Az emberekhez közel lévő egyház igénye – A pánamazóniai szinódusról (1. rész)

Ferenc pápa 2017. október 15-én jelentette be, hogy 2019-ben az amazóniai térség problémáit előtérbe helyező, rendkívüli szinódust fog összehívni. A La Croix francia katolikus napilap Emmanuel Lafont-t, a térségben fekvő Francia Guyana fővárosa, Cayenne püspökét kérdezte a közelgő szinódus témáiról.

Az amazóniai szinódust előkészítő hosszú és több mindenre kiterjedő munka 2019 nyarán zárult le. Június közepétől már a szinódusi atyák forgathatják azt a terjedelmes munkadokumentumot, melynek megvitatására idén október 6. és 27. között kerül sor a Vatikánban. A 7,8 millió négyzetkilométeren fekvő Amazóniai-medence hatalmas térsége kilenc ország – Brazília, Bolívia, Peru, Ecuador, Kolumbia, Venezuela, Guayana, Suriname és Francia Guayana – területét érinti. A munkadokumentum utolsó, pasztorális kérdésekkel foglalkozó része megoldást keres a szentségi élet ápolására.

Emmanuel Lafont, Cayenne püspöke érdeklődéssel fogadja a felvetést, mely szerint egyes esetekben érett korú nős férfiakat is pappá lehetne szentelni, de attól tart, hogy amennyiben a média a szinódusi munkát e kérdésre szűkíti le, ezáltal elvonja a figyelmet a térséget érintő más, rendkívül fontos problémákról.

– Június 17-én tették közzé az amazóniai szinódus munkadokumentumát, mely a régió legtávolabbi területeinek lelkipásztori ellátása céljából reflexióra bocsátja nős férfiak pappá szentelésének kérdését. Hogyan vélekedik erről?

– Sajnálatosnak tartom e hosszú dokumentumot csupán ezen leszűkített látószögön keresztül szemlélni, miközben sokkal tágabb megközelítésről van szó: megadni a beszéd lehetőségét mindazoknak, akiket a gyarmatosítók, s néha még a katolikus egyház tagjai sem tiszteltek. Nem kell mindent saját ekkleziológiai kérdéseinkre redukálni. Másképp mondva: örülök a nyitottságnak, mely a realitásból fakad. Az Eucharisztiát nem lehet félreeső, távoli helyekre elvinni, ezért más eszközöket kell találnunk. A papi cölibátus, tudjuk, egyházi törvény, mely nem Isten szaván alapul, de nem vagyok bizonyos abban, hogy a javaslat minden esetben megoldás.

– Ez egy olyan kérés, mellyel Ön a terepen élve találkozott?

– Egy kisközösség vezetője pár évvel a megkeresztelkedése után kérte diakónussá szentelését, de nem a papságot. Francia Guyanában az emberek ritkán laknak olyan [földrajzi] messzeségben a paptól, mint ahogy Amazóniában megszokott. A nagy nehézséget számunkra inkább az okozza, hogy közelséget teremtsünk azokkal a népcsoportokkal, melyek eltérő kultúrával és nyelvvel rendelkeznek. Nem mindig találok olyan papokat, akik beszélik a helyi nyelveket, vagy olyan személyeket, akik meg tudnák tanítani nekik. A kihívás, vagyis az Egyház első missziós feladata a közellét megteremtése. A pünkösdista karizmatikus csoportok ezt élik. Meg kell hallgatni e népeket, s kéréseiket empatikusan fogadni. S főként nem szabad kész elgondolásokkal érkezni. Nem szabad a szentségi életből kiindulni. Ha közeledünk hozzájuk, ez elsődlegesen az örömhír meghirdetését jelenti. Krisztus hároméves szolgálat után alapította az Eucharisztiát, anélkül, hogy a tanítványok tudatában lettek volna gesztusai jelentőségének.

– Nem fél attól, hogy a szinódus a nős férfiak pappá szentelése kérdésére fog fókuszálni?

– Attól tartok, hogy a média fogja erre redukálni. De a szinódusi tanácskozás nem korlátozódik erre a témára. Számomra a prioritás az, hogy az indián népek beszélhessenek múltjukról, szenvedéseikről, beleértve azokat is, melyeket az Egyház okozott. Egyébként a munkadokumentum is nagy súlyt helyez erre. Meg vagyok döbbenve azon a várakozáson, mely részükről megnyilvánul. Társakat szeretnének találni, és erős jelekben reménykednek. Remélem, hogy Francia Guyana katolikus egyháza képes lesz segíteni a betelepülőket az őslakosok meghallgatásában. Ez nem evidens, mivel félelem él bennünk meghallani azokat a múltba nyúló szenvedéseket, amelyekért részben mi is felelősök vagyunk. Szeretném azt is, hogy Franciaország teljes mértékben elismerje azt az ENSZ-határozatot, mely az autochton népek jogairól szól. [A 2007-ben elfogadott állásfoglalás védi az őslakos népeket, összegzi jogaikat, ellenben nincs jogi kényszerítő ereje.]

Hívom a családokat 2019 júliusában – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

A tudományos egyesület ünnepi ülést tartott megalapításának 30. évfordulóján. Az ünnepségre érkező főmérnöknek feltűnt, hogy volt évfolyamtársnője, aki most az egyetemen tanszéki adjunktus, a tanszék egyik tudományos kutatójának oldalán lépett be, pedig jelen volt az a közös évfolyamtársuk is, akivel a kolléganőjük már az egyetemi évek alatt váltakozó intenzitású kapcsolatban volt, később pedig – mindnyájuk nagy örömére, hiszen jó barátok voltak –, összeházasodtak, majd gyerekeik is születtek. A főmérnök a terem hátsó részén foglalt helyet, jól látta az első sorban ülő adjunktusnőt és a tudományos kutatót. Megállapította, hogy valószínűleg nem csak munkatársak. Közös évfolyamtársuk, az adjunktusnő (volt?) férje, aki szintén eljött az ünnepségre, ügyet sem vetett rájuk. „Majd az ünnepség után, az állófogadáson – gondolta a főmérnök – megpróbálok beszélgetni velük, talán sikerül megértenem, hogy ki kivel milyen kapcsolatban van.”

Az ember társas lény, a világon mindenütt valamilyen kapcsolatrendszerben él. Kapcsolatban áll önmagával, Istennel és a többi emberrel. Az ember önmagával való kapcsolatát a saját magára vonatkozó igazság föltétel nélküli megismerésének vágya határozza meg, szeretné megérteni, megismerni önmagát, helyét a világban, és létének értelmét és célját. Az első fölismerés, melyre az önismeretnek épülnie kell, maga a teremtettség, a lét esetlegessége, végessége, és az a tény, hogy az ember egyszerre testi és szellemi lény, és Istentől kap ajándékba mindent: testét és lelkét, képességeit és lehetőségeit, tehetségét, testi-lelki adottságait, legfőképpen a túláradó kegyelmeket. Az embert Isten azzal, hogy a saját képmására teremtette, személyi méltósággal ruházta föl. Az emberi személyt Isten értelmesnek teremtette, ami azt jelenti, hogy ura tetteinek, és felelős értük. „Isten ugyanis az embert a saját döntésére akarta bízni, hogy a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva, szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre.” (GS 17.)

Hogyan ébredtél annak tudatára, hogy felelős vagy tetteidért? Hogyan tudod gyerekeiddel megértetni: az, hogy tetteikről maguk dönthetnek, egyúttal azt is jelenti, hogy vállalniuk kell értük a felelősséget?

Az önismeret és istenismeret kölcsönösen föltételezik egymást, az egyik nincs a másik nélkül. Az Istennel való kapcsolat döntő tényezője a helyes istenkép kialakítása és állandó tökéletesítése. A valóság ateista megközelítése az embert egyik alapvető összetevőjétől, a lélektől fosztja meg. Az az ember, aki magát Istentől és az ő törvényeitől függetlennek tartja, önmaga és önzése rabjává lesz, és megfosztja magát a boldogító emberi kapcsolatok kialakításától. A többi emberrel való kapcsolat kulcskérdése ugyanis az, hogy tudunk-e minden emberhez úgy közeledni, hogy mindenben a javát akarjuk szolgálni, még akkor is, ha ő nem ilyen szándékkal közeledik hozzánk. Más szóval az, hogy követi-e a krisztusi parancsot: „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34)

Korunk egyre szekularizálódó világában hogyan tudjátok a kisgyermekkori istenképet a gyermekek fejlődésével lépést tartva felnőtt istenképpé alakítani? Óvodás és iskolatársakkal való kapcsolatukban hogyan lehet megértetni velük a szeretet parancsát?

Az Isten-képmás ember személyi méltósága megnyilvánul szabad akaratában is. A személy szabadon dönthet a jó és a rossz között, Isten mellett vagy ellene. Isten az embert saját döntésére bízta, döntése a földi életében történik, de döntő befolyása van üdvösségére. Ha döntéseinek alapját a sínai kőtáblákon (Kiv 20; MTörv 5), a hegyi beszéd tanításában (Mt 5-7), a Jézus követésére való fölszólításban (Mk 1-től; Jn 21) összefoglalt erkölcsi törvények képezik, akkor a jó, az igaz és a szép mellett dönt, megindul Isten felé. Szent II. János Pál pápa Veritatis splendor kezdetű enciklikájában figyelmeztet, hogy óvakodjunk attól a hamis fölfogásától, amely szerint a teremtett dolgok függetlenek lennének Istentől és az igazságtól, az ember tehát anélkül dönthet velük kapcsolatban, hogy döntését összefüggésbe hozná a Teremtővel és a tőle kapott törvénnyel. Isten ugyanis szándékosan hagyta az embert a saját döntésére, hogy így az a maga elhatározásából keresse a Teremtőjét. Ebben az értelemben mondható, hogy a felebaráti szeretet mindenekelőtt és kizárólagosan a másik ember önmagára vonatkozó szabad döntésének tiszteletben tartását jelenti.

Az ember személyisége fejlődése során keresi önmagát, szeretne önmagával azonossá válni. Minél jobban sikerül a külső életet a belső indítékokkal összhangba hozni, annál erősebb lesz a személyiség, és annál fogékonyabb lesz az ember a szellem által (belülről) irányított életre. Az identitás formálódása egy életen át tartó folyamat, az egyén azonosul különböző – gyakran nehezen összeegyeztethető – szerepekkel (anyai és apai szerep, nagyszülői szerep, szakmában betöltött szerep stb.) Ebben a belső folyamatban is döntő szerepe van a hitnek, mert aki felismerte, hogy mindent Istentől kapott ajándékba, az nem egy elképzelt, vagy valamilyen külső hatásra kialakult élettervvel igyekszik azonosulni, hanem lelkiismeretére hagyatkozik, mert tudja, hogy „az igazság Lelke elvezet a teljes igazságra”. (Jn 16, 13)

Nehéz helyzetbe kerülünk akkor, amikor egy számunkra új szerepben szeretnénk tevékenykedni. Aki családot szeretne alapítani, annak párkapcsolatot kell létesítenie, de még nem azonosulhat a férj vagy a feleség szerepével. Ugyanakkor fontos, hogy a leendő házastársak megbeszéljék, hogy milyenek szeretnének lenni mint férj vagy feleség. Mindegyiküknek fel kell mérnie, hogy a másik mennyire felel meg elvárásainak, illetve hogy ő maga tudja-e azt nyújtani, amit a másik tőle szeretne kapni. Különösen nehéz dönteni annak, aki magányosan, nem egy közösség tagjaként keresi párját. Ha a párkeresés nem egy közösségben történik, a feleknek nem is lehet összehasonlítási alapjuk, példák sincsenek a közvetlen közelben. Nagy szerepe van ilyenkor a lelkiismeretnek; a valóságnak az elképzelésekkel, vágyakkal és álmokkal való ütköztetése alapján szabadon, felelősségünk teljes tudatában kell meghoznunk a döntést. „Az a közösség, amely figyel a szeretet apró részleteire, amelynek tagjai törődnek egymással, és nyitott evangelizáló teret alkotnak, olyan hely, ahol jelen van a Föltámadott, aki az Atya terve szerint megszenteli ezt a közösséget. (…) A fogyasztói individualizmussal szemben, amely arra törekszik, hogy a mások által nyújtott jólét keresésében elszigeteljen, a mi megszentelődésünknek állandóan azonosulnia kell Jézusnak azzal a vágyával, hogy »mindnyájan egyek legyenek, amint te, Atyám bennem vagy és én benned« (Jn 17, 21)” (Gaudete et exultate 145–146)

A mai gyorsan változó világban sokan kényszerülnek nemzeti, etnikai identitásukat megváltozatni. Milyen hatással lehet ez keresztény identitásukra? Beszéljétek meg, hogy miben nyilvánul meg az erős keresztény személyiség identitása!

„De régen láttalak – fordult az adjunktusnő a főmérnökhöz a fogadáson –, mondd, mi van veled? Azt tudom, hogy hol dolgozol, hogy milyen komoly pozíciód van, hogy kitüntetéseid vannak, és egyébként?” „Én is örülök, hogy végre egyszer sikerült találkoznunk – válaszolt a főmérnök –, köszönöm kérdésedet, jól vagyok, szakmailag és egyébként is. Azt nem tudom, tudod-e, hogy megnősültem, van három fantasztikus gyerekünk (két fiú, egy lány), az ősszel lesz az ezüstlakodalmunk. Egyszóval: jól vagyunk, és azon vagyunk, hogy jól is maradjunk. De veled mi van? Rólad alig lehet hallani valamit…” „Amint látod – vette át a szót az adjunktusnő –, megvagyok. Sajnos nincs mindenkinek olyan szerencséje, mint neked, nekem se sikerült jól választanom. Emlékszel, kivel kerestem egyetemi éveinkben a kapcsolatot (mellesleg most látom, hogy erre a fogadásra át se jött, pedig az ünnepségen itt volt), mindig magának való volt, a saját elgondolásai szerint akart élni. Amikor úgy láttam, hogy sikerült a kettőnk elgondolásait összeegyeztetni, pontosabban a megfelelő kompromisszumokat megkötni, összeházasodtunk. Rövidesen megszületett a lányom, aztán a fiam. A férjem pedig egy idő után elköltözött, mondván, arról nem volt szó, hogy a gyerekek körül forogjon a világ, erre ő minden jó szándéka ellenére sem alkalmas. Anyagilag természetesen továbbra is nagyvonalúan támogatta a »gyerekvircsaftot«. Azóta a gyerekek is kirepültek, a lányom férjhez ment, a fiam Amerikában él, én meg egyedül élek, de nem magányosan, mert van, akivel jól megértjük egymást. Ha netán nem ismernétek egymást, hadd mutassalak be titeket egymásnak” – fejezte be az adjunktusnő, és bemutatta egymásnak a főmérnököt és a tanszéki tudományos kutatót. „Értem – jegyezte meg a főmérnök –, és nagyon köszönöm a bemutatkozást is. Tudod, én úgy látom, hogy az életben egy-egy lépés sikere nem a szerencsén múlik. Mindazt, amink van, ajándékba kapjuk, nem szerencse kérdése, nem a mi ügyeskedésünk vagy szorgalmunk eredménye. A siker azon múlik, észrevesszük-e, hogy ajándékot kaptunk, és ha észrevettük, ki tudjuk-e bontakoztatni. Őszintén kívánom neked és mindazoknak, akiket említettél, hogy megtaláljátok az igaz boldogság felé vezető utat.” Még néhány percig szakmai meg általános dolgokról beszélgettek, aztán elbúcsúztak egymástól. Hazafelé ballagva a főmérnöknek eszébe jutott az az öreg falusi néni nagyszülei falujából, aki amikor meghallotta, hogy ő hamarosan vőlegény lesz, azt mondta neki: „Aranyoskám, csak a szívére hallgasson, ha tiszta a szíve, az megdobban akkor, amikor azzal találkozik, akit a Jóisten magának szánt.”

Bíró László tábori püspök,
az MKPK Családbizottságának elnöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Évközi tizenharmadik hét keddje

Évközi tizenharmadik hét keddje

Egyházunk a mai napon Szűz Mária Erzsébetnél tett látogatását ünnepli, amely ünnepet a magyar hagyomány Sarlós Boldogasszony napjának nevez. A magyar elnevezés arra utal, hogy ilyenkor van az aratás ideje, amelyet a régiek nem hatalmas gépekkel, hanem kézi erővel végeztek, s ennek egyik eszköze a sarló volt.
Az ünnep evangéliuma a két gyermeket váró asszony, Mária és Erzsébet örömteli találkozását írja le, amelyben érdemes odafigyelnünk mindkettőjük kijelentéseire. Egymást üdvözlő, köszöntő szavaikból Jézusnak az üdvösségtörténetben betöltött szerepét ismerhetjük meg. Mindketten Istent dicsőítik mindazért, amit életükben tett, hogy tudniillik Erzsébet már idős kora, Mária pedig szüzessége ellenére gyermeknek adhat életet. És dicsőítik Istent azért, amit az emberiség megváltása érdekében tesz: elküldi Mária gyermekét, Jézust, aki a világ Megváltója, és előtte elküldi Erzsébet gyermekét, Jánost, aki a Megváltó előhírnöke. Nem csak a két édesanya, hanem a két gyermek is találkozik, ezt jelzi az, hogy az Erzsébet méhében megmozduló magzat köszönti az Urat Mária méhében. János öröme felelet arra, hogy Isten ígérete a Megváltó elküldésére vonatkozóan valóra válik. Mária szintén az ígéretek beteljesedésének örvendezik.
A mai ünnepen kapcsolódjunk mi is lélekben Máriához és Erzsébethez, fejezzük ki velük együtt hálánkat Istennek a megváltásért!
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus, készséges szívvel hallgatjuk szavadat, amellyel követésedre hívsz minket. Nem akarunk süketként viselkedni, mint akik nem hallják, nem értik szavadat. Keressük saját boldogságunkat és mások életét is boldogabbá szeretnénk tenni. Add, hogy szavadban felismerjük az örök életre vezető igazságot! Erősíts minket, hogy mindig veled éljünk, veled járjuk életünk zarándokútját, s végül megérkezzünk az Atya örök országába.

Útravaló – 2019. július 1.

Útravaló – 2019. július 1.

Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júliusban Földi István badacsonytomaji esperes-plébános ad útravalót.

„Mester, követlek téged, bárhová mégy is.” Jézus tetteinek is jelképes értelme van. Kéri tanítványait, hogy hajózzanak át a Genezáreti-tó túlsó partjára. Ezzel jelzi, hogy úton vagyunk a túlsó part, az örök élet felé. Mindennek ebből a szempontból van értelme. Segít-e vagy gátol minket ezen az úton? Az első kérdező írástudó, ő jutalmat vár Istentől itt a földön, mert megtartja a törvényt. Jézus figyelmezteti, hogy minden mulandó ebben a világban, és az örök hazát keresse. A másik kérdezőnél a jézusi válasz keményebben hangzik: „Kövess engem, és hagyd a holtakra, hogy eltemessék halottaikat!” Krisztus követése teljes embert kíván. Minden élethelyzetben Jézusra kell hagyatkoznom!

Ferenc pápa az ima-világháló találkozó résztvevőihez: az egyházi misszió szíve az imádság

Az imaapostolság mai szolgálata Jézus Szívébe vezet és utat készít magához Jézushoz, miközben megváltoztatja az imádkozó szívét. Ezt az imát meg kell tanítani a gyerekeknek, együtt kell mondani a nagyszülőkkel. Az ima-világháló egyszerre az értelem és a szív imája – emelte ki Ferenc pápa június 28-án pénteken délben, amikor az ima-világháló római nemzetközi összejövetelének ötezer képviselőjével találkozott a VI. Pál teremben

Ferenc pápa beszédében a fiatalok kérdéseire válaszolt. A kínai Matthew atyának megköszönte, hogy az imaapostolság a „Kattints rá és imádkozz!” program keretében milliók számára hozzáférhető és ezáltal egyek lesznek az evangélium és az ima szavában. A francia  Marie Dominique arról számolt be, hogy 175 éve az imaapostolság hogyan született meg hazájában, Franciaországban és ma milyen új útjaival próbálkoznak. A pápa válaszában azt hangsúlyozta, hogy a havi imaszándékok révén az egyház ma az emberek szívéhez szól, mégpedig az áldás szavával. Az argentin Bettinát a pápa a szív útjára emlékeztette, melyet az imádsággal bejár az ember. Jézus Szíve olyan tágas, hogy kész befogadni a gyengédség forradalmát.

A szív imádsága

Az imádság során a szívünkkel belépünk Jézus Szívébe, ahol az ima – miközben Jézus együttérzésének és szenvedésének érzéseire hangolódunk –, bennünket is tovább visz a mi szívünkben. Az etióp Selam nővér figyelmét a pápa a Szentlélek jelenlétére hívta fel, aki jelen van az imádságban és elmélyíti a Jézussal való barátságunkat. Megdicsérte a pápa a guatemalai Diego lelkesedését, aki a gyermekek és a nagyszülők közös imádságát pártolta. Az idősek bölcsessége abban áll, hogy ők szívvel imádkoznak, melyben az elme és a szív ereje összekapcsolódik. A portugál Antonio figyelmét pedig végül arra hívta fel a pápa, hogy a mai digitális technika lehetőségeit használják fel bátran, hogy a jelenkor minden emberéhez eljuttassák az imaapostolság új formáit.

Magyar részvétel

Az ima-világháló találkozón részt vett egy tíz fős magyar fiatal küldöttség is, élén Koronkai Zoltán jezsuita atyával, aki a magyar ima-világháló koordinátora.