Ferenc pápa: Adjuk vissza a főszerepet – az egyházban is – a családnak!
Szeptember 2-án Ferenc pápa a család evangelizáló szerepéről beszélt szokásos általános kihallgatása keretében.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
A
családkatekézisek sorának utolsó szakaszában ma arra irányítjuk figyelmünket,
hogy a család miként éli meg a hit közlésének, a hit átadásának felelősségét
mind befelé, mind kifelé.
Első
megközelítésben eszünkbe juthatnak az evangélium olyan megfogalmazásai, amelyek
látszólag szembeállítják a családi kötelékeket és Jézus követését. Például azok
az előbb hallott erős szavak, amelyeket mindannyian ismerünk: „Aki apját vagy
anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát
jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára keresztjét,
s nem követ, nem méltó hozzám” (Mt 10,37–38).
Ezzel
természetesen Jézus nem akarja eltörölni a negyedik parancsolatot, amely az
első az emberek iránti viselkedésről szóló parancsolatok közül. Az első három
az Istennel való kapcsolatra vonatkozik, ez pedig az emberekhez fűződő
kapcsolatunkra. Azt sem gondolhatjuk, hogy az Úr – miután csodát tett a kánai
házaspár kedvéért, miután megszentelte a férfi és a nő közötti házassági
köteléket, miután visszaadta a gyermekeket a családi életnek – azt kérné
tőlünk, hogy érzéketlenek legyünk e kötelékek iránt! Nem ez a helyes
magyarázat. Ellenkezőleg: amikor Jézus az Istenbe vetett hit elsőségéről tanít,
nem talál jobb párhuzamot a családi érzelmeknél. Ugyanakkor ezek a családi
érzelmek – a hitnek és Isten szeretetének megtapasztalásán belül – átalakulnak,
nagyobb jelentéssel „telnek meg”, és képessé válnak arra, hogy meghaladják
önmagukat, hogy egy tágasabb apaságot és anyaságot hozzanak létre, hogy
testvérként fogadjanak olyanokat is, akik bármiféle kötelék peremére szorulnak.
Egy napon annak, aki figyelmezteti Jézust, hogy kint vannak anyja és testvérei,
akik keresik, ő tanítványaira mutatva így válaszol: „Ezek az én anyám és
testvéreim! Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám”
(Mk 3,34–35).
A meg
nem vehető és el nem adható érzelmek bölcsessége a családi szellemiség legjobb
adottsága. A családban tanulunk meg növekedni az érzelmek bölcsességének
légkörében. Ezek „nyelvtanát” ott sajátítja el az ember, máskülönben igencsak
nehéz elsajátítani. Ez ugyanis az a nyelvezet, amelyen keresztül Isten
megérteti magát mindenkivel.
A
felhívás, mely arra szólít, hogy a családi kötelékeket a hívő engedelmesség és
az Úrral kötött szövetség területére helyezzük, nem károsítja meg azokat; épp
ellenkezőleg: védelmezi és kiszabadítja az önzésből, megóvja a megromlástól,
megmenti a halált már nem ismerő életre. A családias stílus újra visszatérő
megjelenése az emberi kapcsolatokban áldás a népek számára: visszahozza a
reményt a földre. Amikor a családi érzések engedik, hogy az evangéliumról szóló
tanúságtétellé váljanak, elképzelhetetlen dolgokra lesznek képesek,
kézzelfoghatóvá teszik Isten műveit, azokat, amelyeket a történelemben visz
végbe, továbbá azokat, amelyeket Jézus vitt végbe azoknak a férfiaknak, nőknek,
gyermekeknek az érdekében, akikkel találkozott. Egy elhagyott, de újra élni
kezdő gyermek kétségbeeséséből csodásan előcsalogatott mosoly jobban
elmagyarázza Isten működését a világban, mint ezer teológiai mű.
Egyetlen
férfi és egyetlen nő, akik képesek kockáztatni és áldozatot hozni mások
gyermekéért és nem csak a sajátjukért, a szeretet olyan dolgait értetik meg
velünk, amelyeket sok tudós már képtelen megérteni. Ahol pedig ott vannak ezek
a családi érzelmek, ott születnek ezek a szívből fakadó gesztusok, amelyek
sokkal beszédesebbek a szavaknál. A szeretet gesztusa… Érdemes elgondolkodni
ezen.
A
család, mely válaszol Jézus hívására, visszaadja a világ irányítását a férfi és
a nő Istennel kötött szövetségének. Gondoljatok arra, hogyan fejlődik ez a
tanúságtétel manapság. Képzeljük csak el, hogy a történelem (a társadalom, a
gazdaság, a politika) kormánykerekét – végre! – átadják a férfi és a nő
szövetségének, hogy az eljövendő nemzedékre is figyelve kormányozzák. A föld és
az otthon, a gazdaság és a munka témái sokkal másabb zenét szólaltatnának meg!
Ha
visszaadjuk a főszerepet – az egyházzal kezdve – a családnak, mely hallgatja és
tettekre váltja Isten szavát, olyanokká válunk, mint a kánai menyegző jó bora,
olyan kelesztő hatásunk lesz, mint Isten kovászának!
A
család Istennel kötött szövetségének ugyanis ma az a feladata, hogy
ellenszegüljön a modern város közösségi elsivatagosodásának. Városaink sajnos
elsivatagosodtak a szeretet és a mosoly hiánya miatt. Van sok szórakozás,
rengeteg dolog, hogy elüssük az időt, hogy nevessünk, de a szeretet hiányzik.
Egy család mosolya képes legyőzni városainknak ezt az elsivatagosodását. És ez
a család szeretetének győzelme. Semmilyen gazdasági vagy politikai tervezgetés
nem képes helyettesíteni azt, amit a családok tudnak adni. A bábeli terv
élettelen felhőkarcolókat épít. Isten Lelke viszont virágba borítja a sivatagot
(vö. Iz 32,15). Ki kell lépnünk az elit elsötétített tornyaiból és szobáiból,
hogy ismét az emberek házait és nyitott tereit látogassuk, a család szeretetére
nyitott tereit.
A
karizmák közötti közösség – a házasság szentségének és az Isten országáért
vállalt megszentelt életnek adott karizmák közössége – arra hivatott, hogy az
egyházat olyan hellyé alakítsa át, ahol teljesen családias légkörben
találkozhatunk Istennel. Haladjunk tovább ezen az úton, ne veszítsük el a
reményt! Ahol van egy szeretetben élő család, az a család képes egy egész város
szívét felmelegíteni szeretetének tanúságtételével.
Imádkozzatok értem, imádkozzunk egymásért, hogy képesek legyünk
felismerni és elviselni Isten látogatásait. A Lélek örömteli felfordulást hoz a
keresztény családokba, és így az emberek városa kikerül a depresszióból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése