2014. november 18., kedd

Zsolozsma 318.



Szent András krétai püspök szónoklataiból 

Íme, jön a te igaz és üdvözítő királyod
Kiáltsuk mi is Krisztus felé, kiáltsuk: Áldott, aki jön az Úr nevében, Izrael királya (Mt 21, 9; Zsolt 117, 26). Figyeljünk, mint pálmaágakra, a kereszten elhangzott utolsó szavaira. Ne is az olajfaágakkal, hanem az egymásnak nyújtott alamizsnálkodás jó cselekedeteivel dicsőítsük meg őt. Ruháink helyett terítsük lába elé szívünk égő vágyait, hogy szívünkbe vonulva már egészen bennünk is maradjon, s mi egészen őbenne, ő pedig egészen mibennünk legyen. Zengjük el Sionnak a próféta ujjongó szavait: Bízzál, Sion leánya, és többé már ne félj: Nézd, Királyod vonul be hozzád, szerényen, szamárháton, a teherhordó állat csikaján (Mt 21, 5). Az jön hozzád, aki mindenütt jelen van, mindent betölt, hogy benned is munkálja a megváltás mindenkinek szóló művét. Az érkezik most hozzád, aki nem azért jött, hogy az igazakat hívja, hanem a bűnösöket a megtérésre (Mt 9, 13), hogy a vétekben tévelygőket magához visszaédesgesse. Ne félj tehát! Mert körödben van az Isten, hogy meg ne inogj (MTörv 7, 21) Fogadd őt tárt karokkal! Fogadd azt, aki saját tenyerébe rajzolta városod falait! Azt fogadd be, aki saját kezével rakta le alapköveidet, őt fogadd, aki egész embertermészetünket magára vállalta, a bűnt kivéve. Örvendezz, anyavárosunk, Sion, és ne félj: Tartsd meg ünnepeidet! (Náh 2, 1). Dicsőítsd őt irgalmas szeretetéért, aki most falaid között jön hozzánk. De te is, Jeruzsálem leánya, te is ujjongj örömödben, és énekelj, táncolj! Ragyogj fel, ragyogj fel, Jeruzsálem (zengjük mi is Izajással, ezzel a harsogó szent kürttel), mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted (Iz 60, 1) De milyen világosság ez? Bizonyára az, amely megvilágosít minden e világra jövő embert (vö. Jn 1, 9). Világosság, de örök világosság; időtlenül sugárzó, mégis az időbe belépő világosság, emberi testben megjelent, de abban el is rejtett világosság. Világosság, amely körülragyogta a pásztorokat, és a napkeleti bölcseknek megmutatta az utat. Világosság, amely kezdettől e világon volt, és a világ őáltala lett, de mégsem ismerte fel őt a világ. Világosság, amely a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Az Úr dicsősége. Mire kell itt gondolnunk? Természetesen a keresztre, amelyen Krisztus megdicsőült. Ő, igenis ő az Atya dicsőségének kisugárzása, amint maga is mondotta, amikor közeledni látta szenvedését: Most dicsőül meg az Emberfia, és benne megdicsőül az Isten is, és szüntelen meg fogja őt dicsőíteni (Jn 13, 31-32). Ezen a helyen dicsőségnek nevezi a kereszten történő felmagasztaltatását. Mert Krisztus keresztje valóban az ő dicsősége, és ugyanakkor az ő felmagasztaltatása is. Hiszen erről mondja: És én, ha majd felmagasztaltatom, mindenkit magamhoz vonzok (Jn 12, 32)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése