Évközi tizedik hét keddje

Évközi tizedik hét keddje

A hegyi beszéd következő részében Jézus sóhoz és világossághoz hasonlítja tanítványait, követőit, s mindazokat, akik befogadják Isten országát. Már ezt megelőzően, a nyolc boldogság-mondásnál is éreztük, hogy Jézus feladatot ad, s szavait most is így érdemes értelmeznünk. Azt a küldetést kapjuk tőle, hogy legyünk a föld sója, legyünk a világ világossága!
Rögtön eszünkbe jut, hogy Jézus magáról mondta: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). Ő tehát a forrás, akinek fényében, világosságában élünk, s akinek fényét tovább kell sugároznunk a világ felé. Nem élhetünk e fény nélkül és a világ sem élhet nélküle. Ha megszakítjuk kapcsolatunkat Jézussal, mi magunk is a sötétségbe, mármint a hitetlenség és a bűn sötétségébe kerülünk, valamint hivatásunkat sem tudjuk a világ felé gyakorolni, azaz nem leszünk képesek arra, hogy Isten szeretetének világosságát sugározzuk. Az isteni kegyelem, jóság, irgalom és szeretet közvetítői csak akkor lehetünk, ha mi magunk is ebben a kegyelemben és szeretetben élünk. Jézus örömhírének szóbeli hirdetésével és jócselekedeteink által világossággá válunk. Nem magunkra akarjuk felhívni a figyelmet, hanem Istennek akarunk dicsőséget szerezni. Így fog megvalósulni az, hogy jótetteinket látva az emberek Istent fogják magasztalni.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Itt vannak Uram, egyszerű kezeim – milyen keveset alkotnak a Te szeretetedért! De hogyan is legyek eggyé Veled, ki oly halkan szólsz csak bennem? – Félelmem ezer akadályt teremt, míg hitemből végül is szeretet lehet. Mégis bízom abban, hogy Te hozzám találsz, és egykor a reményem boldog birtoklás lesz.