Ferenc pápa: Meg kell ismertetnünk Jézust azokkal, akik még nem ismerik!
Advent második vasárnapján, december 6-án Ferenc pápa a megtérés fontosságáról elmélkedett az Úrangyala elimádkozása előtt, és szólt a párizsi klímakonferencia fontosságáról is.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Ma,
advent második vasárnapján a liturgia Keresztelő János iskolájába visz minket,
aki a „megtérés keresztségét” hirdette, a „bűnök bocsánatára” (Lk 3,3). Mi
pedig talán azt kérdezzük magunktól: „Miért kellene megtérnünk? Megtérés annak
kell, aki hitetlenből hívővé válik, aki bűnösből megigazulttá válik, de nekünk
már nincs szükségünk rá, hiszen már keresztények vagyunk, vagyis velünk már
minden rendben van.” Ez nem igaz! Ha így gondolkodunk, nem vesszük észre, hogy
éppen ebből az önteltségből – hogy tudniillik keresztények vagyunk, jók
vagyunk, velünk minden rendben – kell megtérnünk: abból a feltételezésből, hogy
összességében jól van minden, és nem szorulunk rá semmiféle megtérésre. De
próbáljuk csak megkérdezni magunktól: tényleg igaz, hogy az élet különböző
helyzeteiben Jézus érzelmei töltenek el bennünket? Igaz, hogy ugyanúgy érzünk,
ahogy Jézus érez? Például amikor megbántanak minket vagy valamilyen sérelmet
szenvedünk, képesek vagyunk ellenséges indulat nélkül reagálni, és képesek
vagyunk megbocsátani, amikor bocsánatot kérnek tőlünk? Mennyire nehéz
megbocsátani! Mennyire nehéz! „Ezért megfizetsz!” – ez a mondat születik meg
ösztönösen bennünk. Amikor az lenne a feladatunk, hogy osztozzunk mások
örömében és fájdalmában, vajon képesek vagyunk őszintén együtt sírni azzal, aki
sír és együtt örülni azzal, aki örül? Amikor meg kellene vallanunk hitünket,
képesek vagyunk bátran és egyszerűen megvallani, anélkül, hogy szégyellnénk az
evangéliumot? És így folytatva sok kérdést feltehetünk magunknak. Nincs minden
rendben velünk, mindig meg kell térnünk, hogy ugyanazok az érzelmek töltsenek
el minket, amelyek Jézust eltöltötték.
Keresztelő
János hangja az emberiség mai pusztáiban is kiált. Melyek a mai puszták? Az
ember bezárt értelme és kemény szíve. A Keresztelő hangja provokál minket,
kénytelenek vagyunk rákérdezni arra, vajon tényleg a helyes úton járunk-e, az
evangélium szerint élünk-e. Ma is – mint egykoron – Izajás próféta szavaival
figyelmeztet minket: „Készítsétek az Úr útját” (Lk 3,4). Ez nyomatékos felhívás
arra, hogy megnyissuk szívünket és befogadjuk az üdvösséget, amelyet Isten
fáradhatatlanul kínál nekünk, szinte makacsul, mert azt akarja, hogy mindnyájan
felszabaduljunk a bűn szolgaságából. A prófétai szó azonban kiterjeszti azt a
hangot, meghirdeti, hogy „minden ember meglátja Isten üdvösségét” (Lk 3,6).
Isten felkínálja az üdvösséget minden embernek és minden népnek, kivétel
nélkül, mindannyiunknak. Egyikünk sem mondhatja: „Én szent vagyok, én tökéletes
vagyok, én már üdvözültem.” Nem! Az üdvösséget állandóan be kell fogadnunk.
Erre szolgál az irgalmasság szentéve: hogy továbbhaladjunk az üdvösség útján, a
Jézus által tanított úton. Isten minden embert üdvözíteni akar Jézus Krisztus,
az egyedüli közvetítő által (vö. 1Tim 2,4–6).
Ezért
mindnyájunknak az a feladata, hogy megismertessük Jézust azokkal, akik még nem
ismerik. Ez azonban nem térítést jelent. Nem, hanem azt, hogy ajtót nyitunk.
„Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16) – mondja Szent Pál. Ha
az Úr Jézus megváltoztatta a mi életünket, és megváltoztatja, valahányszor
hozzá megyünk, hogyan ne töltene el bennünket az a szenvedély, hogy
megismertessük őt azokkal, akikkel találkozunk a munkahelyünkön, az iskolában,
a társasházban, a kórházban, a találkozóhelyeken? Ha körbenézünk, találunk
olyanokat, akik készek lennének rálépni vagy újra rálépni a hit útjára, ha
olyan keresztényekkel találkoznának, akik szerelmesek Jézusba. Nem nekünk
kellene azoknak a keresztényeknek lenni, nem lehetnénk mi azok? Kérdezzétek meg
magatoktól: „Vajon én tényleg szerelmes vagyok Jézusba? Meg vagyok-e győződve
arról, hogy Jézus felkínálja és nekem adja az üdvösséget?” És ha szerelmes
vagyok, akkor meg kell ismertetnem őt másokkal. Bátraknak kell lennünk: le kell
bontanunk a gőg és a versengés hegyeit, fel kell töltenünk a közömbösség és
részvétlenség által ásott árkokat, ki kell egyenesíteni lustaságunk és
megalkuvásaink ösvényeit.
Segítsen
minket Szűz Mária – aki anya, és tudja, hogyan tegye –, hogy ledöntsük a
gátakat és akadályokat, melyek útjában állnak megtérésünknek, vagyis annak,
hogy az Úrhoz menjünk. Egyedül ő, egyedül Jézus tudja beteljesíteni az ember
reményeit!
A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:
Kedves testvéreim!
Nagy
figyelemmel követem a Párizsban zajló klímakonferencia munkáit, és az a kérdés
jut eszembe, amelyet feltettem a Laudato si’ enciklikában: „Milyen
világot szeretnénk hagyni azokra, akik utánunk jönnek, a gyermekekre, akik most
nőnek fel?” (160. pont). Közös otthonunk, mindannyiunk és a jövő nemzedékek
java érdekében Párizsban minden erőfeszítésnek az éghajlatváltozások környezeti
hatásainak mérséklésére, egyben a szegénységgel való szembeszállásra és az
emberi méltóság felvirágoztatására kellene irányulnia. A két választásnak
egyszerre kell történnie: megállítani az éghajlatváltozást és felszámolni a
szegénységet, hogy kibontakozzon az emberi méltóság. Imádkozzunk, hogy a
Szentlélek megvilágosítsa azokat, akiknek meg kell hozniuk ezeket az oly fontos
döntéseket, és adjon nekik bátorságot, hogy döntéseik kritériumaként az
emberiség egész családjának nagyobb java szolgáljon.
Holnap
lesz ötvenedik évfordulója egy katolikusok és ortodoxok közötti emlékezetes
eseménynek. 1965. december 7-én, a II. vatikáni zsinat lezárásának vigíliáján
VI. Pál pápa és Athenagorasz ökumenikus pátriárka egy közös nyilatkozattal
kitörölte az emlékezetből a római egyház és a konstantinápolyi egyház közötti,
1054-ben született, kölcsönösen kiközösítő ítéleteket. Valóban
gondviselésszerű, hogy erről a kiengesztelődési gesztusról, mely megteremtette
az ortodoxok és katolikusok közötti, szeretetben és igazságban megvalósuló új
párbeszéd feltételeit, éppen az irgalmasság jubileumi évének kezdetén
emlékezhetünk meg. Nincs hiteles út az egységhez anélkül, hogy bocsánatot ne
kérnénk Istentől és egymástól a megoszlás bűnéért. Imánkban megemlékezünk a
kedves Bartholomaiosz ökumenikus pátriárkáról és a többi ortodox egyház
fejéről, és kérjük az Urat, hogy a katolikusok és ortodoxok közötti
kapcsolatokat mindig testvéri szeretet járja át.
Tegnap
Chimbotéban (Peruban) boldoggá avatták Michal Tomaszeket és Zbigniew
Strzałkowskit, konventuális ferences szerzeteseket, valamint Alessandro Dordit,
fidei donum papot, akiket 1991-ben öltek meg hitükért. E vértanúk
hűsége Jézus követésében adjon erőt mindnyájunknak, de főként a világ különböző
részein üldözött keresztényeknek, hogy bátran tanúságot tegyünk az
evangéliumról.
Köszöntelek
mindnyájatokat, Olaszországból és más országokból érkezett zarándokok – elég
sok zászlót látok –, s külön köszöntöm a Milherós de Poiares-i liturgikus
kórust és a Casal de Cambra-i (Portugáliából érkezett) híveket. Köszöntöm az
Actio Cattolica Nevelési Elkötelezettség Mozgalom konferenciájának résztvevőit;
a biellai, a milánói, a Cusano Milanino-i, a nettunói, a Rocca di Papa-i és a
foggiai híveket; a ronconei és a settimellói bérmálkozókat, a calangianusi
zenekart és a taiói kórust.
Mindnyájatoknak szép vasárnapot és jó készülődést kívánok az irgalmasság
évére! Kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Finom ebédet! A
viszontlátásra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése