálatos; nem könnyű, időnként fájdalmas, mégis csoda szép!
Az igazi
pihenésre való rátalálás Isten műve bennünk, de megkívánja tőlünk, hogy
utasítsuk el az átkozást és annak bűvöletét. [1] Átadni szívünket a
búslakodásnak, okokat találni az elégedetlenségre roppant könnyű. Az áldás és
az öröm nyitottságot igényel a jóra, ami a szív felnőtt mozgása. A jó
szeretetteljes, és sosem erőlteti ránk magát. Nekünk kell mellette döntenünk!
A békét
nekünk kell választanunk, nem lehet ráerőltetni senkire, és nem lehet
véletlenül rátalálni. Az embernek, bár megpróbál elfutni szívének keserű
sebeitől, igazából arra van szüksége, hogy megbékéljen azzal, amitől menekülni
próbál. Ki kell békülnünk élettörténetünkkel, a tényekkel, amelyeket nem
fogadunk el, személyiségünk nehéz részeivel. Kérdezem tőletek: Mindnyájan ki
vagytok békülve élettörténetetekkel? Gondolkodjatok el ezen a kérdésen: Ki
vagyok békülve élettörténetemmel? Az igazi béke ugyanis nem abból születik, ha
megváltoztatom az élettörténetemet, hanem ha elfogadom és megbecsülöm azt
olyannak, amilyen.
Hányszor,
de hányszor találkoztunk beteg keresztényekkel, akik olyan derűs békével
vigasztaltak bennünket, amilyet nem találhatni az életművészekben és élvhajhászokban!
És láttunk egyszerű, szegény embereket kicsiny kegyelmeknek örülni
örökkévalóságot árasztó boldogsággal!
A
Második törvénykönyvben azt mondja az Úr: „Ma életet és halált, áldást és átkot
tártam szemed elé. Válaszd az életet, hogy élhess, és utódaid is élhessenek!”
(MTörv 30,19). Ez a választás Szűz Mária „fiat”-ja [igenje], a Szentlélek
előtti megnyílás, aki segít, hogy Krisztus nyomában tudjunk járni, aki rábízza
magát az Atyára életének legdrámaibb pillanatában, és így rálép a feltámadáshoz
vezető útra.
Mikor
válik széppé az élet? Amikor elkezdünk jól gondolkodni róla, bármilyen legyen
is élettörténetünk. Amikor utat tör magának a kétely ajándéka, hogy tudniillik
minden kegyelem, [2] és ez a szent gondolat szétzúzza az elégedetlenség belső
falát, és elindítja az igazi pihenést. Az élet akkor válik széppé, amikor
szívünk megnyílik a Gondviselés előtt, és felfedezzük annak igazságát, amit a
zsoltár mond: „Csak Istennél pihen meg lelkem” (Zsolt 62,2). Szép ez a
zsoltárvers: „Csak Istennél pihen meg lelkem.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése