Kik magatokat a testi kivánságoktól megfosztottátok, mennyországért

Kik magatokat a testi kivánságoktól megfosztottátok, mennyországért (Máté 19).

Ments meg, Uram minket! 

Szóval, igen! Az ember – ezt bűntudattal, és alázattal állapítom meg – annyira el van telve önmagával, és annyira el van foglalva emberi környezetével, hogy időt sem szán rá, fel sem merül benne, hogy eltűnődjön azon, hogy mit is akar ma mondani Pál?!

Meghívottai vagyunk Istennek, Aki azzal kezdi a velünk való „egyezkedést” - nem alkudozást mondok! –, hogy Ő, Aki természetfeletti, beleáll, beletöpörödik a természetbe, a természetesbe! Képes, hajlandó arra az alázatosságra, ami egyedül alkalmas lehet arra, hogy engem, a felfuvalkodott, öntelt embert jobb belátásra bírjon!

Kimondom, még talán értem is, amit mondok, de már képtelen vagyok arra, hogy ezt az igazságot féljem, tiszteljem annyira, hogy alázatát magamra próbáljam! Nos, ez az én nagyképűségem, az emberé.

Azzal, hogy Isten emberré lenni kész, nem megalázni akarja az embert, hanem felmagasztalni, felemelni! Magához – magába - képes – hajlandó! - Isten szeretni az Embert, ha hagyom magam! Értem én ezt a dolgot? Nem csak, hogy kiköpött, kimunkált magából engem az Isten, de vissza is vár, vissza is szeretne kapni! De mi van közötte? Minek teremt bele ebbe a baljós világba, ha vissza szeretne kapni? Egyetlen érvem van: az, hogy Isten a szabadjára engedett résztől azt várja válaszként, aki már nem belőle, nem függve tőle látom a teremtés csodáját, Őt magát, az Istent, képes vagyok szabadon kijelenteni, hogy Istenem, Atyám, valóban minden jó! Amit Te elképzeltél, velem kapcsolatban is, aki vagyok, rájöttem végre, hogy arra vagyok alkalmas, arra szántál, hogy erről a szándékodról meggyőzni képes legyek azokat, akik még bizonytalanok, vagy félrevezetettek, vagy félreértenek Téged!

Te, Isten, ki a Fiúban mindent közölni kész vagy velem, és velünk, emberekkel, kiket önmagadból, és a magad képére és hasonlatosságára teremtettél, azt akarod, hogy felismerni képessé legyünk, hogy Te vagy a feltétlen jó, Akihez visszatérni vágyakozzunk, akarunk, és készülünk, megszabadulva, kitörve, kifejlődve ebből az anyagi létforma zártságából, mely nem engedi meg, hogy a Lélek szabadságában, szentségében boldogulhassunk!

Mi szüntelen csodáidra várunk, mert megszoktuk, hogy Jézus csodákon keresztül tett bizonyosságot arról, hogy Tőled jött, és Tőled való, és Téged közöl számunkra. Eközben észre sem vesszük, hogy mi magunk vagyunk a csoda. Az, hogy értetlenségünk, és a Veled és egymással való viaskodásaink, egymás terhelése ellenére is, még élünk, létezünk, és képesek lehetünk ebben a magához ragadó világban is Hozzád vonzódni! Akarni, vágyakozni arra, hogy felnőni képesek lehessünk a Te szentségi létállapotodra, ahol a boldogság, az öröm, a béke vár ránk, melyet csak elviselni képesek legyünk! Ahol már nem érvényesülhet az ego. Egyedül az van, ami, és Aki a Te Szentséged erejéből van!

Ezen a Karácsonyon, ezt a vágyakozásomat szeretném megünnepelni, megízlelni, és ebben az élményben eltelve, hálát mondani, Veled közösségre jutni. Akarom, hogy így legyen! Ámen