Hívom a családokat 2013 júliusában

Hívom a családokat 2013 júliusában – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a család és az élet mellett áll.

Globalizálódó világunkban egyre kevesebb olyan hely van, ahol az élet nyugodt és békés, ahol a gazdaság növekedése az embereket szolgálja, és ahol bíznak a jövőben. „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán: / Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!” Egyre távolibbnak látszik ez a Petőfi Sándor által megálmodott Kánaán. Nagyon kevés helyen van már a bőségnek kosara; hiába ülhet mindenki a jog asztalához, ha ezerféle jogot ezerféleképpen lehet félremagyarázni; noha sokfelé világít a szellem napvilága, az áltudományok és a tudományos mezbe bujtatott sarlatánságok elárasztják a médiát. Hiányzik a bizalom, a szabályok tisztelete, a polgári kultúra, nem növekszik a gazdaság, sőt, világszerte válságban van. A gazdasági válságból ott sem látszik a kiút, ahol van elég pénz, nyersanyag és jól képzett munkaerő, mert együttműködés helyett általános a versengés, a többiek háttérbeszorításának szándéka, és hiányzik egy nagyon fontos tőke-típus, a kapcsolati tőke. A jelenkor individualista társadalmában csak az „én” számít, a „te” legyőzendő ellenfél, a „mi” pedig ismeretlen foglom.

A mai posztmodern irányzatok megkérdőjelezik a hagyományos család társadalomépítő szerepét és jelentőségét. Azt állítják, hogy a család elavult, válságba jutott intézmény, a neki tulajdonított feladatokat nem tudja megoldani, a társadalomnak több gondot okoz, mint amennyi hasznot hajt. Hangoztatják, hogy sem a társadalomnak, sem az egyes embereknek nem érdeke a hagyományos család támogatása, az új, szabadon alakítható együttélési formák jobban szolgálják a versenyt az egyének és a társadalom különböző csoportjai között, ezáltal pedig a legfőbb célt, a gazdasági növekedést. Szerintük azok a funkciók, amelyeket valaha a családok láttak el, olcsóbban, egyszerűbben és magasabb színvonalon oldhatók meg más intézményekkel. A valóságban azonban azt tapasztaljuk, hogy minél távolabb kerül egy „modern” együttélési forma a hagyományos családtól, annál kevésbé sikerül a gyerekeket a társadalom hasznos, szorgalmas építőivé nevelni. Egyre több a versengő, a másikat legyőzni akaró, együttmunkálkodni képtelen ember. A társadalmi kohézió hiánya pedig élhetetlen társadalmat eredményez, azaz a társadalmat sodorja válságba.

Milyen körülmények között szolgálhatja a verseny az emberi személy javát? Mondjatok példát arra, amikor a vetélytársak félretették a versengést és együttműködni kezdtek!

A társadalom az emberi összefogás eredménye. Azok, akik megértették, hogy életük feltételeiről közös erővel gondoskodva könnyebben boldogulnak és többre mennek, ha segítik egymást, megállapodtak a közösség „játékszabályaiban”. Tudatosították a közösség tagjaiban kötelességeiket és jogaikat, és azt, hogy mit nyújt a közösség, hogy miért érdemes feladni a magányos küzdelmet és elfogadni a közösséghez tartozás kötelékeit. A „játékszabályok” sokszor – különösen a történelem hajnalán – íratlanok voltak, nemzedékről nemzedékre öröklődtek, és folyamatosan igazodtak a kor követelményeihez. A fejlődés és sikeres gyarapodás, a nyugodt, békés élet záloga a „játékszabályok” általános elfogadása, a közösség és az egyén szempontjainak összeegyeztetése, valamint a versengés, a mások rovására szerzett előnyök kizárása volt. Lényegében egy társadalmi szerződés jött létre a közösség és az egyes emberek között. Ilyen szerződés kereteit adja a Tízparancsolat, megadja a legfőbb hatalommal, Istennel szemben a kötelességeket, és lefekteti a közös életvitelben követendő szabályokat. Jézus is a szabályok tiszteletére int: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené” (Mk 12, 17), kimondja továbbá, hogy az együttműködést megtagadó, a termést eltulajdonító szőlőműveseknek nincs helye a társadalomban (vö. Mk 12, 1-9).

Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmutatni, hogy a társadalmi együttélés szabályai nem akadályozzák, hanem segítik kibontakozásukat?

Rend a lelke mindennek – tartja a közmondás. Fontos, hogy a társadalom életét szabályzó elvek világosak és egyértelműek legyenek, hogy mindenki tudja, mikor cselekszik helyesen, és mikor nem. Ha azonban ezek a szabályok nem a közösség, hanem egyesek érdekeit vannak hivatva szolgálni, akkor a társadalmi közérzet rossz lesz. Tévedés lenne azt hinni, hogy a jó közérzetet szolgálja, ha a szabályok lazák, ha nem támasztanak követelményeket az emberekkel szemben. A jóakaratú, a mások javát szem előtt tartó társadalomban ilyen esetben eluralkodik a rendetlenség, és a zavaros körülmények között a legjobb szándékok sem érvényesülhetnek. Még rosszabb a helyzet, ha a rend hiánya párosul a kíméletlen önérdekhajszolással. Az ilyen társadalomban mélyül a szakadék a szegény és gazdag, a fiatal és öreg, az erős és gyenge között, a társadalmi feszültség állandósul. Természetesen az sem jó, ha az önérdekhajszolók szigorú rendet vezetnek be, mert így megvalósul a diktatúra. Az emberséges rend párosulva az egymás javát önzetlenül szolgálni akaró közszellemmel, és az emberek közötti kölcsönös bizalom és a közjó érdekében összehangolt együttmunkálkodás vezet a társadalmi békéhez, a jóléthez, a nyugodt, boldog emberi élethez. A közjó egyik legfontosabb eleme a család, a társadalom alapsejtje. Ha tehát a társadalmi berendezkedés nem szolgálja a családok javát, nem csak a közjó ellen vét, hanem gyengíti saját magát, megrendíti alapját és az összeomlás felé sodródik.

A családnak kulcsszerepe van a társadalom életében. Nem csupán azért, mert a család a társadalom legkisebb építőeleme, hanem azért is, mert a család szolgáltatja a társadalmi humántőkét: a családban nevelkednek, alakulnak az emberek a társadalom hasznos tagjaivá. Ha a családok nem, vagy rosszul töltik be emberformáló feladatukat, az egész társadalom látja kárát.

A családok belső életét is a családtagok által egységesen elfogadott és követendő szabályok irányítják. Fontos, hogy ezek a szabályok világosak és egyértelműek legyenek, elősegítsék, hogy a családtagok a jó, az igaz és a szép mellett döntsenek. Ha a család jóakaratú, szeretetteljes légkörben él, a szabályok védelmet és iránymutatást jelentenek az egész családnak. A rideg, csak az érdekekre figyelő családban viszont a merev szabályok a szabad kibontakozás akadályozói lesznek, és megnehezítik a helyes döntések meghozatalát. Nem szerencsés azonban, ha a szabályok lazák, túlzottan engedékenyek. Ilyenkor a rideg, érdekorientált családban mindenki azt csinálja, amit akar, tekintet nélkül a többiekre, ez pedig a család szétesését okozhatja. A jóakaratú, szeretetteljes családban pedig a rendezetlenség és esetlegesség zavaros és áttekinthetetlen állapotokat eredményezhet, ezáltal meggyengülhet a tisztelet és megbecsülés, a bizalom és szolidaritás, az erkölcsi normák következetes követése.

Mi segít nektek a keresztény családi normákat betartani a szekularizált világban?

Ha a társadalom ki akar lábalni válságából, ha védekezni akar az újabb válsághullámok ellen, új megoldásokra van szükség. A pénz, a humántőke, a nyersanyag és a technológia nem szolgáltat megoldásokat. A piaci verseny, az egyéni érdekek mindenek fölé helyezése a válságot tovább mélyíti. Új társadalmi szerződésre van szükség, melyben elismerjük, hogy a család a társadalom alapja, tehát minden gazdasági, politikai és kulturális intézkedést a család javát szem előtt tartva kell meghozni.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke