2010. november 14., vasárnap

Évközi 33. vasárnap ünnepe




Évközi 33. vasárnap ünnepe



Tavelics Szent Miklós emlékezete



Így szól az Úr:
Az én gondolatom a béke és nem a pusztulás,
hívjatok segítségül, meghallgatlak titeket,
és hazavezetlek a fogságból, bárhol is éltek.



Testvéreim! Az utolsó évközi vasárnap ünnepéről emlékezünk meg, hiszen egy hét múlva már Krisztus Király vasárnapja következik, majd rá egy hétre Advent első vasárnapja lesz. Ma még minden az elmúlásra, a halálra és a feltámadásra emlékeztet, ahogyan azt a Mindenszentek havában megszoktuk, de a távolban már ha még csak halványan is, de ott fénylik advent csillaga és minden az újjászületésről fog szülni ismét. Ez az örökös körforgás viszi mind előbbre és előbbre életünket az örök hazába tartó zarándokutunkon. A huszadik és huszonegyedik század embere sajátos életutat mondhat magáénak, nem éppen könnyűt, de Jézus Krisztus, a mi Urunk nem is ígért nekünk követőinek könnyű utat és életet.

Minden történelmi korszakváltást rendkívül nehezen él meg az emberiség, és ezt mi és Testvéreink saját bőrükön tapasztalhatták. A régi formákat, a régi gyakorlatot már nem tudjuk követni, az újról pedig még csak halvány fogalmaink sincsenek. Minden olyan bizonytalan, minden képlékeny. A régi eszközöket már nem használjuk, az újak használatával pedig még nem barátkoztunk meg. A technikai civilizáció termékeit is csak úgy dobálja a háta mögé az ember a fogyasztói társadalomban, mint megunt életét, miközben lázasan keresi-kutatja létének értelmét. Közben persze az állandósult gondok is nyomasztják: az erőszak, a háborúk, a természeti katasztrófák, a földi javak igazságtalan elosztása a kizsákmányolás. Ebből fakadó idegességét, bizonytalanságát, félelmeit az embernek pedig bele kell ölnie valamibe, hogy ne az élet valódi értelméhez próbáljon közeledni, mert az ellentétes a mai fogyasztói társadalommal. Gondoljunk csak bele abba, hogy használati cikkeink szinte évente elavulnak, két évente ha lejár rájuk a garancia elromlanak és mire megszokjuk azokat már a szeméttelepen is végzik. A modern technikai civilizáció szándékosan hajszol bele bennünket a fogyasztásba és fogyasztás biztosítása érdekében a szüntelen és szakadatlan munkába. Átéljük nap mint nap, hogy micsoda erőfeszítésünkbe kerül, hogy megvalósítsuk a mások által rák erőltetett életet a reklámokon keresztül, amelyek elhitetik velünk, hogy ha nincs új autónk, nincs új lakásunk, nincs új hifi berendezésünk, ha nincs új feleségünk, vagy férjünk akkor már nem is vagyunk teljes értékű emberek. Megjavítani semmit nem szabad, mert az nem divatos. Emiatt Testvéreim ma ott tartunk, hogy a kétkezi kézművesség, amely a történelem során meghatározta az emberiség fejlődését ma már szinte teljesen megszűnt. Elektronizált, automatizált gépsorok gyártják fogyasztási cikkeinket. Az ember gondolkodása, a kétkezi munka fejlődésével fejlődött, ha helyettünk robotok dolgoznak majd mi emberek nemcsak kezünk ügyességét, de gondolkodásunk fejlődését is elveszítjük és teljesen kiszolgáltatjuk magunkat az általunk gyártott lelketlen gépeknek. Egy nap odáig fogunk jutni, hogy ők fogják írányítani és megszabni életünk folyását és ez lesz az igazi rabszolgaság. Ma el kell hallgattatnunk a lelkiismeretünk jelző szavát és az e világ végességére figyelmeztető hangokat. Mi keresztény katolikus hívő emberek a múlt kétezer éves csökevényeinek számítunk a modern emberek szemében és ők bennünket akarnak megsemmisíteni, hogy hírmondója se maradjon azoknak, akik a múltat és a hagyományokat felidézik. Ehelyett az alkohol, a kábítószer és a legörültebb szenvedélyek mellett egyre erősebben a munka és a munkavégzés bódítószerként való alkalmazásába hajszolnak bele bennünket. Munka-holizmusnak is nevezik ezt a jelenséget, amely ma egyre inkább terjed. Emlékezzünk csak rá mit mondanak ismerőseink, barátaink, családtagjaink, akik ma nincsen itt a templomban? Nem érünk mi arra rá, mert dolgom van. A kizárólag e világi, azaz vízszintesen él és gondolkodó ember jellemzője ez. Számukra a világ megcsinálható, a boldogság kiérdemelhető pusztán az igába hajtott fejű ember szemléletével. Szorgalommal és határozott fellépéssel e célok mind elérhetők, általuk akár Istenné is válhatunk. A munka boldoggá tesz, sőt vallják minden bajok orvoslója is. De valójában ez nem más, mint egy menekülési út. Családi gondok, munkahelyi problémák, lelki válságok, egészség rombolás? A munka mindig kéznél levő magyarázat, de egyben zsákutca is, nem más, mint egyike a szélsőségeknek. Persze a munkára szükség is van, de csak olyan munkára, amely a valódi erkölcsös szükségletek kielégítését eredményezi.

Szent Pál apostol egy másik szélsőségre is felhívja figyelmünket. Lehet-e minden gondot, problémát csak és kizárólag az Úrra bízni azzal a felelőtlen felkiáltással, hogy "élünk és megmaradunk az Úr eljöveteléig" (1Tessz 4,15)? Nyilvánvalóan nem. Számára a munkavégzés az evangélium hirdetésének hitelesítő pecsétje. "Dolgoztunk és úgy hirdettük köztetek Isten evangéliumát" (1Tessz 2,9). A munka által véd attól a túlzott biztonságtól, miszerint a végidő közeledtével el lehet hanyagolni a világi teendőinket. Személyes példájával később is megerősíti, hogy "a kenyérért éjjel-nappal megdolgoztunk, hogy senkinek ne legyünk a terhére". (2Tessz 3,8)

Az emberi alkotómunka részvételt jelent Isten teremtő tervének kibontakozásában. A világ és benne mi is folyamatosan teremtésben vagyunk Isten állandó jelenlétének és működésének kitéve. Létrejöttével egyik sincsen a teljes megvalósultság állapotában, hanem sóhajtozik és vajúdik. Isten a végső időkbe úgy helyezett bele, hogy abban fontos feladattal látott el bennünket. Ezzel is részt adva a saját művében, ettől leszünk gyermekei.

Felelősséget ruházott ránk az e világi dolgok intézésében, de megmutatta a végső állapotot és a mintát is. Az idő teljességében élve már most úgy érezhetjük, úgy élvezhetjük Isten Országának a jelenlétét, hogy közben állandóan tennünk is kell érte. Igazságosabbá és testvériesebbé kell alakítanunk a földi viszonyainkat. Az ehhez vezető mintát pedig Jézus Krisztus személyében mutatta fel, mert "ő minden teremtmény elsőszülöttje, akiben mint Főben újra összefog mindent". (Kol 1,15. Ef 1,10)

Bátai Szent Vér Kegytemplomunkban Jézus Krisztusra tekintve erőt és bátorítást kapunk a mindennapi munkához. Ő ad kitartást az Egyházra, Egyházmegyénkre zúduló nehézségek hordozására. Öt látjuk meg korunk keresztényeinek üldözöttjeiben. Személyesen kínlódik az igazságtalanság miatti szenvedőben. Az ő arca torzul el a nyomorúságot hordozó betegben. A köztük és értük végzett munkában Jézus Krisztust jelenítjük meg, vesszük le őt a keresztről és helyezzük fel oda a helyére saját magunkat.

Ő ezen jelek mentén "menti meg és üdvözíti azokat, akik kitartanak". (Lk.21,19) Testvéreim tartsunk hát ki mindennapi keresztünk hordozásában! Fogadjuk el helyünket a világba, fogadjuk el helyünket a társadalomban, ne akarjunk mindig és mindenáron mindenben csúcsra törni. Békéljünk meg önmagunkkal, családunkkal, a véget nem érő szeretet járja át életünk minden egyes pillanatát! Találjuk meg a harmóniát a kötelesség, a munka, a család és önmagunk megvalósításában, hogy mindvégig megmaradhassunk Teremtő Atyánk gyermekének. Ezért imádkozzunk:


Urunk, Istenünk, magunkhoz vettük a szent áldozat ajándékait. Alázattal kérünk, hogy növelje szeretetünket az, amit szent Fiad az ő emlékezetére cselekednünk parancsolt. Aki él és uralkodik mindörökkön-örökké.
Ámen!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése