2016. december 22., csütörtök

Kik a ti hivatalotokban híven eljártatok



Kik a ti hivatalotokban híven eljártatok (Efezus 4).

Ments meg, Uram minket! 



Keresztény hitünk személyességének tévedése az, hogy azt hisszük, hogy nekünk az Egyház hitvallását kell visszaigazolnunk, visszhangoznunk. Pedig, az Egyház tanításának eszközünkké kellene lennie ahhoz, hogy rátaláljunk személyes Isten kapcsolatunkra. Nem mi vagyunk az Egyházért, hanem az Egyház van értünk!
Vajon azt állítom, hogy az Egyház tanítása szemfényvesztés? Nem! Azt állítom, hogy megengedjük, hogy szemfényvesztettekké váljunk akkor, amikor alázatosságnak nevezzük azt a személytelenséget, melyet könnyelműségből, kényelmességből, vagy éppen a felelősségtudatunk hiányában szerepként eljátszunk. Mert nem attól leszünk keresztények, hogy egy olyan közösséghez tartozunk, mely kereszténynek mondja azokat, akik közéjük tartozónak tekintik magukat, csak azért, mert a törvényeit, szabályait valamilyen csekély mértékben, de magukénak vallják. A keresztény szó azt jelenti, hogy Krisztuskövető! És a kettő nem ekvivalens, egyenértékű fogalom! Jézus el is mondja, hogy Krisztuskövetők nem csak ott vannak, ahol az Egyház van! (Jn 10,16)
Ha tetszik, bár ezzel sokan nem értenek egyet, a keresztény ember is zsidó ember. Jézus Krisztus nem a zsidóságot tagadta meg, hanem a zsidó vallást helyezte valóságos alapokra. Reformot hirdetett a zsidóság körében. Jézus zsidóként halt meg, nem vált másvallásúvá. Az egy Isten hitet terjesztette ki azokra is, akik nem születtek bele a zsidóságba, de hinni hajlandók, hogy egy az Isten, ki a Fiú megtestesülésében kinyilatkoztatja önmagát a természeti, a teremtett világ számára, hogy senki se éljen tévedésben, megtévesztettségben!
A háromszemélyű egy Isten hitet kiolvashatjuk már a próféták tanításaiból is, csak nem vált érthetővé, nem merte kimondani ezt a felismerést az ószövetségi ember, mert a zsidó vallásban megkövesedett egy tanítás, melynek megújítására nem volt bátorsága a vallásnak. Ebbe a hibába minden vallás beleeshet, és bele is esik, amikor nem képes a megújulásra. Arra, amiről pontosan szólni akar az a ciklikus természet, mely a folyamatos, a szüntelen megújulást hirdeti. (A természet is Isten közlése, teremtésének része. Róla árulkodik minden, ki minden mindenben!)
Az elhaló élet, a magát feladni kénytelen, túlhaladott, túlérett tudás az ősz. A bölcsesség, a felismerése annak, hogy nem örök az, amire eljutottam. Az nem az igazság, az csupán az igazság felé vezető út egy része, részigazsága.
Ezért, meg kell engednem a tudásomnak, ismeretemnek, hogy elhagyjam, veszni hagyjam. Ez a tél. Tudomásulvétele annak, és elengedése annak, amire eljutottam.
De, pontosan azért, hogy újabb igazságaimra eljuthassak. Ez az újjászületés, a tavasz. A felfedezése annak, amiben megújulhatok, az újabb felismerés, egy újabb lépcsőfok, a magam fejlődésében. Ez a nyitottság, a szabadság kegyelme, amivel élek, és megengedem magamnak, hogy éljek vele, ha már megadatott a számomra. De úgy éljek vele, hogy azt közös érdemekké váltom. Nem tarthatom meg magam számára az újjászületés örömét, meg kell osztanom. Ha van olyan közeg, mely képes a személyes megújulásokból maga javára érdemeket szerezni, akkor jön el a nyár.
A nyár a beteljesülés, az érdemek, az eredményekben való gyönyörködés időszaka. Bizony, minden fejlődésnek szükséglete, hogy beérjen, terméssé legyen! Termékenységre, szüntelen megújulásra vagyunk teremtve. Mégis van olyan öregség, amiből már nincs megújulás? Aminek a vége a halál? Az tévedés, ha büntetésnek tartom. A halál nem büntetés, de a bűn következménye, az engedetlenség, a meg nem értés következménye. Azért következik be, mert az, aki a teremtés folyton folyvást megújulása ellen ágál, tiltakozik, acsarkodik, keresztbe fekszik annak, az energiáit olyan dolgokra pazarolja el, melyek következtében nem képes újra termelődni, éppen ezért, előbb-utóbb elfogy, elveszti életképességét, rászorul Isten megújító erejére, irgalmára. Arra a kiengesztelődésre, mely már többé nem engedi meg a teremtmény számára, hogy képtelenségében leértékelje önmagát. Isten a teremtést csak felértékelni hajlandó, ami az önmagában való egyesülést jelenti, mely lelki valóság, pontosan arra való képesség, hogy soha többé ne válhasson a teremtmény értékvesztetté. Minden élet megtartó ereje Az Isten! Amit már azzal is leértékelünk, hogy azt mondjuk, úgy nevezzük Istent, hogy A Szeretet.
Amikor Mária dicsőítette Istent, felismerve önmaga megújításának kegyelmét abban, amire használta Őt, amire kiválasztotta Őt, akkor azért tette, mert rájött arra, hogy örökös megújulása nélkül nincs élet. Az élet azért lett, mert életet akar, élni akar, remény és hit nélkül nincs élet, nincs szeretet.
Miért elmélkedtem ma erről, miért írtam le ma ezt? Mert ezt kaptam, de önmagamban ezzel a tanítással semmire sem megyek. Egymagunkban életképtelenek vagyunk. Ha bennünk és közöttünk ebből nem lesz tavasz, akkor sajnos nem marad más az ember számára, mint az, hogy Istenre bízza magát, az irgalmasságára bízom magam! A test halálán túl élet csak az irgalomban van! Ott nincs más igazság, csak az Isten végtelenül kiáradó, túláradó kegyelme. Úgy legyen, akarom! Mert Istennel közösségemre eljutni vágyakozom. Ámen


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése