Nagyböjt harmadik hét szerdája

Nagyböjt harmadik hét szerdája

Jézus szavaiból két tanulságot is leszűrhetünk. Először is azt, hogy tartsuk meg Isten parancsait. De miért tartsuk meg? - kérdezik azok, akik személyes szabadságukat mindennél fontosabbnak tartják, és mindenféle törvényben annak korlátozását látják.
Isten parancsait azért érdemes megtartanunk, mert ezek megtartásával juthatunk el Isten országába, az üdvösségre. Az ószövetségi időkben Isten Mózes által törvényt adott a választott népnek. Aki megtartotta a törvényt, az a zsidó néphez tartozott, Isten népéhez, és remélhette azt, hogy a törvények megtartásának útján eljuthat az üdvösségre. Világos, hogy Jézus azért nem akarja eltörölni a régi törvényt, mert Istentől származik, a törvény jó, valóban az emberek javát szolgálja. Az is igaz, hogy nem mond le arról, hogy ezt a régi törvényt tökéletessé tegye, azaz megtisztítsa az évszázadok során hozzátapadó téves emberi magyarázatoktól.
Amikor megtartom a törvényeket, akkor ezzel azt fejezem ki, hogy elfogadom Isten akaratát. Belátom, hogy Isten nem korlátozni akarja az életemet, hanem parancsai által vezet engem és megóv azoktól a veszélyektől, amelyek eltéríthetnek az üdvösség útjától. Isten nem kényszerít parancsainak megtartására, hanem azt szeretné, ha azokat iránta való szeretetből teljesíteném.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Jézus, nyisd fel szememet az imára és taníts engem imádkozni! Nyisd fel szememet, hogy a szenvedésben ne elviselhetetlen rosszat lássak, hanem lehetőséget az Istenhez való közeledésre. Vezess engem az ima és a szenvedés által a megtérés útján!

Nagyböjti kalendárium – 2018. március 6.

Nagyböjti kalendárium – 2018. március 6.

Idei nagyböjti készületünkben az Ószövetségi Szentírást idézzük napról napra. Készüljünk együtt Jézus megváltó kereszthalálára és a feltámadásának ünnepére!

„De fogadd el megtört szívünket és megalázott lelkünket; mintha kosok és bikák égőáldozata vagy ezernyi hízott bárány áldozata lenne, ma olyan legyen áldozatunk színed előtt! Fogadd kedvesen, hiszen akik benned bíznak, meg nem szégyenülnek!

És most teljes szívünkből követünk téged, félve tisztelünk, és keressük arcodat. Ne engedd, hogy megszégyenüljünk, hanem bánj velünk könyörülettel, nagy irgalmasságod szerint!

Siess segítségünkre, mint hajdan csodatetteiddel, és szerezz dicsőséget, Uram, a te nevednek!” (Dán 3,40–43)

Urunk, Istenünk, maradjon velünk mindenkor kegyelmed, tegyen készségessé szolgálatodra, és szerezze meg nekünk állandó oltalmadat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Ferenc pápa: Isten megbocsát nekünk, de csak ha megbocsátunk másoknak

Ferenc pápa: Isten megbocsát nekünk, de csak ha megbocsátunk másoknak

Vigyázzunk a haraggal, amely befészkeli magát a szívünkbe – mutatott rá Ferenc pápa homíliájában március 6-án reggel a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.

Ne hagyjuk, hogy elhatalmasodjon rajtunk a gyűlölet, és ne feledjük: ahhoz, hogy Isten megbocsásson nekünk, előbb el kell ismernünk saját bűnösségünket – mondta a Szentatya, aki a megbocsátásról két kulcsszó, a „sajnos” és a „feltéve, ha” segítségével beszélt.

A napi olvasmány Dániel próféta könyvéből (Dán 3,25.34–43) Azariás történetét beszéli el, akit a tüzes kemencébe vetnek, mert nem tagadta meg az Urat. Azariás nem perlekedik az Úrral az elszenvedett bánásmód miatt, nem hánytorgatja föl neki hűségét. Továbbra is hirdeti Isten nagyságát, és a rossz gyökeréhez nyúl, amikor azt mondja: „Te mindig megmentettél minket, de sajnos vétkeztünk.” Önmagát vádolja, és népét. Önmagunk vádolása pedig az első lépés a megbocsátás felé – mutatott rá Ferenc pápa. – A keresztény bölcsesség része az önvád, nem a többiek vádolása, nem. Önmagunké. Én vétkeztem. És amikor a bűnbánat szentségéhez járulunk, ez járjon a fejünkben: Isten nagy és sok dolgot adott nekünk, de én sajnos vétkeztem, megsértettem az Urat, és üdvösséget kérek.

A pápa elmesélt egy történetet: egy asszony a gyóntatófülkében hosszasan sorolta anyósa bűneit, igyekezve igazolni magát. Mígnem a pap így szólt: „Jól van, most gyónja meg a saját bűneit.” És ez tetszik az Úrnak, mert az Úr bűnbánó szívet kap, mint Azariás esetében: „Hiszen akik benned bíznak, meg nem szégyenülnek.” A bűnbánó szív ezt mondja az Úrnak: „Én ezt tettem, Uram. Vétkeztem ellened.” Az Úr betapasztja a száját, mint az apa a tékozló fiúnak: nem hagyja beszélni. Szeretete befedi őt. Mindent megbocsát.

Ne szégyelljük kimondani saját bűneinket, mert az Úr igazol majd minket, megbocsátva nekünk nem egyszer, hanem mindig – biztatott a Szentatya. – Egyetlen feltétellel azonban: Isten megbocsátása elér hozzánk, amennyiben mi is megbocsátunk másoknak. Ez pedig nem könnyű, mert a neheztelés befészkeli magát a szívünkbe, és mindig ott van az a keserűség. Sokszor hordozzuk magunkkal a listát, mi mindent követtek el ellenünk: „Ez ezt csinálta, az azt csinálta velem…”

Ferenc pápa óva intett attól, hogy átengedjük magunkat a gyűlöletnek: ez a két dolog segít majd, hogy megértsük a megbocsátás útját: „Te nagy vagy, Uram, én sajnos vétkeztem”; „Igen, megbocsátok neked hetvenhétszer, feltéve, ha te is megbocsátasz másoknak”.

Nagyböjt harmadik hét keddje

Nagyböjt harmadik hét keddje

Péter apostol kérdése és ezt követően Jézus példázata a megbocsátás természetére irányítja figyelmünket. „Hányszor kell megbocsátanom embertársamnak?” A kérdésből úgy tűnik, mintha bizonyos számú megbocsátás után már nem kellene megbocsátani, azaz ha valaki sorozatosan megbánt minket, akkor egy idő után már nem kötelességünk megbocsátani neki. Előfordul velünk, hogy ezt mondjuk: „Ez volt az utolsó eset. Ezt még megbocsátom, de ha még egyszer előfordul, akkor már nem lesz bocsánat.”
E gondolkodásmóddal szemben áll Isten végtelen irgalma. Ő soha nem mondja, hogy „ez volt az utolsó eset.” Valahányszor megsértjük őt bűneinkkel, majd pedig kifejezzük felé őszinte bűnbánatunkat, ő kész megbocsátani nekünk, elfelejti a bűnt és tiszta lappal kezdhetünk.
A megbocsátás határtalanságával kapcsolatban Jézus elmond egy történetet, amelyben az úr mérhetetlenül nagy adósságot enged el egyik szolgájának. Ugyanez a szolga viszont könyörtelenül bánik azzal a társával, aki neki egy csekély összeggel tartozik és erőszakkal követeli annak megfizetését. A példázat az emberi kicsinyességet és az isteni nagylelkűséget szemlélteti. Az előbbit félre kell tennünk, hogy a másikat megtanulhassuk. Az irgalmasság gyakorlásában Istent kell utánoznunk, akinek irgalma végtelen.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Súlyos teherként nehezedik ránk a tudat, hogy felelősek vagyunk tetteinkért, és bűneinkért vállalnunk kell a következményeket. Bűntudatra ébredve jogosan tartunk az isteni ítélettől. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy mennyei Atyánk irgalmas és kész a megbocsátásra. Urunk, a te tekintetedből nem elítélés, hanem megbocsátás sugárzik. Bizalommal sietek feléd, mert nálad rátalálok az irgalmas szeretetre. Hiszem, hogy irgalmad nagyobb az én bűneimnél. Irgalmazz nekem, Istenem!

Hívom a családokat 2018 márciusában – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat 2018 márciusában – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Havi leveleimben a következő hónapokban a Szent Család történetét fogjuk elemezni. A Világiak, Család és Élet Pápai Tanácsa által kidolgozott katekézissorozat alapján, felhasználva Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításának tanítását, szeretnénk megfejteni titkukat: mi tesz egy családot szentté, hogyan lehet szentként élni egy Istentől távolodó társadalomban.

Váratlan helyzet a Szent Család életében. Az evangéliumok nem sokat írnak a názáreti Szent Családról. Tudjuk, hogy Jézus családjával közel harminc évig élt Názáretben, de ahhoz, hogy a Szent Család titkát megértsük, alaposan tanulmányoznunk kell azt az egyetlen történetet, amelyet Szent Lukács írt le a tizenkét éves Jézusról a templomban (Lk 2,41–52.) Örömmel olvasnánk egy idillikus jelenetet a Szent Családról, valami olyasmit, mint ami a reklámokban szerepel: a családtagok mind mosolygósak, tökéletes rend és tisztaság veszi körül őket, teljes az egyetértés. Ehelyett az evangélium, meglepetésünkre, egészen másról tudósít. A történet címe inkább ez lehetne: Válságba került a Szent Család. […]

Mária és József nagyon buzgó hívők voltak, minden évben felmentek húsvétkor Jeruzsálembe. A tizenkét éves Jézus az akkori viszonyoknak megfelelően már a kamaszkor és az érettség határán volt, tehát szülei magukkal vitték, hogy hozzájuk hasonló buzgóságra neveljék. Hazafelé, mikor már egy napja úton voltak, váratlanul felfedezték, hogy Jézus elveszett. Ezt az imádkozó családot az ima és a vallásos buzgóság sem mentette meg attól, hogy ilyen kalandba keveredjen. Elképzelhető, hogy mit érzett Mária és József, amikor ebben a teljesen váratlan helyzetben találták magukat. Az apák, de talán az anyák még jobban megértik, milyen szörnyű érzés a szülőknek az, ha nem találják gyermeküket, és azt sem tudják, hogy hol keressék. A Szent Család sem volt kivétel. Vajon miért tartja fontosnak Szent Lukács, hogy mégis leírja ezt a drámai eseményt? A történetet hallva arra gondolunk, hogy ez a család talán nem is volt szent, nem értjük, hogy keveredhettek ilyen helyzetbe. Szemünket Ferenc pápa nyitja fel: A Bibliát már az első lapjától kezdve családok, nemzedékek, szerelmi történetek és családi válságok népesítik be, színre lép Ádám és Éva családja – erőszakkal terhelve, ám mégis telve tartós életerővel (vö. Ter 4; AL 8).

Isten szava, a Biblia a családról nem idilli és absztrakt képet fest, ahogy azt várhatnánk, hanem valóságos történeteket mond el, egyedi és különleges problémákkal, nehézségekkel és kihívásokkal. A keserű valóságról szól: a család életét, bensőséges élet- és szeretetközösségét megsebző fájdalomról, a rosszról, az erőszak jelenlétéről (vö. AL 19). A Szent Család élete sem mentes a terhektől és lidércnyomásoktól: idegenben, istállóban születik meg gyermekük, aztán menekülniük kell Heródes iszonyatos erőszakja elől (vö. AL 30). Hiába törekszünk a családi válságok elkerülésére, egyetlen család sem, még a Szent Család sem lehet mentes a krízisektől. Fontos azonban, hogy helyes választ adjunk az adott krízishelyzetre.

Hogyan válhat egy családi krízis a kegyelem kimeríthetetlen forrásává? Bizonyára voltak nehézségek és problémák, krízisek családi és házaséletedben. Hogyan kezelted ezeket? Elmélkedtél rajtuk, vagy szembeszálltál velük?

Szent Lukács előrelátóan és konkrétan alapvető útmutatást ad minden családnak. Modern szülőkként, akik gyermekeinkről teljes figyelemmel akarunk gondoskodni, megrökönyödünk József és Mária megbízhatatlanságán: egy teljes napig felügyelet nélkül hagyják fiukat a hazafelé vezető úton. Tény azonban, hogy abban a kultúrában Jézust már nem kiskorúnak, hanem éppen nagykorúvá érettnek tekintették. Ezért sem akarták minden lépését megszállottan ellenőrizni. „A megszállottság nem nevelő hatású, úgysem lehet ellenőrzés alatt tartani minden helyzetet, amelybe egy gyermek kerülhet. […] A nagy kérdés nem az, hogy az adott pillanatban fizikailag hol és kivel van a gyermek, hanem az, hogy egzisztenciális értelemben hol van, hol áll meggyőződései, céljai, vágyai, életterve szempontjából. Vajon próbálják-e a szülők megérteni, hogy igazában »hol« tartanak a gyermekeik a maguk útján? Tudják-e, hogy igazában hol van a lelkük? És mindenekelőtt: akarják-e tudni?” (AL 261)

Sok szülő azon buzgólkodik, hogy gyermekeik minél több sport- vagy művészeti foglalkozáson vegyenek részt, esetleg foglalkozzanak azzal, amire a szülőknek fiatalkorukban nem volt módjuk. Sohasem szántak azonban akárcsak néhány percet is arra, hogy meghallgassák, mi van gyermekük szívében. József és Mária szorongva vállalta a gyermek felügyelet nélkül hagyásának kockázatát, majd csak három hosszú és véget érni nem akaró nap múlva találták meg Jézust a templomban. Első reakciójuk a csodálkozás volt. Minden gyermek elkerülhetetlenül meglep minket a szabadságából fakadó ötleteivel és terveivel, arra késztetve minket, hogy felülvizsgáljuk saját elgondolásainkat. Ez jól van így. A nevelés része a felelős szabadság támogatása, hogy majd a döntő pillanatokban jó érzékkel és értelmesen tudjanak választani, hogy olyan emberekké váljanak, akik fenntartások nélkül megértik: a kezükben van a saját és a közösségük élete, és hogy ez a szabadság mérhetetlen ajándék (vö. AL 262).

A gyermek fogantatása pillanatától kezdve meglepetés és titok a szülők számára. A tudományok fejlődése révén manapság előre tudható, milyen színű lesz a gyermek haja, milyen betegségek érhetik a jövőben, mert az adott személy testi jellegzetességei már embrionális állapotában bele vannak írva genetikai kódjába. De csak az Atya ismeri teljesen, aki megteremtette őt. Csak Ő ismeri azt, ami ezeknél értékesebb, ami ezeknél fontosabb, mert Ő tudja, hogy ki ez a gyermek, és milyen a legmélyebb identitása (vö. AL 170).

A gyermek misztériuma csodálkozásra késztetheti a szülőket, de ez nem ok a csalódásra, szégyenkezésre, elmarasztalásra és ítéletre. A gyermekre rossz hatással van, ha a szülei úgy nyilatkoznak, hogy „te nem az a gyerek vagy, akire vágytam”. Ezzel szemben a gyermek szerelmük eleven képe, a házastársi egyesülés örök jele, továbbá saját állapotuknak élő és feloldhatatlan bizonysága, amelynek következtében apa és anya lettek (vö. AL 165). A szülők Isten meglepetéseit az Ő szent akaratként tisztelettel fogadják. Zavarba ejtő és felkavaró élmény egy váratlan fordulat, aggodalmat és szenvedést okoz. Érthető, hogy József és Mária aggódva keresték Jézust. A Szentírás leírja, hogy nagyon is emberi módon viselkedtek – nem reagáltak sem különösen jól, sem rosszul –, de megtanít arra, hogyan reagáljunk érzéseinkre. Mária szavai világosan kifejezik a szülőség titkát: „Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged” (Lk 2,48). Mária szólítja meg Jézust, mert anyaként sokkal szorosabb, intimebb a kapcsolata Jézussal, ugyanakkor a gyermek figyelmét az apára irányítja. A fiú mindig fiú marad, el kell ismerni fiúságát, és úgy is kell szólítani. A fiút mindig meg kell kérdezni és mindig meg kell hallgatni, de sohasem vádolni vagy elítélni. A szülő mindig kapcsolatban marad gyermekével: „Miért kerestetek engem?” Itt nem az illemről vagy a kötelességről van szó, vagy arról, hogy mi a helyes és mi a helytelen, itt a szülő-gyermek viszony, sőt az apa-anya-gyermek kapcsolat kerül reflektorfénybe. Az anya nemcsak a saját nevében beszél, hanem először is az apa nevében, csak azután a magáéban. Ez a sorrend megvilágítja az apaság és az anyaság jelentőségét. Nemcsak az apa és az anya gyermekük iránti egymástól független szeretetéről van szó, hanem kettejük egymás közötti szeretetéről is mint saját létük forrásáról, mint a fészekről, amely befogad, és mint a család alapjáról. Máskülönben a gyermek játékszerré válik. Mindketten, a férfi és a nő, az apa és az anya a teremtő Isten szeretetének munkatársai, mintegy tolmácsai, megmutatják az Úr anyai és atyai arcát (vö. AL 172).

Az apára és az anyára egyaránt szükség van a gyermek harmonikus fejlődéséhez. A mai nyugati kultúrában az apa alakja szimbolikus értelemben hiányzik, eltorzult és megfakult. Nem jó az uralkodó, mindent ellenőrző és mindent számonkérő apa, de nem jó a gyermekeit teljesen magukra hagyó apa sem. Olyan apára van szükség, aki hazavárja gyermekeit, amikor visszatérnek bukásaikból, noha a gyermekek mindent megtesznek azért, hogy a kudarcot ne kelljen beismerniük, hogy ez ne látszódjék rajtuk. Nem jó, ha a gyermekek apa nélkül maradnak, mert akkor idő előtt elveszítik gyermeki mivoltukat. A Szentírásból megérthetjük, hogy az apa Isten atyaságát jelképezi.

Hogyan függ össze Isten atyasága a földi szülőséggel? Hogyan éled meg apaságodat/anyaságodat azzal a házastárssal, akit ajándékul kaptál Istentől? Hogyan érzékelteted gyerekeiddel az anya-apa viszonyt?

Mária és József azért vannak Jézussal apai, illetve anyai kapcsolatban, mert házas közösségük élő egység. A szülőség alapja ugyanis nem az, hogy utódokat hoznak létre, hanem hogy házas kapcsolatban élnek. A család napjainkban tapasztalt válságának éppen az érzelmi kiüresedés az oka, a házaspár kapcsolatától az összes többi kapcsolatig. Ez vezet az ideiglenesség kultúrájának kialakulásához. Az emberek gyorsan lépnek át az egyik érzelmi kapcsolatból a másikba, és azt hiszik, hogy a szeretetet, a szociális hálókban tapasztaltakhoz hasonlóan, meg lehet kötni és föl lehet bontani a fogyasztó tetszése szerint, vagy akár gyorsan le is lehet zárni. Félnek a maradandó elkötelezettségtől, féltik szabadidejüket, számítgatják a költségeket, a hasznot és a veszteséget. Az érzelmi kapcsolatokra átáramlik az, ami a tárgyakkal és a környezettel történik: minden kiselejtezhető, mindenki használ és eldob, pazarol és rombol, kizsákmányol és kihasznál, amíg csak lehet. Azután Isten veled (AL 39).

Miért nem fogadja el az ideiglenesség kultúrája az örök szerelem eszméjét?

A szeretet és a hűség szövetsége, amelyben a názáreti Szent Család él, arra teszi képessé a családot, hogy szembenézzen az élet és a történelem viszontagságaival. Ezen az alapon tud minden család, még ha gyenge is, világossággá válni a sötét világban. Názáret arra emlékeztet, hogy mi a család, mi a szeretet közössége, annak egyszerű szépsége, szent és sérthetetlen jellege; megláttatja, milyen boldogító és helyettesíthetetlen a családi nevelés, milyen alapvető és helyettesíthetetlen a szerepe a társadalmi rendben. Így értjük meg a Szent Család titkát (vö. AL 66).

Igazi családdá akarunk válni? Szabaduljunk meg a csak elméletben létező idealisztikus családmodelltől, és tekintsünk a Szent Családra: az ő példájuk mutatja meg az egész világnak, hogy az életben a krízis napjai a kegyelem és megszentelődés milyen kimeríthetetlen forrásává válnak.

Bíró László tábori püspök,
az MKPK Családbizottságának elnöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke