Ferenc pápa: Rá kell találnunk gyökereinkre, különben megbetegszünk

Ferenc pápa: Rá kell találnunk gyökereinkre, különben megbetegszünk

Boldog az az ember, aki újra rátalál saját gyökereire. Ezzel szemben az, aki saját magát „pszichés száműzetésbe” küldi, sokat árt. Erről beszélt a Szentatya október 5-én, csütörtökön a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott reggeli szentmisén.

Fontos, hogy visszataláljunk saját gyökereinkhez, ahogyan azt megvilágítja a mai olvasmány Nehémiás könyvéből való szakasza (Neh 8,1–4a.5–6.7b–12). Egy nagy liturgikus gyülekezetről olvashatunk benne, amely Jeruzsálemben a Víz-kapu előtti területen gyűlt össze. Ez egy hetven éve tartó időszak végét jelentette – mutatott rá Ferenc pápa –, vagyis a babiloni fogság végét, amely miatt sírt Isten népe. Miután a perzsák legyőzték a babiloni birodalmat, a perzsa király, Artaxerxész észreveszi, hogy pohárnoka, Nehémiás szomorúan tölti ki borát, és beszédbe elegyedik vele. Nehémiás elmondja neki, hogy szeretne visszatérni Jeruzsálembe, és sír, mert vágyódik városa után.

A pápa fölidézte a 137. zsoltár szavait, amelyek így szólnak: „Bábel folyói mentén ültünk, és sírtunk.” Nem tudtak énekelni, a fűzfákra akasztották citeráikat, de nem akartak felejteni. A Szentatya a menekültek nosztalgiájára utalt, akik távol vannak hazájuktól, és szeretnének visszatérni oda. Genovai látogatásakor a szentmise végén a kórus a „Ma se ghe penso” kezdetű dalt énekelte (amely egy, a 19–20. század fordulóján Latin-Amerikába emigrált genovai történetét beszéli el, akinek olyannyira hiányzik szeretett hazája, hogy vissza akar térni oda. A dal mára a ligúr kulturális zenei hagyomány szimbóluma lett – a szerk.), azokra a menekültekre emlékezve, akik szerettek volna jelen lenni a pápai szentmisén, de nem tehették.

Nehémiás úgy dönt, hogy visszatér, és visszaviszi a népet Jeruzsálembe. Nehéz volt, mert sok embert kellett meggyőznie, és sok mindent kellett vinnie, hogy újjáépítse a várost, a falakat, a templomot, de mindenekelőtt arra szolgált az út, hogy újra megleljék a nép gyökereit. Annyi év után meggyengültek a gyökerek, de nem vesztek el. Újra rátalálni a gyökerekre azt jelenti, hogy felgöngyölítjük egy néphez való tartozásunkat – magyarázta a Szentatya.

Gyökerek nélkül nem élhetünk: a gyökértelen nép, vagy amelyik hagyja elveszni gyökereit, megbetegszik. A gyökértelen ember, aki elfeledte saját gyökereit, beteg. Újra meg kell lelni, föl kell fedezni gyökereinket, hogy legyen erőnk továbbmenni, gyümölcsöt hozni, vagy ahogy a költő mondja: virágozni, mert a fa virágja abból jön, ami a föld alatt van. Éppen a gyökér és a jó közötti kapcsolat az, amit mi tehetünk. Ezen az úton azonban sok ellenállással találkozunk, sok a „nem lehet”, a nehézség. Azok állnak ellen, akik a száműzetést választják, és amikor ez fizikailag nem lehetséges, akkor a pszichés száműzetést: önmaguk kiűzését a közösségből, a társadalomból. Ők azok, akik gyökértelen nép akarnak inkább lenni. Gondolnunk kell erre a „pszichés önkiűzetésre”, mely sok kárt okoz. Elveszi tőlünk gyökereinket. Elveszi hovatartozásunkat.

A nép azonban megy előre, és eljön a nap, amikor elkészül az újjáépítéssel. Akkor összegyűlik, hogy helyreállítsa gyökereit, vagyis meghallgassa Isten szavát, amit Ezdrás pap olvas föl. A nép pedig sír, de ez nem a babiloni sírás: az öröm könnyei, amiért találkoztak gyökereikkel, saját hovatartozásukkal. A felolvasás után Nehémiás ünneplésre buzdítja őket. Annak az embernek az öröméről van szó, aki megtalálta gyökereit. Az a nő és az a férfi, aki rálel saját gyökereire, aki hű származásához, az örül, és ez az öröm erőt ad neki – magyarázta a pápa. – A bánatos sírás örömkönnyekké változik; a gyökereiktől, népüktől való elszakadás miatt érzett gyengeség könnyei helyébe az odatartozás könnyei lépnek: „Itthon vagyok. Itthon vagyok.”

Ferenc pápa arra buzdította a csütörtök reggeli szentmisén részt vevő híveket, hogy olvassák el újra Nehémiás könyvének nyolcadik fejezetét, amelyből a mai olvasmány származik. Kérdezzék meg maguktól, hogy nem veszítik-e el az Úr emlékét; hogy elindulnak-e a saját gyökereik után, vagy inkább önmagukba zárkóznak, és a „pszichés önszáműzetést” választják. Aki fél a sírástól, az félni fog a nevetéstől is. Ugyanis ha bánatunkban sírunk, utána örömünkben fogunk könnyet ejteni.

Kérni kell tehát a bűnbánó sírás kegyelmét, a bűneink miatt érzett szomorúság kegyelmét, de az öröm könnyeit is, amiért az Úr megbocsátott nekünk, és megvalósította életünkben azt, amit népével tett. „Kérjük az Úr kegyelmét, hogy útnak induljunk, és találkozzunk gyökereinkkel” – buzdított reggeli homíliája végén a pápa.