2014. július 22., kedd

Zsolozsma 199.



Nagy Szent Gergely pápának az evangéliumokról mondott szentbeszédeiből

Lángolóan vágyódott az elvittnek hitt Krisztus után

Miután Mária Magdolna Jézus sírjánál járt, és nem találta ott az Úr testet, úgy vélte, hogy elvitték azt a sírból, és jelentette a tanítványoknak. Ezek elmentek vele a sírhoz, megnézték azt, és ők is arra gondoltak, hogy úgy áll a dolog, amint az asszony mondta. Rögtön hozzáteszi az evangélium: A tanítványok aztán visszatértek övéikhez. És így folytatja: Mária pedig ott állt a sír előtt, és sírt (Jn 20, 10-11). El kell gondolkoznunk azon, hogy ennek az asszonynak a lelkében milyen nagy szeretet lángolt; a tanítványok ugyanis hazamentek, ő azonban el nem mozdult az Úr sírjától. Mivel nem találta, kérdezősködött utána, sírva kereste; izzott benne a szeretet, és lángolóan vágyódott az elvittnek hitt Krisztus után. Ezért volt az, hogy egyedül ő látta meg akkor az Urat, mert ott maradt, hogy keresse. Ebből láthatjuk, hogy az állhatatosság adja meg a jó cselekedetnek az igazi értékét. Az Igazság szava is megerősíti ezt: Aki mindvégig kitart, az üdvözül (Mt 10, 22). Mária tehát előbb kereste Jézust, és nem találta. Állhatatos maradt a keresésben, így végül is elérte, hogy megtalálta. Az történt tehát, hogy sokáig nem teljesedtek vágyai, de ezáltal csak fokozódtak azok, és így érte el, hogy megtalálta az Urat. A szent vágyakat ugyanis a késedelem csak növeli. De ha a késedelemben azok megszűnnek, akkor nem is voltak igazi vágyak. Ilyen szeretet lángolt mindazokban, akik találkozhattak az igazsággal. Ezért énekli Dávid is: Istenre szomjas a lelkem, az élő Istenre: mikor mehetek, hogy lássam az Isten arcát? (Zsolt 41, 3). Ezért vall így a Énekek Énekében az Egyház: Szereteted betege vagyok, és így: Majd elalélt a lelkem (vö. Én 4, 9; 5, 6). Asszony, miért sírsz? Kit keresel? (Jn 20, 15). E kérdés azért kutatja fájdalma okát, hogy még jobban növekedjék a vágyakozása; ha ugyanis megnevezi azt, akit keres, még hevesebb lesz iránta a szeretete. Jézus nevén szólította: Mária! (Jn 20, 16). Az előbb — amikor azt mondta: asszony — csak általános megszólítást használt; ekkor Mária még nem ismerte fel. Most nevén szólítja. Mintha csak ezt mondaná: „Ismerd fel végre azt, aki téged ismer. Nem úgy általánosságban, ahogy a többieket; téged különösképpen is ismerlek.” Mária tehát, minthogy az Úr a nevén szólította, felismeri Teremtőjét, és rögtön így kiált fel:„Rabboni”, azaz: „Mester.” Jézus ugyanis egy személyben volt az, akit Mária a sírnál keresett, és az is, aki a lelkét keresésre indította. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése