Advent 1. vasárnapja
Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 13,33–37)
Ahogy
Jézus felkészíti tanítványait a közelítő utolsó időkre, úgy lesz számunkra is
egyre fontosabb figyelni minden megelőző apró jelre. Erre pedig csak az éber
szolga képes, akiről ma is, mint mostanában annyiszor, példázatot olvasunk (Mk
13).
De
vajon milyen is ez az éber állapot? Örömteli várakozás ez, tudatos készülődés
egy célra, amelyre figyelmünket irányítjuk – szemben a hétköznapi
szétszórtságunkkal, célt vesztett sodródásunkkal. Két lábon állva a jelenben –
és nem szétesve, elveszve a múlt vagy a jövő teljesítménykényszerében. Belső
csendben, nyugalomban figyelve a világra, magamra és Istenre – és nem a zajban,
álarcok mögé bújva. Szemlélve, figyelve, hálás szívvel befogadva az Isten által
ingyenesen nekünk ajándékozott valóságot – és nem a valós vagy éppen
látszattevékenységekben keresve magunknak igazolást arra, hogy értelmes az
életünk. A jelenlét egyben készenlét is, amelyben tudom, hogy amit megtehettem,
azt megtettem, így minden más tekintetben szabadon ráhagyatkozhatom Istenre –
és nem kell félnem attól, hogy mit veszítek el, mit nem tettem meg, mit tettem
rosszul, vagy mit kérnek számon rajtam.
„Legyetek
éberek” – ahogy Jézus kétszer is mondja. Aki azt hiszi, hogy ez csak addig
működik, amíg jól megy a sorunk, az figyeljen a mai izajási olvasmányra (Iz
63). A próféta világosan látja, „hogy gonoszságaink elsodortak, mint a szél
(...), mégis te vagy a mi Atyánk (...)”. Igen, éppen ebben a helyzetben van
igazán értelme annak, hogy Istent meghívjuk: formáljon és alakítson bennünket,
„hiszen keze műve” vagyunk mindnyájan.
Ma
lépünk be az adventi várakozásba és egyben a szerzetesek évébe, amely a
szerzetesi életeszmény mai megvalósítására irányítja rá a figyelmet. Oly módon,
hogy ezen életforma és meghívás kinyílik a világiak felé is, akik saját
lehetőségeik szerint és körülményeik között élhetik az éppen Jézus
megtestesülése által megszentelt életet.
Igen,
tudjuk: ma minden elköteleződés, így a szerzetesi is, nehezebb. Mégis, talán
éppen ezért úgy látom, hogy szerzetesi életünk nekünk utat, másoknak segítő
jelet tud adni, amely Isten felé vezet. Számunkra így a közösség egyúttal
misszió is. Az a hely, ahol személyes hívásunkat egy közösség küldetésében
keressük és valósítjuk meg. Nem önmagunktól, hanem Krisztustól, így ránk is
vonatkozik, hogy „semmi kegyelmet nem nélkülözünk” (1Kor 1), amiért Szent
Pállal együtt mi is szívből hálásak lehetünk. Ugyanis ennek az ígéretnek az
ereje tesz bennünket szabaddá ahhoz, hogy az Isten felé vezető utat ne csupán
saját erőből igyekezzünk járni, hanem egyre jobban ráhagyatkozva Jézusra. Ekkor
tud az Úr befogadni „örömébe”, amire mindannyian készülünk, vágyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése