Húsvét keddje

Húsvét első hetének keddje

Csiszér Elek ferences szerzetes atya emléknapja

Húsvét nyolcadának harmadik napja

Isten a bölcsesség vízét nyújtotta italul neki,

Támaszra lelnek benne, és meg nem inganak,

Mert felmagasztalja őket mindörökre, alleluja.

Könyörögjünk!

Istenünk, te megajándékoztál minket húsvéti szentségeiddel. Add népednek továbbra is kegyelmedet, hogy eljussunk a tökéletes lelki szabadságra, és egykor a mennyben örvendjünk annak, amit most a földön ujjongva ünnepelünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Mulier, quid ploras?”

(János 20, 13b.)

„Asszony miért sírsz?” Hangzik fel a kérdés az üres sírban álló angyaloktól Mária Magdolna felé, aki az üres sír előtt állva zokogott keserves bánattal. A mai evangélium János apostol a szeretett tanítvány tollából származott, saját élményeit fogalmazta meg az eljövendő nemzedékek számára. Ami érdekes az ő evangéliumában azaz, hogy a húsvéti eseményeket úgy állítja elénk, hogy könnyedén felismerjük azoknak kegyelmi jelentőségét az egész Egyház számára. Meglepő módon ő itt sem együtt szerepelteti a sírhoz kiérkező galileai asszonyokat, akik korán reggel érkeznek oda a már üres sírhoz, hanem csak Mária Magdolnát nevezi meg egyedül, aki ennek hatására itt már az egész Egyház jelképévé válik. Az a Mária Magdolna, akiből hét gonosz lelket tudott kiűzni a Mester, akinek bűnössége nem volt kérdés a zsidók számára, még sem merték elítélni. Jézus Krisztus nagypénteki kereszthalálával az éledező, ébredező Egyház teljes homályba kerül, de apró jelekből már érezhetjük, hogy keresik a kiutat, a világosságot, amely teljes egészében a feltámadás tudatosodásának hite hoz meg a számukra. János evangélista szerint Jézus Krisztus már nem tartozik ekkor ehhez a földi világhoz, ennek folytán a vele való találkozáskor csak akkor ismerhetjük fel, ha ő ezt akarja, ha ő megszólít bennünket. A megszólításra adott válaszunk pedig a hitünk kifejeződése. Ehhez ad példát nekünk a mai evangéliumi szakasz története. Mária Magdolna könnyel áztatott szemekkel a szembe jövő alakban nem a mi Urunkat, Jézus Krisztust ismeri fel, hanem azt egy kertésznek gondol, aki a sírokat szokta ápolni a zsidók számára. Nemcsak, hogy nem ismeri fel, de még számon is kéri tőle, hogy miért vitte el az Úr Jézus Krisztus testét, sőt haladéktalanul mondja meg, hogy hová tette, hogy azt ő magával vihesse. Ekkor következik be a megszólítás, amelynek hatására eloszlik Mária Magdolna szeméről a kőd, és azon nyomban felismeri az előtte álló alakban a názáreti Mestert. A sírást azonnal az ujjongó, szinte gyermeki öröm váltja fel: „Rabbóni!” Vagyis Mester. Jézus Krisztus megérzi szeretett női tanítványának lelkében, hogy az örömében azonnal kiakarná magának sajátítani, ezért rögtön elhárítja közeledését, és tájékoztatja arról, hogy mi is a találkozásuk célja. Ebben a találkozásban benne van Testvéreim, mi egyéni találkozásunk is Isten Egyszülött Fiával. Azzal a találkozással, amelyet vagy felismerünk, vagy nem, de mindenképpen megtörténik minden ember életében vagy egyszer, vagy akár többször is, attól függően, hogy mennyire fontos szerepünk van Isten terveiben. Mert minden embernek van szerepe, feladata, sőt egy-egy ilyen találkozás alkalmával még küldetést is kapunk tőle. Mi ennek a küldetésnek, mi ennek a szerepnek a lényege? Az, Testvéreim, hogy hirdetnünk kell szavunkkal, tetteinkkel, de legfőképpen életünkkel, hogy Jézus Krisztus feltámadt, az Atyánál van, és ő a mi üdvösségünknek a biztosítéka, záloga. Persze az ismeretlen személlyel, nevezhetjük kertésznek, való rövid beszélgetés gyakran még sem elegendő ahhoz, hogy felismerjük benne Urunkat, Istenünket. De ez még nem baj, de ez még nem szégyen, hiszen maga Mária Magdolna sem azonnal ismeri fel a feltámadt Jézus Krisztust. Ebben a felismerési folyamatban az hozza meg a fordulatot, hogy az Úr nevén szólítja őt. És Krisztusban szeretett Testvéreim, ez a legfontosabb, és a legdöntőbb momentum a mai evangéliumban! Az hogy az Isten, amikor küldetést ad nekünk, akkor a nevünkön szólít. Ezzel a néven való szólítással ér véget számunkra a szomorúság útja, s tárul fel a hit útja. Ekkor kell felismernünk Jézus Krisztust ahhoz, hogy életünkben elfoglalhassa azt méltó helyet, amelyet be kell töltenie ahhoz, hogy mi is az ő Testvérei, mi is az ő gyermekei lehessünk. Tegnap egyházközségünk ünnepelt. Nem látványosan, nem ünnepi díszben, de még is ünnepelt, még ha ezt csak kevesen is tudták. Az ünnep egy éppen ilyen találkozás megünneplése volt, mint a mai evangéliumé. Négy bátai fiatal a bérmálás szentségében találkozott a mi Urunk, Jézus Krisztussal, bár talán ők sem tudták, hogy vele futnak össze az emmauszi útjukon. Ő azonban néven szólíthatta őket, mert eleget tettek a meghívásnak és megkapták a bérmálásban azt a Szentlelket, amelytől majd lángolni fog a lelkük. Nem most, nem azonnal, mert őszintén megvallva, úgy álltak és úgy cselekedtek, mint akik nem tudják, hogy mi is történik velük. De ahogy Garadnai Balázs helynök úr mondta nem is baj, ha ezek a lángok még nem most csapnak fel, hanem majd egy kicsit később, amikor már érettebb emberek lesznek. A bátaszéki fiatalokkal közösen bérmálkoztak, de egy kicsit magukra hagyottan, kicsit mellőzöttebben, mint a többi gyermek. Nem volt velük hitoktatójuk, nem volt velük senki, aki a kezüket fogta volna. Szárnyaszegett madárként terelgettem végig a liturgián őket, akik talán azt sem tudták, hogy én ki vagyok, nem hogy ki az a személy, aki néven szólította őket. Az azonban bizonyos, hogy egyszer majd feleszmélnek ennek tudatára és a Szentlélek, akkor lobban majd lelkükben lángra. Az egyházközség nevében gratuláltam nekik, és bátorítóan meghívtam őket máskorra is a templomba, ahol azért össze lehet futni alkalmanként a mi Urunk, Jézus Krisztussal. Mind a két történet azt mutatja, hogy a keresés legyen tudatos, vagy véletlen, a Jézus Krisztussal való találkozás vágya idővel meghozza az eredményt. Az üres sír látványa nem szabad, hogy eltántorítson sem bennünket felnőtt híveket, sem pedig a még éppen útjukat kereső fiatalokat! Az bizonyos, hogy nem csak mi keressük a názáreti Mestert, hanem Jézus Krisztus is keres bennünket, ahogy mi, úgy ő is találkozni szeretne velünk, hogy e találkozás örömet hozzon a szívünkbe és elindítson bennünket a tanúságtétel útján. Ha elérjük azt a szintet, hogy úgy tudjuk keresni őt, ahogy ő keres bennünket, akkor létrejöhet a találkozás időn és téren át. De csak ekkor, csak így fog nevünkön szólítani bennünket, amivel azt jelzi majd, hogy hozzá tartozónak ismer el bennünket. Ehhez pedig mindig küldetést is ad: Induljunk és vigyük meg a többi embertársunk számára a hírt: Jézus Krisztus él! Jézus Krisztus feltámadt! Ennek a szent küldetésnek és a keresztség, vagy a bérmálás Jézus Krisztus húsvéti misztériumába olt be bennünket. A keresztségben egybenőttünk Jézus Krisztus kereszthalálával és meghaltunk a bűnnek. De egybenőttünk az ő feltámadásával is, így természetfeletti életre vagyunk hivatottak. A keresztény ember élete a tökéletes szabadság élete, mert sem földi szenvedély, sem bűn már nem korlátozhatja. Az élet bölcsessége sugárzik bűntelen életünkön. Minden megkeresztelt ember hivatása, hogy az evangélium terjedését munkálja. Ezt a küldetést pedig nem szabad sírva végezni, hanem a legnagyobb örömmel, és boldogsággal. Hiszen ezt mondják húsvét hajnalán az üres sírban várakozó angyalok, és ezt mondja az útón szembe érkező názáreti Mester, a Feltámadott maga is: „Asszony miért sírsz?”

Imádkozzunk:

Mindenható Istenünk, hallgass meg minket, akiket beavattál szentségeidbe. Kérünk, tedd alkalmassá gyermekeid szívét, hogy kiérdemeljük az örök boldogságot. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!