Aviz
bíboros: A megszentelt élet éve nagy reményt ad az egyháznak
João Braz de Aviz bíboros, a
Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja
prefektusa Esztergomba látogatott a piarista káptalanra. A megszentelt élet
évéről, a szerzetesi életforma előtt álló kihívásokról kérdeztük.
A piarista szerzetesi közösség június 30. és július 21. között tartja 47. egyetemes káptalanját, amelyen megválasztották a rend generálisát és a generálisasszisztenseket. Ebből az alkalomból július 15-én Esztergomba látogatott João Braz de Aviz bíboros, a Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja prefektusa, aki július 15-én szentmisét mutatott be a káptalan résztvevőinek, majd a Szent Adalbert Központban előadást tartott, ezt követően beszélgettünk vele.
– Hogyan fogadta a meghívást Esztergomba?
– A Megszentelt Élet Intézményeinek és az
Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja prefektusaként gyakran utazom,
ellátogatunk az országos szerzetesi konferenciákhoz, olykor egy-egy
kongregáció általános káptalanjára is, így most a piarista káptalanra. Idén
különös jelentősége van ezeknek a látogatásoknak, hiszen a megszentelt élet
évében vagyunk. Nemrég a Fülöp-szigeteken jártam, most José Rodríguez Carballo
érsek, a kongregáció titkára ment el oda, hogy folytassuk a megkezdett
munkát, én pedig el tudtam jönni Magyarországra, hiszen fontos volt számunkra
ez a meghívás.
– Mikor, hogyan született meg a megszentelt élet
évének gondolata?
– Ferenc pápa szándéka volt a II. vatikáni zsinat
ötvenedik évfordulóján, ami egyben a megszentelt életről szóló Perfectae
Caritatis című dekrétum kiadásának ötvenedik évfordulója is. A pápa
elmondta, mi a célja a megszentelt élet évének, amely nemcsak a szerzetesek,
hanem az egész egyház éve is. Azt kérte tőlünk – II. János Pál gondolatai
alapján –, hogy hálával tekintsünk a múltra, szenvedéllyel éljük meg a jelent,
és bizalommal, reménységgel tekintsünk a jövőbe. Nagyon szép gondolatok ezek,
hiszen a múltban komoly gondok is voltak a megszentelt élet intézményeiben,
mégis hálásan kell emlékeznünk, hiszen a szerzetesrendek nagyon fontosak voltak
az egyház számára. Szenvedéllyel élni a jelent azt jelenti, hogy boldog,
örömteli módon éljük az életünket, a kamaszok lelkesedésével kövessük Jézust.
Okunk van reménykedni a jövőben, mert Isten, aki hűséges volt a múltban,
hűséges a jelenben, hűséges lesz a jövőben is.
Ezek azok a célok, amelyeket az alapot jelentik
számunkra ebben az évben. Rómában nagyobb találkozókat szervezünk: volt egy
ökumenikus konferencia száz résztvevővel, a különböző felekezetek megszentelt
életet élő tagjaival; szerveztünk egy találkozót fiatal oktatók számára,
ezerháromszázan voltak, akikkel a képzés módjairól, fontosságáról
beszélgettünk. Hamarosan lesz egy találkozó, amelyen olyanok vesznek majd
részt, akiket az elmúlt tíz évben szenteltek fel. Az év végén egy nagy
szimpóziumot rendezünk.
– Amikor a különböző országok szerzetesi
intézményeit látogatja, látja már a megszentelt élet évének gyümölcseit?
– Igen, van egy nagyon érdekes dolog, amit
észrevettünk: egyfajta pesszimizmus uralkodott a megszentelt életben, és ez
kezd megváltozni. A sok probléma rányomta a bélyegét a szerzetesek életére. Sok
helyen nagyon idősek már a szerzetesek, olyan rend is van, ahol 80-85 év az
átlagéletkor; szintén sok helyen nincsenek hivatások; vannak kongregációk,
amelyekből sokan kilépnek, folytonos mozgásban van minden. Vannak olyanok is,
akik szerint most már inkább a meghalás művészetét kell megtanulniuk.
Ezzel szemben a megszentelt élet éve nagy reménnyel
ajándékoz meg minket. Látunk szerzeteseket, akik felemelik a fejüket, újra
mosolyognak. Elmegyünk találkozókra, ahol kétszáz embert várnak, és
ezerötszázan jönnek el. Svájcban például egy nagyon kicsi csoporttal
találkoztunk volna, és végül hatszáz ember gyűlt össze. Hasonló történt
Németországban, Kolumbiában, Brazíliában és Ázsia országaiban is.
Magyarországon is volt egy nagyon szép találkozó. Én ebben egy nagyon
pozitív folyamatot látok, egyfajta öntudatra ébredést, újjáéledt vágyat arra,
hogy intenzíven éljük meg az Istentől kapott hivatást.
– A magyar szerzetesi konferenciák is kampányt
indítottak a szerzetesi élet bemutatására, a hírportálunkon mi azt kértük az
olvasóktól, írjanak arról a szerzetesről, aki fontos az életükben. Nagyon szép
történetek kerülnek elő, rejtett kincsek. Hogyan lehet egyszerre csendben
megélni a hivatást és közvetíteni az evangéliumot a világban?
– Én nem vagyok szerzetes, egyházmegyés pap
vagyok, ezért Szent Ágostonnal együtt vallom: „Oly későn szerettelek
meg Téged, te ősi és mindig új Szépség.” Ágoston a Szentháromságról
beszélt, nekem ez a szerzetesi életről szól. Számomra ilyen a megszentelt élet,
amelyet későn ismertem meg: mindig ősi és mindig új szépség.
A szerzetesi életet nem a propaganda, nem is a
reflektorfény viszi előre. Akkor megy előre, ha valóban az evangéliumot élik
meg benne, az evangéliumi értékeket, amelyek az emberi élet általános értékei.
Van, hogy látható ez az élet: sokan dolgoznak iskolákban, kórházakban,
szociális területen. Mások inkább elrejtőzve élnek. Ott vannak például a világi
intézmények, amelyeknek a tagjairól sokszor nem is tudjuk, hogy megszentelt életet
élnek az emberek között, a társadalomban, pedig nagyon szép keresztény utak
ezek, és nagyon sokan élnek így. Ott vannak a monasztikus életet élők, ők
valóban zártabb, kontemplatív életformában élnek Istenért és az emberekért.
Nagyon fontosak az egyház számára, azt mondjuk róluk, ők az egyház szíve, mert
imádságaikkal az Úr elé viszik az életünket.
– Ferenc pápa azt kéri, hogy a megszentelt életet élők örömmel és reménnyel éljék meg hivatásukat. Mi segítheti őket a nehéz időkben?
– Egy szerzetes életében a legfontosabb dolog nem az
intézmény, nem a ház, amelyben él, még csak nem is a tevékenység, amelyet
végez. A legfontosabb – amiről Ferenc pápa is beszél – Jézus tekintete,
amellyel egy napon szeretettel rátekintett, és elhívta. Akárhány év telt is el
azóta, ez a tekintet világosan megmarad. Fontos, hogy mindig megőrizzük, minden
más megszűnhet, de ez nem. Ha pedig nem volt ilyen pillantás, akkor el kell
menni, mert az ember nincs a helyén: ez hitelesség kérdése. Ha ez a kezdeti
hívás megvan, akkor ebből aztán könnyen megszületik az öröm. Hiszen a szerzetes
az Urat szolgálja, nem az intézményt. Tegnap [július 14-én – a szerk.]
volt Lellisi Szent Kamill emléknapja. Nagyon nehéz élete volt, senki nem
értette meg a hivatását, ráadásul egész életében egy nagy, nem gyógyuló seb
volt a lábán. A legsúlyosabb betegségben szenvedők között élt, őket ápolta. És
mindezzel együtt nagyon boldogan élte ezt az életet, és ez az igazi
tanúságtétel. Ezt el lehet mondani minden szentünkről.
– A fáradtság, elöregedés mellett sok helyen
újjáéled a lelkesedés, új karizmák is születnek, új kreativitás jelenik meg a
megszentelt életben. Hogyan egyeztethető össze az engedelmesség és a
kreativitás?
– Talán újra kellene gondolnunk a tekintély és az
engedelmesség kérdését. Az engedelmességnek nem az intenzitásán, hanem a módján
kell változtatni. Akkor tudunk jó rendfőnökök vagy rendtársak lenni, ha
testvérek vagyunk. Ez az életünk alapvető, evangéliumi dimenziója. A
keresztséggel Isten fiaivá és egymás testvéreivé váltunk. Ha igazi testvér
vagyok, ha Jézust követem, akkor nagyobb eséllyel lehetek olyan ember, aki
biztosabban megmutatja Isten akaratát a másiknak. Van egy másik dolog is: a
teljes, abszolút engedelmességben is szükség van arra, hogy ne haljon meg
bennünk Isten hangja, hiszen a Szentlélek, a Szentháromság bennünk lakik. Ha a
rendfőnök parancsa ellenében valami azt mondja bennem, hogy Isten valami mást
akar, akkor kötelességem megmondani neki ezt, még ha nehéz is, mert így neki is
segítek abban, hogy jobban döntsön. Ebben van a kreativitás, amit úgy élünk
meg, hogy közben vágyunk az engedelmességre. Ha a rendfőnök nem érti, akkor
engedelmeskedem. És legközelebb ismét elmondom neki, ha valamiről úgy gondolom,
hogy Istentől jön. Mindehhez nagyon fontos, hogy újra megteremtsük az igaz
testvériség alapjait.
– Hogyan találhatnak közös utakat, hogyan
munkálkodhatnak együtt a megszentelt életet élők és a világi keresztények?
– A legfontosabb, hogy nincsenek elsőrangú és
másodrangú keresztények. Mindannyian megkaptuk a keresztséget, és követjük
Jézust. Egyforma méltóságunk van, a II. vatikáni zsinat tanítása alapján úgy
kell tekintenünk Isten népére, mint amelyben az embereknek számos különféle
hivatásuk van. Együtt, egymást segítve kell dolgoznunk. Egyelőre sokszor távol
vagyunk egymástól, maguk a szerzetesrendek és kongregációk is egymástól
elszigetelten élnek. Jobban össze kell tartanunk, szerzeteseknek, papoknak,
plébániáknak… Meg kell tanulnunk egységben lenni és segíteni egymásnak, és ha
ezt tesszük, akkor az egész keresztény közösség fontosabb szerepet tölt majd be
a világ életében. Ez az egység legyen az egyház új arca: az egyházé, amelynek
középpontjában Jézus, Isten szava, az Eucharisztia és a közösség áll.
Nem elég, hogy egy katolikus kultúrában élünk, a
kereszténységet már nem lehet tekintéllyel előrevinni, csak tanúságtétellel. A
tanúságtétel idővel gyümölcsöt terem. A régi szokások is segíthetnek, de ma már
nincs szükség egy olyan egyházra, amely csak a régi ájtatosságokat gyakorolja.
Új kapcsolatokat kell teremteni, új elgondolásokat kell kidolgozni az
evangélium alapján. Ez mindannyiunk felelőssége. Ahol pedig erős a
tanúságtétel, ott jönnek a hivatások is.
– Milyen kihívásokkal kell szembenézniük a megszentelt életet élőknek?
– Sokan vannak, akik bezárkózva élnek,
elvesztették a kapcsolatot az emberekkel, és vannak mások, akik régóta a
szegények közelében élnek. Engem nagyon megfogott, amikor azt mondta a pápa,
hogy nyissuk ki a kapukat, hogy a papok, a szerzetesek kimenjenek,
találkozzanak az emberekkel. Nem azt kell várnom, hogy valaki bejöjjön a
templomba, hanem nekem kell kilépnem, hogy találkozzam az emberekkel. Aki
szeret, az ebbe az irányba mozdul. A pápa egy szegény, a szegényekért élő
egyházat szeretne. Ez akkor valósul meg, ha elindulunk a szegények felé: ehhez
bátorság kell.
Ferenc pápa azt is kérte például, hogy a nem használt
római kolostorokat bocsássák az utcán élők rendelkezésére. Ennek lehetőségeit
tanulmányozzuk most, az egészségügyi ellátás, a munkahelyteremtés kérdését, és
közben arra is figyelnünk kell, hogy vannak, akik nem akarnak beköltözni egy
házba, velük az utcán kell kapcsolatot teremtenünk. Azon munkálkodunk, hogy
összefogjuk azokat a szervezeteket, amelyek ezeknek a helyzeteknek a megoldásán
fáradoznak. Ez a hívás azonban minden kereszténynek szól. Fontos, hogy
mindannyian egyre inkább megéljük Jézusnak a szegényekhez való közelségét.
– Ha az idők jeleit olvassuk, el kell
gondolkodnunk azon is, mi a teendőnk a menekültek befogadásának kérdésében…
– Nem mi akartuk, hogy ennyi ember elhagyja a hazáját,
de nagyon fontos, hogy ezeket az embereket nem engedhetjük meghalni. Nem
válogathatunk. Azon az alapon sem, hogy csak azokat fogadjuk be, akik a mi
hitünket vallják. Ha valóban hiszünk a testvériség erejében, akkor nekünk –
népeknek és egyes embereknek – meg kell találnunk a befogadás útjait. Így
léphetünk közel ezeknek az embereknek az életéhez; egy keresztény, katolikus
nép válasza nem lehet más, mint a befogadás.
– Mit üzen a magyar és a hazánkban szolgáló más
nemzetiségű megszentelt életet élőknek és minden keresztények: hogyan éljenek,
hogy valóban prófétai jelek legyenek a világban?
– Éljünk és higgyünk az evangélium szerint. Ne
féljünk meghallgatni Isten szavát, összevetni saját életünkkel. Ne egyedül
járjunk az úton, hanem együtt. Ha a megszentelt életben az ember csak a saját
rendjét, kolostorát, kongregációját látja, akkor elszigetelődik: meg kell
nyílni az egyház egésze felé. Ha együtt vagyunk, segítjük egymást, az erős jel
lesz az egész emberiség számára. Nagyon fontos a pápa erőteljes felhívása is:
ne féljünk elindulni a szegények felé.
João Braz de Aviz
Braz de Aviz 1947-ben született Brazíliában. Tanulmányait a Curitibában található Rainha dos Apostolos szemináriumban és a palmasi egyetemen kezdte, majd a római Pápai Gergely Egyetemen folytatta. A Lateráni Egyetemen 1992-ben teológiai doktorátust szerzett.
1972. november 26-án szentelték pappá. Az Apucaranai Egyházmegyében kezdte meg papi szolgálatát, majd az itteni papnevelő intézet rektora és a londrinai VI. Pál Teológiai Intézet tanára lett.
1994. május 31-én a Vitóriai Főegyházmegye segédpüspökévé szentelték. 1998. augusztus 12-én II. János Pál pápa a Ponta Grossa-i Egyházmegye megyéspüspökévé nevezte ki. 2002–2004-ig maringái, 2004–2011-ig brazíliavárosi érsek. 2010 májusában székvárosában megszervezte a XVI. Nemzeti Eucharisztikus Kongresszust.
2011. január 4-én XVI. Benedek – nem szerzetesként – a Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja prefektusává nevezte ki. 2012. február 18-án a pápa bíborossá kreálta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése