2016. január 11., hétfő

Harmadik Lelki Ábécéskönyv 1.




Harmadik Lelki Ábécéskönyv (szemelvények)
Válogatta és fordította:Dr. Várnai Jakab OFM

Előszó
 
A gyógyításnak a tavasz elején kellett kezdődnie, mi pedig ekkor még csak a tél elején voltunk. A közbenső időt annál az említett nővéremnél töltöttem falun s ott vártam be az áprilist; az a gyógyító hely ugyanis közel volt oda s így elkerültem az ide-odautazgatást. Odamenet az a nagybátyám, aki, mint említettem, az odavezető út mentén lakott, egy könyvet adott nekem, amelynek címe: A harmadik ábécéskönyv s az összeszedettség imájáról szól. Már újoncévem folyamán olvastam jó könyveket, sőt feltettem magamban, hogy sohasem olvasok másfélét, mert beláttam, mekkora lelki kárt okoztak nekem: arra azonban egyik sem tanított meg, hogyan kell bensőleg imádkozni, s hogyan kell az embernek magát lelkileg összeszednie. Nagyon megörültem tehát ennek a műnek s elhatároztam, hogy teljes erővel igyekszem követni módszerét. Az Úr ekkor már amúgy is megadta nekem a könnyek ajándékát; olvasni pedig szerettem: s így elkezdtem gyakorolni az egyedüllétet, a gyakori gyónást, s mesteremül fogadva el azt a könyvet, ráléptem a belső imádság útjára. Nagy Szent Teréz Önéletrajzának e szavain túl aligha van szükségajánlásra Francisco de Osuna ferences barát Harmadik Lelki Ábécéskönyvéhez. Amikor Teréz a kezébe veszi a könyvet, az már tíz éve ismert: 1527-ben jelent meg Toledóban. Érdekes belegondolni, mennyi forrongás jellemzi Európát ebben az időben. Hazánkat a török dúlja Mohács után. Rómát a császári csapatok fosztják ki. Az európai kereszténység tíz éve éli azt, amit később reformációnak neveznek. Loyolai Szent Ignác ekkor 36 éves és éppen Alcalában tanul teológiát – aligha elképzelhető, hogy Osuna könyve ne lett volna a kezében. Spanyolország arculatát döntően átformálta Ferdinánd és Izabella uralkodása, és ebben jobb kezük volt a madridi ferences provinciális, Cisneros, később bíboros. Létrehozzák Alcalában az egyetemet (1508), ahol Francisco de Osuna is tanul majd. Könyvének hátterében ott húzódik meg egy kérdés, amely a XVI. századi spanyol egyházat, úgy tűnik, erősen foglalkoztatta: Az egészen elmélyült imádság állapotában mi az emberi cselekvés szerepe? Két irányzatot emlegetnek. Az egyik jelszava a dejamiento – "önmagunk teljes elengedése". Nevezik őket úgy is, hogy alumbrados – megvilágosultak. Tagadni látszanak az ember szerepét. Annyira átélik Isten cselekvését az ima során, hogy ehhez képest elhanyagolhatónak tűnik fel számukra minden, ami emberi közvetítés, ami külső, ami forma. Az intézményes egyház reakciója nem marad el. Talán csak nem tagadják az egyház közvetítő szerepét is, ahogy – úgy hírlik – Luther követői német földön teszik? Ignác ellen csak Alcalában háromszor folyt per eretnekség gyanúja miatt – a per anyaga éppen ez a kérdés lehetett. A velük szemben állók jelszava: recogimiento (összeszedettség). Nézetük szerint az elmélyült imádságban is fennmarad az ember azon képességének szerepe, amit intellectus néven emlegetnek, de az "ész" jelentésénél tágabban használják: "figyelem, öntudat, tudatos jelenlét". Jobban hangsúlyozzák az emberi tényezőt: az aktív és kitartó gyakorlást, a tanító szükségességét, az erkölcsi és aszketikus erőfeszítések követelményét. A választóvonalat nehéz lehetett meghúzni, sokan bizonyára csak a jelszavak szintjén csapódtak egyik vagy másik oldalhoz. Francisco de Osuna személyesen ismeri a „másik tábor”, az alumbrados képviselőit, kölcsönösen nagyra becsülik egymást. A szakadás azonban elkerülhetetlen. Nemsokára elindulnak az inkvizítori eljárások az alumbrados ellen. 1525-ben a ferencesek káptalani határozattal foglalnak állást a recogimiento mellett. Fontos körülmény, hogy nemcsak a Renden belüli vita volt ez, hanem világiakra is kiterjedt. Ez is növelte a gyanakvást sokakban, nem olyasmi készül-e itt is, mint német földön? Az természetes volt, hogy a Renden belül vita folyt ezekről, hiszen, ahogy Osuna írja majd, "a szerzetesrendeket elsődlegesen az imádságra hozták létre, és bár az aktív életre is szükség lehet a rendekben, elsősorban a szemlélődést kell megtartani" (14,4) Amikor az Osuna városából való Francisco 1513-ban húszévesen ferencesnek áll, már csaknem évszázados múltra tekinthet vissza spanyol földön a rendi megújulás. Létrejönnek casa de recollección néven az elmélyült imaéletnek szentelt közösségek. Statútumaik fennmaradtak: hosszú közös liturgikus imák, napi kétszer két óra egyéni ima, szilencium. Francisco korában már van, aki a rájuk jellemző imamódot tanítsa a belépőknek. A 21. betű IV. fejezetében írja: „gyóntattam egyszer egy embert, aki akkor már vagy ötven éve gyakorolta ezeket a lelki dolgokat”. Maga az "ábécéskönyv" műfaja is magán viseli a tanítás módszerének nyomát: rövid aforizmában fogalmazzák meg a tapasztalatokat, de ezek igazából csak a kifejtéssel válnak érthetővé. Az ábécét így az aforizmák kezdőbetűi adják ki. Francisco a tanulmányok után 1523-ban kerül a Nuestra Señora de la Salceda nevű casa de recolección-ba (ekkor nyolc ilyen ház működik csak Kasztíliában). A Harmadik Lelki Ábécéskönyvet 1527-ben Toledóban adják ki, még ebben a században négy kiadása lesz. 1531-ben megválasztják az Indiák komisszárius generálisának, de végül nem utazik el Amerikába. 1532-ben részt vesz a toulouse-i ferences nagykáptalanon, ezután Lyonban, Párizsban találjuk, majd négy évig Németalföldön tartózkodik. Röviddel az után, hogy 1537-ben visszatér Spanyolországba, 1541-ben meghal. Mi jellemző erre a könyvre? A Biblia jelenti az átfogó hivatkozási keretet, szinte mindent ahhoz kapcsol. Magától értetődő a számára, hogy a Szentírás minden egyes részlete tanít valamit a szemlélődő imádságról. Módszerét úgy lehetne nevezni, hogy „pszichológiai-antropológiai allegorikus exegézis”. A szentírási alakok, jelenetek, a legkisebb részlet is megfelel valaminek az ember belső világában vagy az imádságban. A Krisztus sírjához visszatérő Mária Magdolna a szívhez figyelmével visszatérő akaratot "jelenti", a tanítványok pedig az öt érzékszervet, amely "abbahagyja működését", mert nem képes megtalálni az Urat (ld. 18., I.). Az üldözők, akikről Dávid a zsoltárban panaszkodik, az imádkozót ostromló gondolatok (ld. 7., V.), sőt, Osuna odáig megy, hogy még a zsoltár feliratának is allegorikus értelmet tulajdonít. Az "Izrael szétszórt fiait összegyűjtő" Úr Izajás jövendölésében Osuna számára az összeszedettség isteni ajándékának jelképe. Tőlünk bizonyára idegen a Szentírás ilyen használata, Osuna korában viszont ez nem volt így. És különben is: aki szenvedélyesen keresi a tanítást az igazi imádságról, az mindenben meglátja azt. Néhány skolasztikus distinkció elárulja, hogy ennek a módszernek is a birtokában van, de nem gyakran folyamodik hozzá. Ami stílusát igazán élvezetessé és irodalmi szempontból értékessé teszi, az a hasonlatok áradó sokasága. Ez az ember nemcsak a Biblia minden részletében, de az emberi világ minden eseményében is a szemlélődő imádságról keres példázatot. Így helyez bele minket a XVI. századi spanyol életbe: A részeg ember háború idején ugyanúgy biztonságban érzi magát, mint békében, mert bár a fegyvercsörgés és a csatazaj fülsiketítő tud lenni, ő mégis azt hiszi, hogy csak megjátsszák a harcot, és hadonászni kezd egy fadarabbal. Azt hiszi, most kell szórakoznia, az egészet viccnek gondolja, és a csata dübörgése, amitől félelemnek kellene átjárnia a szívét, még züllöttebbé teszi. Pontosan ilyen a megátalkodott bűnös, akinek a lelke megrészegült a bűnöktől, amelyek bora egy olyan vidámsággal tölti el részeget, hogy ha az istenítéletről beszélsz neki, még nevet is a pokol kínjain. (21., I.) a metaforikus nyelvezet sajátossága, hogy olykor "ellentmondások" tarkítják: a sas egyszer a szemlélődő embert jelképezi (8. I.), máskor pedig éppen a szemlélődő embert eltérítő gondolatokat (7., V.).a hosszú könyv sehol nem ad rövid gyakorlati leírást a recogimiento imamódjáról. A mai ember igénye a gyors, gyakorlatias útmutatás iránt, kielégítetlen marad. Az egész könyvet kell elolvasni ahhoz, hogy képet alkossunk a módszerről. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése