Himnusz CCCXXIV.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Atyának fénye, fénysugár,

napból sugárzó napvilág,

fény fénye, nappal napja vagy:

forrás, hol minden fény fakad.

Igaz Nap, örök fényedet

ragyogtasd tündökölve ránk,

derítsd érzékeink fölé

a Lélek tiszta sugarát.

Most esdve kérjük jó Atyánk,

az örök dicsőség Urát,

kegyelmek és erő Urát:

tisztítsa szennyes bűneink.

Öntsön szívünkbe tetterőt,

„a Gonosz fogát verje ki!”

Emeljen fel, ha elbukunk,

legyen kegyelme támaszunk.

Vezesse elménk, ő legyen

a tiszta test vezére már,

a hit lobogjon mint a láng,

ne mérgezhesse csalfaság.

Úr Krisztus legyen ételünk,

és italunk a hit legyen:

igyuk magunkba boldogan

a Lélek józan mámorát.

Örömben teljék így a nap:

szemérmünk, mint a pirkadat,

a hit, mint déli napsugár, –

s ne érje lelkünk éjhomály!

Már száll a hajnal sebesen.

Már teljességgel megjelen:

Atyjában teljes egy Fia,

Igében Atyja teljesen. Ámen.

Ferenc pápa: Jól tükrözi istenkapcsolatunkat az, hogy miként bánunk az éhezőkkel!

Október 19-én délelőtt a Szentatya az irgalmasság testi cselekedetei közül az első kettőről elmélkedett az általános kihallgatás keretében: enni adni az éhezőknek, inni adni a szomjazóknak. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az úgynevezett „jólét” többek között arra készteti az embereket, hogy magukba zárkózzanak, és érzéketlenné teszi őket mások szükségleteire. Mindent felhasznál az emberek megtévesztésére, olyan tiszavirág-életű életmodelleket tár szemünk elé, amelyek pár év leforgása alatt eltűnnek, mintha életünk csak követendő és minden évszakban lecserélendő divatból állna. Nem így van! A valósággal úgy kell szembenéznünk és úgy kell elfogadnunk azt, amilyen, és az gyakran sürgető szükséghelyzetekkel szembesít minket. Ez az oka annak, hogy az irgalmasság cselekedetei között vannak olyanok, amelyek az éhezésre és a szomjazásra vonatkoznak: enni adni az éhezőknek – rengeteg ember éhezik manapság –, és inni adni a szomjazóknak. A tömegtájékoztatási eszközök hányszor tudósítanak élelem- és vízhiánytól szenvedő népekről, melynek súlyos következményei főképp a kisgyermekeket sújtják!?

Bizonyos híreket hallva és főleg bizonyos képeket látva, a közvélemény megérintve érzi magát, és időnként segélykampányok indulnak a szolidaritás ösztönzésére. Az emberek nagylelkűen adakoznak, s ily módon hozzá tudnak járulni sokak szenvedésének enyhítéséhez. A szeretetnek ez a formája fontos, de talán nem von be minket személyesen, közvetlenül. Amikor viszont az úton haladva belebotlunk egy rászoruló emberbe, vagy amikor egy szegény kopogtat otthonunk ajtaján, nagyon más a helyzet, mert már nem egy kép előtt állunk, hanem személyesen bevonódunk. Nincs többé távolság köztem és őközte, érzem, hogy ez a helyzet kérdést intéz hozzám. Az elvont szegénység nem intéz kérdést hozzánk, hanem elgondolkodtat, panaszkodásra késztet; amikor viszont a szegénységet egy férfi testében, egy nőében, egy gyermekében látjuk, az kérdést intéz hozzánk! Ezért vesszük fel azt a szokást, hogy menekülünk a rászorulók elől, nem közelítünk hozzájuk, megszépítjük egy kicsit a rászorulók helyzetét, és divatos szokásokat követünk, csakhogy távol tartsuk magunkat tőle. Amikor viszont szembe találkozom a szegénnyel, megszűnik a távolság köztem és őközte. Hogyan reagálok ilyen helyzetben? Elfordítom a fejem, és továbbhaladok? Vagy megállok, megszólítom, és érdeklődöm hogyléte felől? Ha ezt teszed, biztosan akad, aki megjegyzi: „Ez őrült, leáll egy szegénnyel társalogni!” Felteszem-e a kérdést magamban, hogy be tudnám-e fogadni valamiképpen ezt a személyt, vagy pedig igyekszem minél előbb megszabadulni tőle? De talán ő csak a szükségeset kéri: enni és inni valamit. Gondolkodjunk csak el egy pillanatra: hányszor mondjuk el a Miatyánkot, s mégsem figyelünk oda valójában ezekre a szavakra: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!”

A Szentírásban van egy zsoltár, amely azt mondja: Isten „eledelt ad minden élőnek” (Zsolt 136,25). Kemény dolog az éhség megtapasztalása. Tud róla valamit, aki a háború vagy a nélkülözés időszakát élte meg. Ugyanakkor ez a tapasztalat mindennapos, párhuzamos a bővelkedés és pazarlás tapasztalatával. Mindig időszerűek Jakab apostol szavai: „Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti őt egyedül a hit? Ha egy fivérünknek vagy nővérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig közületek ezt mondja nekik: »Menjetek békével, melegedjetek meg, és lakjatok jól!« – de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ? Ugyanígy a hit is: ha nem fakadnak belőle tettek, önmagában halott” (Jak 2,14–17), mert képtelen a tettekre, képtelen kimutatni a szeretetet, képtelen szeretni. Mindig van valaki, aki éhes és szomjas, és akinek rám van szüksége. Nem háríthatom át senki másra. Ennek a szegénynek rám van szüksége, az én segítségemre, az én szavamra, az én elköteleződésemre. Mindannyian be vagyunk vonva ebbe.

Az evangéliumnak az a szakasza is tanítás számunkra, amelyben Jézus, amikor látja az őt már hosszú órák óta követő tömeget, megkérdezi tanítványait: „Honnan tudnánk venni kenyeret, hogy legyen mit enniük?” (Jn 6,5). A tanítványok válasza: „Az lehetetlen, jobb, ha elküldöd őket…” Jézus viszont azt mondja nekik: „Nem. Ti magatok adjatok enni nekik” (vö. Mk 14,16). Kéri, hogy adják oda neki a náluk lévő néhány kenyeret és halat, megáldja, megtöri azokat, majd szétosztatja mindenkinek. Nagyon fontos tanulsággal szolgál ez számunkra. Azt mondja, hogy az a kevés, amink van, ha Jézus kezébe tesszük, és hittel megosztjuk másokkal, az bőségesen eléggé válik.

XVI. Benedek pápa – Caritas in veritate kezdetű körlevelében – kijelenti: „Enni adni az éhezőknek, ez erkölcsi parancs az egyetemes egyház számára. […] Az élelemhez, illetve a vízhez való jog lényeges szerepet tölt be más jogok […] érvényesítésében. Ezért szükséges, hogy megérlelődjön az a szolidáris tudat, amely az élelemhez és a vízhez való jogot valamennyi ember egyetemes jogának tartja, minden különbségtétel és hátrányos megkülönböztetés nélkül” (27. pont). Ne felejtsük el Jézus szavát: „Én vagyok az élet kenyere” (Jn 6,35), és „Aki szomjazik, jöjjön hozzám” (Jn 7,37). Ezek a szavak provokációt jelentenek mindannyiunk számára, akik hívők vagyunk, annak elismerésére indítanak, hogy istenkapcsolatunkat az határozza meg, adunk-e enni az éhezőknek és inni a szomjazóknak; mégpedig azzal az Istennel való kapcsolatról van szó, aki kinyilatkoztatta Jézusban az ő irgalmas arcát.

Évközi huszonkilencedik hét szerdája

Évközi huszonkilencedik hét szerdája

Az éjszakában virrasztó szolgák és a visszatérő házigazda példázata a várakozás és az éberség fontosságára irányítják figyelmünket. Az Úr jövetele biztos, de annak ideje bizonytalan, nem látható előre. Ez utóbbi tény szüntelen felkészültséget kíván a keresztény embertől. Veszélyt jelenthet számunkra, ha „elalszunk,” azaz lelkünk nincs tiszta, szent állapotban az érkezés idején. De az is veszély, ha olyan evilági tevékenységbe kezdünk, ami magához láncol minket, leköti figyelmünket és erőinket, s emiatt végső célunkról megfeledkezünk. A vagyon gyűjtögetése, az anyagi javakban való túlzott bizakodás csökkenti bennünk a maradandó értékek, a lelki kincsek utáni vágyat.
Jézus korában az embereknek nem sok vagyonuk volt. Amit örökölt vagy sok évnyi munkával megszerzett, nem vihette a bankba, hanem kis házában rejtegette, nehogy megtalálja valaki és ellopja tőle. Pontosan úgy gondolkodott, ahogyan napjaink embere: amiért megdolgozunk, s ami a miénk, azt szeretnénk biztonságban tudni, vigyázunk rá, nehogy elvegyék tőlünk, legfeljebb biztonságosabb módszerek állnak rendelkezésünkre.
Lelki kincseinket Isten tartja számon, ő vigyáz rájuk. Senki ember nem veheti el, nem lophatja el tőlünk. Minden jócselekedetünk fel vagy jegyezve Istennél, aki a végső ítéleten megjutalmaz minket.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Te földi életedben magad is küldött voltál, küldetést teljesítettél. Annak a küldetésnek megvalósítása volt életcélod, amit a mennyei Atya bízott rád. Szavaddal és életeddel tanúságot tettél Isten szeretetéről a világban. Mennybemeneteled előtt azzal bíztad meg apostolaidat és tanítványaidat, hogy folytassák e tanúságtételt Isten szeretetéről és munkálkodjanak a hit terjesztésén. Legyen minden keresztény célja a hit hirdetése! Vegyenek részt minél többen a hit hirdetésében! Adj nekem is hitvalló, hithirdető lelkületet! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Papi és szerzetesi hivatásokért

Papi és szerzetesi hivatásokért

Könyörögjünk az Úrhoz!

Sajátos öröm felfedezni Urunk egy-egy szavában, cselekedetében, hogy azzal mintha épp a mi utunkat, hivatásunkat jelölné ki. Így lehetett Szent Lukács Jézusnak a mai Evangéliumban hallott szavaival, melyek többszörösen is neki szóltak. Szent Pál társaként sokat utazott az evangélium érdekében; átélhette a kiszolgáltatottságot, az evangéliumi szegénységet, de azt is, hogy mit jelent a krisztusi békesség hordozójának és hírnökének lenni. Mint orvos különösen is magára vonatkozónak érezhette a felhívást: „Gyógyítsátok meg a betegeket!”

A mai Szentleckéből – mely tele van hétköznapi dolgokkal, esetlegességekkel s Szent Pál férfiasan visszafogott panaszkodásával amiatt, hogy a hozzá legközelebb állók, közvetlen munkatársai is cserben hagyták és fájdalmat okoztak neki – nyilvánvaló, hogy az ősegyház élete sem volt tiszta, felhőtlen idill. Isten országa sem akkor, sem most nem emberi gyarlóságoktól mentes, szép, felhők feletti világ, hanem bennünk és köztünk épülő valóság, melyet a mi erőfeszítéseink és gyengeségeink, elviselt és önként vállalt szenvedéseink is alakítanak. Az Úr pedig nemcsak titokzatos jelenlétével, belső vigasztalásával van segítségünkre, hanem azok által is, akiket mellénk rendelt, s akik hűséges ragaszkodásukkal tartják bennünk a lelket a nehéz időkben. A mai ünnepen adjunk hálát azért, hogy kegyelmével mellettünk is ott áll az Úr, és evangéliumával Szent Lukács.

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy miközben Szent Lukács és a többi evangélista írásait olvassuk, s az elmélkedés folyamán ítéleted alá helyezzük életünket, magunkon érezhetjük a Te szelíd és irgalmas tekintetedet; miközben megtanuljuk, hogy Nélküled senkik és semmik vagyunk, arról is tapasztalatot szerzünk, hogy megnyugtató és igaz békességet adó jóváhagyásoddal elismered gyatra, de hűséges fáradozásunkat. Szent Lukács közbenjárására add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy a Te küldötteidként mi is egész életünkkel az isteni irgalmasság hírnökei lehessünk.

 

Himnusz CCCXXIII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Alvásban frissült már a test

otthagyva ágyunk, felkelünk.

Atyánk, hozzád szól énekünk;

esengve kérjük: légy velünk.

Szóljon hozzád első szavunk,

hozzád a szív első heve,

hogy minden tettnek ezután,

Szent Úr, te légy a kezdete.

A fény az éjt szüntesse már,

sötét homályt a napsugár.

Az éjben búvó bűnöket

a napfény semmisítse meg.

Imánk tehozzád esdekel:

a rossz hatalmát űzzed el,

és zengjen ajkunk teneked

meg nem szűnő dicséretet.

Add meg, kegyelmes jó Atya,

Atyának egyszülött Fia

és Szentlélek, Vigasztalónk:

egyetlen Úr, örök Király. Ámen.

 

Ferenc pápa: Az Úr a fogoly Pál apostol mellé állt

Szent Lukács emléknapján, október 18-án Ferenc pápa a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmise homíliájában a Pál apostol Timóteushoz írt második leveléből való napi olvasmányról elmélkedett.

Lukács, az irgalmasság evangélistája valójában Pál evangéliumát írta meg. Az idős és fogoly apostol egy börtöncellából írja a levelét (2Tim 4,9–17b), melyben megemlíti Lukács nevét is, aki – jóllehet a bajban mindenki elhagyta őt – mindvégig mellette maradt. Pál apostol levelében személyes hangon tárja fel érzéseit, és engedi, hogy bepillantást nyerjünk a lelkébe, méghozzá szomorúsága és vigasztalansága állapotában.

„Egyedül maradt, mint egy koldus, gyűlölködés áldozata, akit cserbenhagytak a társai” – jellemezte a pápa Pál apostol helyzetét. „De ő a nagy Pál apostol, aki hallotta az Úr hangját, az Úrtól jövő meghívást. Ő az, aki bejárta a világot, aki annyit szenvedett és annyi megpróbáltatáson ment keresztül az evangéliumért. Ő az, aki megértette a többi apostollal: az Úr akarta, hogy a pogány népek is belépjenek az egyházba. Ő a nagy Pál apostol, aki a hetedik égig ragadtatott el, és aki olyan dolgokat hallott, mint előtte senki más. Ő az, aki itt, Rómában egy kis szobában várta, hogyan végződik majd a harc az egyházon belül a különféle pártok között, a »zsidózók« (a zsidó vallási szabályok betartásához ragaszkodó keresztények – a szerk.) merevsége és a hozzá hűséges tanítványok között. Így végződik a nagy Pál élete: vigasztalanságban és keserűségben, méghozzá benső vigasztalanságban.”

„Ez történt Péterrel és a nagy Keresztelő Jánossal is, aki egyedül maradva a cellájában tanítványait küldi Jézushoz a kérdéssel: vajon ő-e a Messiás? Aztán fejét veszik egy táncoslány szeszélye és egy házasságtörő nő bosszúja miatt. De így történt Maximilian Kolbe atyával is, aki egy egész világra kiterjedő apostoli mozgalmat és nagy dolgokat teremtett, mígnem egy koncentrációs tábor cellájában halt meg. Az apostol, amikor hűséges, nem vár más véget, mint Jézusét – nyomatékosította a Szentatya. – De az Úr Pál mellé állt, nem hagyta el, és az apostol benne találta meg erejét. Így hal meg Pál. Ez az evangélium törvénye: ha a búzaszem nem hal el, nem hoz termést. De aztán jön a feltámadás! Egy első századbeli teológus mondta – utalt Ferenc pápa Szent Iréneuszra –, hogy a mártírok vére a keresztények magvetése.”

„Mártírként meghalni, mint Jézus tanúja, az a mag, mely elhalva gyümölcsöt terem, és benépesíti a földet új keresztényekkel. Amikor a pásztor így él, akkor nincs elkeseredve. Talán érez néha vigasztalanságot, de mindig ott a bizonyosság, hogy az Úr mellette van. Ellenben amikor a pásztor mással törődik, nem a rábízott hívekkel – például amikor a hatalomhoz, pénzhez és érdekcsoportokhoz ragaszkodik –, akkor végül halálában nem marad egyedül, talán az unokaöccsei és unokahúgai várnak majd a halálára, hogy meglássák, milyen földi vagyont vihetnek el tőle.”

Homíliája végén Ferenc pápa személyes emlékeit idézte fel: „Amikor idős papok otthonát keresem fel, nagyon sok derék lelkipásztorral találkozom, akik az életüket adták a híveknek. Ők pedig ott vannak, betegen, bénán, tolószékben, de arcukon mosollyal: »Jól van, Uram, jól van, Uram!« – mondják, mert nagyon közel érzik magukhoz az Urat. Ők azok, akik ragyogó szemmel kérdik: És az egyház merrefelé megy? Hogy van az egyházmegye, és hogy állunk a hivatásokkal?

De térjünk vissza Pálhoz, aki egyedül, koldulva, a gyűlölködés áldozataként, mindenkitől elhagyatva – kivéve az Úr Jézust – megvallja: egyedül az Úr maradt mellettem. A jó lelkipásztornak érezni kell ezt a bizonyosságot. Aki Jézus útján halad, azzal mindvégig ott az Úr. Imádkozzunk a papokért, akik életük végét járják, és arra várnak, hogy az Úr magával vigye őket! Adjon nekik erőt, vigasztalást és biztonságot, hogyha betegnek érzik magukat, tudják: az Úr velük van, közel van hozzájuk! – zárta homíliáját Ferenc pápa.

 

SZENT LUKÁCS EVANGELISTA

SZENT LUKÁCS EVANGELISTA

A mai napon Szent Lukács evangélistát ünnepeljük, akinek írását jogosan nevezzük az irgalmasság evangéliumának. A négy evangélium közül ugyanis az ő műve tartalmazza a legtöbb tanítást és jézusi példabeszédet az isteni irgalmasságról. Az evangéliumon kívül az Apostolok Cselekedetei című szentírási könyv is az ő írása, amelyet annak köszönhetően írt meg, hogy több éven át volt Szent Pál apostol munkatársa.
Az evangélium örömhír, Isten jóhíre, amely Jézus személyében válik valóra. Jézusban a történelmi idő elérkezett csúcspontjára, beteljesedésére, és új korszak kezdődik el, amelyet az üdvösség időszakának nevethetünk. Az ószövetség ideje, az isteni ígéretek ideje Keresztelő János fellépésével lezárult, az ígéretek beteljesedtek Jézusban. Ő hozza el az emberek számára az üdvösség tanítását, amely örömhír. E szempontok miatt érthető, hogy miért Lukács művében fordul elő a legtöbbször Jézusra vonatkozóan az Üdvözítő megnevezés. Jézus tehát az Üdvözítő, aki szabadulást hoz az embereknek. Nem politikai értelemben messiás, aki kivívja a nép szabadságát, önállóságát, függetlenségét, hanem lelki szabadító. Megszabadítja az embereket a lelki rossztól, a bűntől a megbocsátás által és a testi bajoktól a csodák által. Jézus az Üdvözítő, aki minden embert, engem is az örök életre vezet.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Jóságos Istenem, hálás szível köszönöm neked mindazt, amivel mindennap elhalmozol jóságodból, köszönök mindent azok helyett és nevében is, akik ezt nem teszik meg. Édes Jézusom, határtalan jóság! Milyen sokat tettél azért, hogy az emberek viszontszeressenek. Miként lehetséges mégis, hogy sokan nem szeretnek téged? Szent kegyelmeddel eltökélem, hogy amennyire csak képes vagyok, szeretlek téged mindenek fölött!