2011. április 25., hétfő

Húsvéthétfő


Húsvéthétfő


Szent Márk evangélista ünnepe


Húsvét nyolcadának második napja


Édes Jézus, sírva jövünk hozzád,

Sírva nézzük holt-halovány orcád.

Itt a földi keresztutat járva,

Hadd kövessünk, szenvedők királya!


Könyörögjünk!

Istenünk, te mindig új nemzedékkel gyarapítod Egyházadat. Add híveidnek, hogy életükkel valóra váltsák, amit hittel vállaltak a keresztség szentségében. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!


Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Avete.”

(Máté 28, 9b.)

„Üdv nektek!” Szólította meg a mi Urunk, Jézus Krisztus azokat az asszonyokat, akik remegő lábakkal, mégis síró izgalommal rohantak az angyal szavának hatására vissza a városba a tanítványokhoz, hogy megvigyék számukra az örömhírt: A sír üres! A Mester eltűnt! Feltámadt! Máté evangélista a mai evangéliumi szakaszban két képet tár elénk. Az ünnep, a zsidó szombat eltelt. A sebtében eltemetett Jézus Krisztus holtestét nem volt idő megfelelően ellátni ezért ezt a hét első napján vasárnap akarták megtenni az őt szerető, az ő hozzá közel álló asszonyok, de mondhatjuk azt is nyugodt szívvel, hogy a női tanítványai. A zsidó főpapok pontosan és jól ismerték a jövendöléseket, sőt magának Jézus Krisztusnak a szavait is, amelyben előre vetítette a halála utáni feltámadását. Ezért őrséget állítattak a sírhoz, mert biztosak voltak abban, hogy majd a tanítványok megpróbálják ellopni a testet és így beállítani annak szavainak az igazságát. A katonák persze nem igen hittek a zsidók babonáiban, így azért az őrzést sem vitték túlzásba. Érdekes azonban az a tény is, hogy Jézus Krisztus testét, akit, mint bűnözőt feszítettek keresztre még sem a bűnözőkhöz hasonlóan a városon kívüli szemétdombra hajítottak, hanem engedték, illetve Pilátus engedte, hogy igaz ember módjára temessék el, még pedig Jeruzsálem egyik legelőkelőbb, leggazdagabb férfijának, Arimateai Józsefnek a sírjába. Ő és Nikodémus, aki szintén gazdag és előkelő zsidó tanácstag volt, vitték végbe Jézus Krisztusnak a halála utáni azonnali rehabilitációját, felmagasztalását. Ezek az események sem ad hoc jelleggel történtek, hanem egy előre és gondosan megírt forgatókönyv alapján, amelyet maga a názáreti Mester írt meg és adott titkos tanítványainak számára. Hiszen pontosan tudta, hogy közeli, nyilvánosan vele fellépő tanítványai ezekben az órákban használhatatlanok lesznek, mert egyrészt félelmükben, másrészt csalódottságukban képtelenek lennének e feladat pontos végrehajtására. Az asszonyokat, Jézus Krisztus édesanyja, a Boldogságos Szűz Mária vezeti már akkor is, mint első asszony keresztény Egyházban. Már nyoma sincs Máriában, annak a kislánynak, aki annak idején igent mondott az Úrangyalának, és amivel kezdetét vette a Megváltás csodálatos misztériuma. Mária azóta kemény, edzett, céltudatos háttér vezetője volt mind a tanítványoknak, mind Fiának, Jézus Krisztusnak. Nem kisebb feladata volt a tanító körút három éve alatt sem, de ez a feladat sokkal inkább kinőtte magát ott a kereszt tövében, amikor szeretett Fia, gyakorlatilag az Egyház és az Apostoli testület Anyává nevezte őt ki, az apostolokat pedig Fiaivá. Ezeket az asszonyokat is Mária vezeti és irányítja. Ő küldi őket kora reggel Fia sírjához, hogy a szeretet művét elvégezzék. Az egyszerű ember nem is igazán érti, hogy miért nem ő jön Fia sírjához, miért másik asszonyokat küld. Egyáltalán miért asszonyokat küld, amikor tudja, hogy a katonákon kívül egy hatalmas kőtömb is eltakarja a sírt, amit az asszonyok képtelenek lennének elhengeríteni még akkor is, ha a katonák ehhez hozzájárultak volna. A Boldogságos Szűz Mária, Testvérem nemcsak, hogy hit Fia Feltámadásában, de tudta is olyan bizonyossággal, mint aki be van avatva a Megváltás tervébe. Ne feledjük, hogy a kezdet kezdetén is elsőként ő volt az, akit beavatott Isten angyala révén a tervbe, így hát joggal vélhetjük, hogy ezúttal is többet tudott, mint az apostolok, vagy a többi tanítvány. Azt is láthatjuk ebben a jelenetben, hogy a látszólag rémült asszonyok, nem kételkednek, nem hitetlenkednek, mint később az apostolok, hanem azonnal, rögvest a velük szembe jövő, Úr Jézus Krisztus lábai elé vetik magukat. Jézus Krisztus személy szerint jól ismeri őket, hiszen évek óta szinte együtt éltek nap, mint nap, ezért is köszönti őket baráti bizalommal: „Üdv nektek!” Ezek az asszonyok azonnal tudnak hinni a megjelenés hatása alatt, sőt rögtön leborulva hódolnak isteni Mesterüknek. A másik kép is logikusnak tűnik, hiszen az öröknek is rá kell jönniük, hogy az őrzésükre bízott holttest eltűnt a sírból. Maguk sem tudják, hogyan, miként történhetett, mert egyszerűen csak elszunnyadtak. Bár ők sokkal jobban féltek, mégis a városba kellett menniük, hogy jelentsék az esetett, mert ezt nem lehetet titokban tartani. Az őrök is látták a jeleket, de mivel életük beszorult a földi dolgok látása közé, így ők nem értik a holttest eltűnését. Mielőtt azonban értetlenségük hittel párosulna, a főpapok kész megoldást nyújtanak nekik. A hazugság olyan pálya, amely az elsővel kezdődik, de mindig követi több is, mert ez kényszerpálya. Erre a kényszerpályára szorulnak a zsidó főpapok is, és ahogy Júdás apostolt ezüstön megvásárolták az árulásra, ugyanúgy az őröket is megvásárolják, megjutalmazzák gazdagon, a hazugságért cserébe. Bár azok tudják, hogy nem ez történt, de mivel nem tudják, hogy valójában mi történt, ezért ez a hazugság kényelmes megoldás az ő szorult helyzetükre, hiszen pénz helyett halálbüntetést is kaphattak volna mulasztásukért. A zsidó főpapok ezzel továbbra is hazugsággal tévútón tartották népüket, ezzel mindent elkövetve azért, hogy azok végleg eltávolodjanak az újszövetségtől és megmaradjanak az ószövetségben, az eredeti bűn állapotában. A zsidók ezzel véglegesen bebizonyították hitetlenségüket és istentelenségüket, végleg külön útra, hamis útra terelték népüket. Történelmüket, viszontagságaikat jól ismerve ezen nem is lepődhetünk meg, mert a kiválasztott nép minden szerencsétlensége vezetőinek hamisságában gyökeredzett. A pénz és a vagyon uralta életüket, szellemüket akkor és a mai világban is. Köröm szakadttáig harcolnak ma is a kereszténység ellen, és a liberalizmus, a szabadelvűség álarcába bújva bálványimádásra kényszerítik az egész világot. Nemcsak pénzügyileg, de politikailag is ők akarják uralni az egész világot, biztosítva ezzel fennmaradásukat, és a kiválasztottság látszatát. Ők sohasem találkozhatnak szembe egyetlen utón sem a Feltámadt Jézus Krisztussal, sem a múltban, sem pedig a jövőben. Nekik nem szólnak a feltámadt názáreti Mester szavai: „Ne féljetek!” Ezek a szavak, ezek a találkozások olyan mély nyomot hagynak életünkben, amelyet a zsidók sohasem tapasztalhatnak meg. Számunkra, ma élő keresztény katolikus hívek számára ez az út a gyóntatószéktől az áldozásig tart, a keresztúttól, az üresen tátongó sírig. Amíg nem találkozunk ilyen módon a Feltámadottal, mi is bizonytalanok leszünk, mi is a hitetlenség állapotába süllyedve, a liberalizmus szolgái leszünk, és naponta, sőt óránként a félelem tölti el lelkünket, mert titokban tudjuk, hogy bajban vagyunk, de az első lépést mégis nehéz megtenni. A találkozás, az eucharisztia azonban olyat erőt és védelmet nyújt az ember lelkének, amelyben benne van Jézus Krisztus bátorító szava: „Ne féljetek!” Krisztusban szeretett Testvéreim! Ma az Egyházmegyénk életében is egy új út nyílt meg, mert az új püspök személye, az új főpásztor lelke mindig új, megfrissült útra tereli nyáját. Mi, akik most kicsit eltévelyegve, tengünk-lengünk bele a világba, mi most, ma induljunk el a nyájjal együtt, a Főpásztor nyomában az új utón. Ez most még nekünk csupán emmauszi út, de haladjunk rajta bátran, mert azon biztosan találkozunk a mi Urunk, Jézus Krisztussal, és akkor lángol majd a lelkünk az örömtől. Úgy fog lángolni, mint a költő Reményik Sándor lelke, amikor versét papírra, lelkét pedig versbe öntötte. Reményik Sándor: Emmaus felé

A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt...
Jeruzsálem! - gondoltam azalatt -
S gondoltam: inkább Emmausba térek.
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.

Indultam a városból kifele.
S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:
gondoltam, hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.

Emmaus felé üdébb lett a táj.
Kis virágokat láttam állani.
kis ibolyákat vándor-utam szélén:
Gondoltam: ím, az ő virágai!

Álmában gügyögött egy-egy madár,
Hogy az erdőre értem, hallgatag;
Gondoltam: ím, az Ő madarai,
Hogy szerette az égi madarat!

Delej futott a barna fákon által.
Égremeresztett csontos ujjaik
Mintha megteltek volna már virággal. -
Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.

Borongott messziről a mély harang,
S a mély avarban lassan elalélt,
De én úgy álltam ott künn boldogan,
Mint aki látta Őt - és célhoz ért.

Érjünk hát mi is célba, új megyés püspökünkkel Udvardy György püspök úrral, lángoljon együtt vele a mi lelkünk is. „Üdv nektek!”


Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, árassza el lelkünket a húsvéti szentség kegyelme, hogy mi, akiket az örök üdvösség útján elindítottál, méltók legyünk ajándékaidra. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése