Klimo György pécsi püspök, a Szent Jobb megtalálása és a Szent István-nap országos ünnepe – 2. rész

A Pécsi Egyházmegye honlapja két részben közölt írásban mutatja be a kézereklye történetét és Klimo György kapcsolódását a nemzeti ünnephez.

A Szent Jobbot az 1771. június 29. és július 9. közötti ünnepléseket követően Bajzáth József udvari tanácsosra, a Magyar Kancellária referendáriusára (1765-től), későbbi veszprémi püspökre (1777–1802) bízták, hogy végső állomására, Magyarországra vigye. Bajzáth július 15-én indult díszes kísérettel: hat magyar nemes testőr mellett Hadik János testőrkapitány kísérte haza az ereklyét. Az első állomásuk Győr volt, ahol gróf Zichy Ferenc püspök (1743–1783), a káptalan és a papság, valamint a város lakói várták harangzúgás közepette. A Szent Jobbot egy erre a célra készített állványon hordozták körbe. Az ereklyét másnap Pannonhalmára vitték, ahol három napon keresztül nyilvános áhítatos tiszteletnek örvendett. Innen indult végső állomáshelyére, Budára, ahová július 20-án, szombaton érkezett meg. Másnap reggel a szentmisét és prédikációt követően ünnepélyes körmenettel ünnepelték az ereklyét, nagyszámú zarándok is érkezett a környékről. A Szent Jobbot a Budavári Palota akkor még álló Zsigmond-kápolnájában helyezték el. 1771. július 23-án este zárták el a nyilvánosság elől.

Az uralkodónő, Mária Terézia a Szent Jobb magyarországi hazatérése alkalmából alapítványt hozott létre, hogy ünnepségsorozatokkal emlékezhessenek. Eszerint hat alkalommal voltak kötelesek biztosítani a Szent Jobb nyilvános tiszteletét: Szent István ünnepén (augusztus 20.), Szent Imre ünnepén (november 5.), Szent László napján (június 27.), a Szent Jobb Budára érkezésének évfordulóján (július 21.), visszaszerzése napján (május 29.), valamint Buda visszafoglalása ünnepén (szeptember 2.). A rendelet nemcsak az ünnepségek lebonyolítását, de költségeit is meghatározta. A pergamen diploma 1772. augusztus 7-én kelt Bécsben.

Klimo Györgynek a Szent István-nap országos ünneppé való nyilvánításában volt hangsúlyos szerepe. 1771-ben XIV. Kelemen pápa (1769–1774) egy rendelete értelmében eltöröltek néhány egyházi ünnepet: így a magyarok szempontjából fontos Szent István-nap (augusztus 20.) is kimaradt a sorból. Ezt a magyar egyház nehezményezte, félve a hívek kegyeletének csökkenésétől. Klimo érvelésében külön kiemelte, hogy nem lett volna hiábavaló előzetesen kikérni a magyar püspöki kar véleményét is az ügyben – XIV. Benedek pápa (1740–1758) példáját követve. Az Apostoli Szentszék irata szerint minden templomnak megvan a védőszentje, így annak búcsúünnepe is, de azt figyelmen kívül hagyták, hogy országos védőszent-ünnep(ek)ről nem szólt a rendelet.

Klimo György kezdeményezésére az ügyet a pozsonyi királyi tanácson számos esetben megtárgyalták, szorgalmazva, hogy Szent István napján országos ünnepeket rendezzenek. Mária Terézia engedett a magyar egyházi kar kérésének, és még 1771-ben elrendelte az országos körmenet megrendezését, amelynek keretén belül a Szent Jobbot végigviszik az ünneplő hívek között. Az ünnep nem azonnal vált az országos egység szimbólumává: csak az 1818-as körmenettel vette kezdetét, amelynek szabályait 1819-ben József nádor (1795–1847) rögzítette. A Szent Jobb körmenetekben való körülhordozása is ekkor vált állandó elemévé a Szent István-napi ünnepeknek.

A Szent Jobb ma is ismert ezüst-üveg, kápolnát imitáló, rekeszzománcos, gótizáló kettős ereklyetartóját 1862-ben Lippert József (1826–1902) prímási főépítész tervei alapján a magyar püspöki kar készíttette el Bécsben. A kézereklyét a belső üveghengerben helyezték el, a külső ereklyetartó tornyában pedig Szent István egészalakos szobra látható.

A kézereklye magyarországi hazatérése után 238 évvel rövid időre ellátogatott Pécsre is, Klimo György püspök szeretett városába. A Szent Jobb az egyházmegye alapításának 1000. évfordulóján a méltó megemlékezés díszeként szolgált: az ünnepségek csúcspontját az a háromnyelvű szentmise jelentette, amelyet 2009. augusztus 23-án, a Pécsi Egyházmegye millenniumi ünnepségén a Szent Jobb jelenlétében mutattak be. A misét XVI. Benedek pápa (2005–2013) megbízásából Christoph Schönborn bíboros celebrálta.

Évközi huszonegyedik vasárnap

Évközi huszonegyedik vasárnap

A mennyország létezik! 

 
Egy háromnapos lelkigyakorlat alkalmával a prédikáló atya az első beszédében lelkesen magyarázta a híveknek, hogy tulajdonképpen nincs is pokol. Isten végtelen szeretete átjárja az egész világmindenséget, ezért nem létezhet pokol. Isten minden embernek jót akar, mindenkit egyaránt szeret és megbocsát a bűnösöknek, ennek köszönhetően nem juthat senki a kárhozatra, és ezért semmi szükség nincs a pokolra. A második napon a tisztítóhely is „a pokol sorsára jutott,” mondván, hogy az csak a teológusok vélekedése, mindenféle elképzelés a tisztítóhelyről merő találgatás, tehát az sem létezik. A harmadik nap szentmiséje előtt óvatosan megkértem, hogy lehetőleg ne azt prédikálja a híveknek, hogy mennyország sem létezik. Így aztán mindenki megkönnyebbült, mert a mennyország megmaradt. Bár némi igazság volt az első két napon elhangzott szavaiban, azért kissé árnyaltabban érdemes fogalmazni az ilyen kérdésekben, nehogy zavart okozzunk a hívek fejében. Természetesen a mennyországgal és azzal kapcsolatban, hogy kik juthatnak oda, azaz kik üdvözülhetnek, szintén érdemes kellő óvatossággal fogalmaznunk.
Jézus is nagyon talányosan fogalmaz, amikor az üdvösség témájáról, az üdvözültek számáról van szó. Nem tesz egyértelmű kijelentéseket azzal kapcsolatban, hogy sokan vagy kevesen vannak, hanem így fogalmazza meg tanácsát: „Törekedjetek bemenni a szűk kapun!” Egyesek ugyanis bejutnak a mennybe, mások viszont ki lesznek onnan rekesztve. Hitünk szerint létezik a mennyország. Azok juthatnak oda, akik Istennek tetsző módon, a szeretetben élnek. Az üdvösség örök boldogságot jelent, együttlétet a szeretet Istenével. Érdemes arra törekednünk, hogy földi életünk, halálunk és feltámadásunk után az üdvösségre jussunk. Minden bizonnyal van másik lehetőség is az ember számára, mert miért kényszerítene Isten egy olyan személyt arra, hogy örökké vele éljen, aki egész életében jól megvolt nélküle? Miért kényszerítené rá Isten még a túlvilágon is az ő szeretetét egy olyan emberre, aki a földi élete során visszautasította azt? Ha létezik ugyanis örökké tartó boldog együttlét Istennel, amit mennyországnak nevezünk, akkor feltehetően létezik a túlvilágon Isten nélküli létmód is, amelyet pokolnak vagy kárhozatnak nevezünk.
Fogalmazzunk meg néhány egyszerű kijelentést az üdvösséggel kapcsolatban! Első: Isten üdvözítő szándéka mellett szükség van az emberi törekvésre, akaratra, erőfeszítésre is ahhoz, hogy az örök boldogságra jussunk. Ha ez nem így volna, akkor az emberi felelősséget végső sorsunkkal kapcsolatban teljesen kiiktatnánk. Második: a túlvilágon ránk váró boldogság nem valamiféle kárpótlás Istentől, hogy elviseltük a „földi siralomvölgyet” és türelmesen vagy kevésbé türelmesen viseltük az élet nehézségeit, szenvedéseit. Ha ez így volna, akkor nem törekedhetnénk a földi élet során a boldogságra. Valójában jogunk van a boldogsághoz és az a feladatunk, hogy mások boldogságát is elősegítsük. Harmadik: az üdvözülés vágya nem helyettesítheti azt, hogy evilágon Isten országa megvalósulásáért munkálkodjunk. Ebben a világban élünk, de az ég, a menny felé nézünk. Nem az a kérdés, hogy sokan vagy kevesen vannak az üdvözültek, hanem hogy én köztük leszek-e? Mindennapi feladatom tehát, hogy törekedjek az üdvösségre!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Te azt tanácsolod nekünk, hogy törekedjünk bemenni a szűk kapun. Részünkről tehát valamiféle küzdelem, igyekezet, törekvés szükséges ahhoz, hogy eljussunk az üdvösségre. Az üdvösségre nem széles, hanem csak egy szűk kapu vezet, azaz feltételei vannak a belépésnek, de ha megtesszük a szükséges erőfeszítéseket és lépéseket, akkor elnyerhetjük az üdvösséget. Segíts minket, hogy minden erőnkkel arra törekedjünk, hogy a te vezetéseddel elérjünk mennyei Atyánkhoz, aki örökké tartó boldogsággal ajándékoz meg minket!

Szent Anna 26.

Szent Anna, szükségben levők segítője

Nemzetünk ünnepel ma. Az ünnep alkalmából több magyar ember kapott különböző állami kitüntetést. Gondolom azért, amiért nemzetünkért valami fontos dolgot tettek. Olyan jót, ami dicséretet érdemel, ami példaként állítható ki, és amiért köszönet jár. Mindezek olyan érdemek, melyek az ember által, az embert méltatják. Mi lesz ezek közül olyan érdem, ami Isten előtt is megállhat? Felemlítésre kerülhet? Nem tudjuk. Úgy gondolom, hogy ez személyes ügy, önvizsgálat dolga, hogy ki – ki hogyan éli meg: mit tettem, ami Isten előtt érdem lehet? Úgy gondolom, hogy ha bárki is, aki elismerésben részesül, mert a közösségéért valami jót tett, kicsit többet annál, mint amit meg kell tenni, mert olyant tett, amit nem szabad elhagyni, az Isten előtt is érdeméül fog szolgálni!

De, abban is biztos vagyok, hogy Isten érdeme és a világ elismerése között nincs összefüggés. Istenünk sokkal érzékenyebben reagál minden olyan tettért, ami az Ő jó szándékát segíti megvalósítani. Az, jórészt magunkon múlik, hogy mennyire tesszük magunkat érzékennyé arra, hogy tudatosultan képesek lehessünk az isteni jót szolgálni.

Ahogy úgy vélekedek a családról, hogy egyre tudatosabban kell a családnak szolgálni a személy méltóságát, a világ ellenében, mely minden lehető eszközzel az önző önmagamért való jót exponálja ki, méltatlanná aljasítva az örök értéket, a pillanatért cserében, úgy gondolom azt is, hogy az ember, egyedül a méltóságának tiszteletével lehet képes az isteni jóra is érzékenyé tenni magát.

Az ember rettenetesen érzékeny műszer. Mégsem mindegy az, hogy mire teszi magát érzékennyé? A Példabeszédek könyve beszél ma arról, hogy a bölcsesség és az egyetlen igazság érdekében kell vigyáznom a testem épségére. Ma, alapvetően, az ember szórakozása az, illetve frusztráltságának enyhítésére fordítja idejét fitneszfoglalkozásokra, ehhez a megfelelő felszerelésekre, technikákra költ rengeteg pénz – erre keresünk (!) – ahelyett, hogy olyanra fordítanánk energiáinkat, időnket, és pénzünket, melyek a másik embert kiegészítik. Bizony, nem keressük egymás szolgálatát, önérvényesítésünket hajszoljuk, egymás ellenében, ami, észre sem vesszük, hogy kioltják a mások jóra törekvő energiáit. Értelemszerűen, ha cselekvésem eredménytelen lesz, az frusztrálttá tesz! Úgy élünk, ahogy a világ azt diktálja. A rossz orvos sem azért kezel, hogy meggyógyuljunk, hanem, egyszerűen a tünetet kezeli, azokkal az eszközökkel, amikre az egészségügy többi szereplői érdekeltté teszik. Önérdek érvényesítési láncban vagyunk szereplők, mert nem is kutatjuk az isteni jót, mely a magam helyén az én dolgom volna! Mert minden egyes embernek, meg van a pillanatban és a térben a maga helye, Isten terve szerint, és Isten szándéka szerint, úgy, mint a teremtésben együttműködő partnere. De, erről nem veszünk tudomást, mert mi egymáshoz igazodást tanultunk meg. Richard Rohr próbál felvilágosítani arról, hogy a világ arra tanít bennünket, hogy külső tekintélynek feleljünk meg, és ne annak a belső tekintélynek, Aki maga az Isten, aki Lelkét lehelte belénk, vagyis belső hangok által akar bennünket vezetni. De ehhez bennem a csendnek kellene megszületni, annak a békességnek, Aki az Isten rezzenéseire válik érzékennyé. Hogy majd a test, az anyag szolgálatával válhassak én, az Ember az Isten cselekvőjévé lenni. Ezzel szemben, én, az ember, gyártok olyan automatikákat, berendezéseket, gépeket, amik az én érdekemben, engem szolgálnak ki. Én vagyok az Isten, engem szolgáljon a teremtett világ, én nem akarok senki szolgálatára lenni, és senkinek kiszolgáltatottá lenni!

Az ember, aki magáról azt állítja, hogy intellektuel, kultúr lény, intelligens, jól képzett, civilizált, hárítja magától azt, aki nála intelligensebb, tiszteletet érdemel, elismerésre méltó lehetne, hogy őt ilyen képességekkel, karizmákkal, és ekkora szabadsággal ruházta fel. Akkor állíthatjuk azt, hogy intelligens ez az ember? Vagy, azt kell megállapítanunk, hogy sajnálatra méltó, amiért öntelt, és rosszul bánik a maga szabadságával? Pontosabban: visszaél mindazzal, ami lehetősége volna!

Istenem, Mennyei Atyám, Te, aki mindent látsz, és mindent értesz, Aki minden felett Úr vagy, segítsd és vezesd az emberiséget a kijózanodásra! Ámen

Himnusz CCLXIV.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Most jöjj, Szentlélek, szállj közénk,

Atyát s Fiút ki egybekötsz,

szívünket, kérünk, töltse be

kegyelmed égi ereje.

Száj, nyelv, ész, érzék és erő

zengjen hitvalló éneket,

a lánggal égő szeretet

gyújtson tüzével szíveket.

Hadd ismerjük meg az Atyát,

és értsük általad Fiát,

s ki mindkettőjük Lelke vagy,

higgyünk örök időkön át. Ámen.

Elkezdődött a 37. Rimini Meeting

Augusztus 19-én, péntek délelőtt megnyitotta kapuit a „Népek közötti barátságért” megrendezett nemzetközi találkozó, a 37. Rimini Meeting. Az esemény első napjáról Varga János, a bécsi Collegium Pazmanianum rektora számolt be szerkesztőségünknek.

A nyitó program kezdetén Emilia Guarnieri, a Meeting Alapítvány elnöke olvasta fel Pietro Parolin bíboros, Ferenc pápa üdvözletét és áldását közvetítő üzenetét.

„A Meeting mottója »Te érték vagy számomra« – fogalmaz a levél – bátor. Bátorság kell ezt mondani, amikor a minket körülvevő valóság épp az ellenkezőjét sugallja. Túl gyakran engedünk a kísértésnek, hogy a saját érdekeink határán bezárkózzunk, s így a másik feleslegessé, vagy ami még rosszabb, zavaró tényezővé, nehézséggé válik. Ez azonban nem egyezik természetünkkel: gyermekkorunktól felfedezzük a többi emberrel való kapcsolat szépségét, megtanulunk találkozni a másikkal, felismerve és elfogadva, mint megszólítható személyt, mint testvért, hiszen az egy közös mennyei Atya gyermekei vagyunk. Az önzés azonban eltávolít a személyektől, elsősorban a korlátokat és hibákat veszi észre, legyengítve a törekvést és a képességet egy olyan együttélésre, amelyben mindenki szabad és boldog lehet, a másik társaságában, másságának gazdagsága által.

A békének és a népek, nemzetek biztonságának fenyegetettségével szembesülve tudatosítani kell magunkban, hogy főképpen az egzisztenciális bizonytalanság az, ami félelmet kelt a másikkal szemben, mintha az ellenfelünk lenne, aki elveszi életterünket, és átlépi az általunk meghúzott határokat. Egy olyan korszakváltással szemben, amely mindannyiunkat érint, ki gondolhatja, hogy egyedül, és a saját erejéből üdvözülhet? Az önhittség áll minden emberi konfliktus kezdeténél. Az Úr Jézus példája alapján a keresztény ember nyitottan áll hozzá a másikhoz, akárki is legyen ő, mert senkit sem tekinthet egyértelműen elveszettnek. Az evangélium a tékozló fiú atyját állítja elénk, aki minden nap azt nézte, hogy mikor jön vissza a fia, mert mindenek ellenére reménykedett. Mekkorát változna a világunk, ha ennek a határokat nem ismerő reménynek a szemüvegén keresztül tekintenének az emberek egymásra.

Van egy szó, amit nem szűnhetünk meg ismételni és főként tanúsítani: a párbeszéd. Felfedezzük, hogy mások felé való megnyílás nem gyengíti a tekintetünket, hanem gazdagabbá tesz, mert segít felismerni a másik igazságát, tapasztalatának fontosságát, annak hátterét, amit mond, még akkor is, ha olyan magatartás vagy döntés húzódik meg mögötte, amelyet nem osztunk. Egy igazi találkozás feltételezi a saját identitásunk világos voltát, ugyanakkor a készséget, hogy a másikkal azonosuljunk, elfogadva ami a felszín alatt van, ami a szívét nyomja, vagy amit valójában keres. Ezen a módon kezdődhet az a párbeszéd, amely új szintézisek felé vezet minket, amelyek kölcsönösen gazdagítanak bennünket. Ez az a kihívás, amellyel szemben találja magát minden jó szándékú ember.

Sok esetben összezavartnak érezzük magunkat és tehetetlennek a tanúságtételre, pedig a valóságban ez egy titokzatos meghívás arra, hogy megtaláljuk a közösség alapjait, bizonyos emberekkel egy új kezdetre. Mindezekkel szembesülve mi, mint Jézus tanítványai, mit adhatunk? Feladatunk egybeesik küldetésünkkel, amelyre Istentől ki lettünk választva: »az evangélium hirdetése, amely ma jobban, mint valaha főként az emberi sérülésekhez való odafordulásban valósul meg, Jézus erős és egyszerű jelenlétét, vigasztaló és bátorító irgalmát hordozva.« (Ferenc pápa beszéde a Nagy Károly-díj átvételekor)

Ez a Szentatya kívánsága, amellyel bátorítani akarja a Meeting résztvevőit és fel akarja hívni a figyelmet a személyes és ötletes tanúságtételre, annak tudatában, hogy ami vonz, ami meggyőz, ami a láncokat megoldja, nem az eszközök ereje, hanem az Atya irgalmas szeretetének kitartó szelídsége, amely mindenkit vonzhat a kegyelmek forrásához, amelyet Isten a szentségekben ajánl fel.

Ferenc pápa a Szentlélek világosságát kéri a Meeting szervezőire, résztvevőire, a számos önkéntesre, a hit és a testvéri közösség termékeny tapasztalatához, s miközben imájukat kéri, szívből küldi apostoli áldását” – fejeződik be a levél.

2015-ben Sergio Mattarella olasz köztársasági elnök üzenetet küldött a Meeting kezdetére, idén pedig személyesen is idelátogatott, ő tartotta az egyhetes találkozó nyitó előadását. Erre a 2016-os évben kiváló alkalmat ad az Olasz Köztársaság kikiáltásának 70. évfordulója. Az elnöki beszéd címe témaadó: Találkozás a másikkal – a Köztársaság szelleme 1946–2016, amelyet a Meeting egy nagy kiállítása is feldolgoz.

Az olasz köztársasági elnök beszéde kezdetén a Meeting szervezőihez és az önkéntesekhez fordult: „Értékes forrás vagytok társadalmunk számára, amikor megköszönöm nektek, szeretném az összes fiatalt meghívni arra, hogy egy ideál érdekében legyenek szintén lelkesek és tevékenyek.”

A köztársaság fiatal és számos nehéz próbát kiállt és legyőzött. Ahhoz, hogy előre jussunk, a fiatalok olyan hozzáállására van szükség, hogy saját életük főszereplői legyenek. Ez a tényező fontosabb, mint a tőzsdeindex – mondta.

Az olasz társadalom jelen helyzetéről az elnök kijelentette: elöregedőben van, és jobban helyet kell adjon a fiatalok víziójának, anélkül hogy engednénk a változások miatti félelemnek, sokkal inkább hidakat építve, megosztva a javakat és a nehézségeket, a jogokat és a kötelességeket.

A köztársasági elnök Don Giussanit idézte, annak tudatosításában látva a leglényegesebb pontot, hogy „az egyén nem elegendő magának, ahhoz, hogy megvalósítsa magát, szüksége van a másikra, a »te« hozzátartozik az egzisztenciánkhoz, hogy kialakuljon a »mi«. Ebben áll a közösség, a történelem, a demokrácia. A saját magunkhoz elvezető út megtétele nélkül az én gyengévé válik. Ezért fontos értékelni a párbeszédet, megosztani a reményt és a barátságot. Az önzés nem hoz létre semmilyen változást, fordulatot. Az önzés felerősödésének veszélye csak az elszigetelődés kockázatát rejti magában. Az út, amin járnunk kell, Európára vonatkozóan is az emberségé, a biztonságé és az összefogásé, azok legyőzésére, akik háborút akarnak vagy provokálnak. Európa nélkül egyetlen ország sem lesz képes egyedül szembesülni a migrációs válsággal. Meg kell akadályozzuk, hogy a félelem a jövő útjába álljon. Ez a legjobb, ami ránk és fiataljainkra várhat.”

A találkozó végén három fiatal tett fel kérdéseket Matarella elnöknek, aki válaszában elmondta: „A maradandó értékek a béke, a szabadság és a szociális növekedés. Ezeket folyamatosan követni nem kis feladat. Össze kell egyeztetni a látomást, a realitást, a bátorságot és a kezdeményezőkészséget.”

Az igazság szenvedélyes keresése és annak a szépségen keresztül való megmutatása, tekintetünk felemelése és a valóságra való irányítása szintén fontos a szervezők számára. Ezért az első nap estéjének Egyetlen ének címet viselő ünnepi koncertje is meghatározó, ami három énekesnő – Tiziana Tosca Donati, napjaink Olaszországban igen népszerű popcsillaga, Tania Kassis libanoni szoprán és a szíriai mezzo-szoprán Mirna Kassis, aki maga is menekülni kényszerült hazájából – egészen egyedülállóan közös műsora. Az erre az estére készült, több nyelvű és zenei kultúrájú összeállítás egy verses-zenés utazás, amely napjaink egyik legnagyobb tragédiáját jeleníti meg: azok sorsát, akik a háborúk, a tömeges kivégzések és terrorizmus elől menekülnek. Ezen milliók számára nem marad más, mint felemelni hangjukat, a remény „egyetlen dalát”. Ez az előadás a béke himnusza, és annak példája, hogy a zene miként képes közösséget létrehozni – mondta Tosca.

Claudio Burgio, a fiatalkorúak milánói börtönének káplánja, a kiskorúakat befogadó Kayros Egyesület alapítója, a milánói dóm kórusának karnagya Az utolsókból lesznek az elsők címmel tartott előadást. Személyes élményét osztotta meg arról, amikor először ment a fogvatartott fiatalok közé és bemutatkozott az egyiknek. Megkérdezte, hogy hívják, erre valami csúnyát válaszolt a fiú. „Ez felrázott, akkor értettem meg, hogy hol a helyem. Hogy én is utolsó vagyok. Hogy nem hagyatkozhatom a szerepemre, tapasztalatomra, társadalmi pozíciómra, lelkipásztori sémáimra. A nevelés kockázat, elsősorban a nevelő számára – mondta Claudio Burgio. – A valóság arra való, hogy szembesítsem az emberségemmel. Ezek a fiúk, a börtönbüntetésüket töltő fiatalok mindegyike is érték a számomra.”

Az első nap kiemelt vendégei és témái közé tartozott még Mohamed Fadhel Mahfoudh, a 2015. évi Nobel-békedíjas tunéziai ügyvéd A társadalom hozza létre a békét – Tunézia példája címet viselő előadása. Mahfoudh hangsúlyozta, hogy négy civil szervezet közösen kapta a Nobel-díjat, az érdem közös a politikai stabilitás, a társadalmi béke megteremtésében, az új tunéziai alkotmány létrejöttében. Elmondta: a Meeting mottója egybeesik tapasztalatukkal, csakis a barátság és a párbeszéd, a másikban lévő jó kölcsönös elismerése vezetett a demokratikus átmenethez.

Camillo Ballin püspök, Észak-Arábia apostoli helynöke, komboniánus szerzetes, aki a Jézus Szent Szívének Komboniánus Misszionáriusai szerzetesközösség tagja arról beszélt, hogyan lehet egy iszlám országban keresztényként élni. Szentelése óta, 47 éve missziós munkát végez. 2005-ben szentelték püspökké, 2011 óta Észak-Arábia apostoli vikáriusa – Kuwait, Bahrein, Katar, Szaúd-Arábia tartozik hozzá, 2 millió katolikus hívővel. Ki ez a Te, a másik? Mindenki, akivel találkozik. Nemcsak érték, hanem ajándék – emelte ki a püspök. Elmondta, milyen nagy értéke van egy olyan országban, ahol Jézus nevét sem szabad kiejteni, a keresztény ember jelenlétének. Végtelen öröm, hogy vannak keresztények, akik létükkel mondják ki: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia, tiéd az örök életre szóló tanítás.” Isten ajándékának tartja, hogy őszintén azt tudja mondani, bárkinek, arabnak és nem arabnak egyaránt: „Te érték vagy számomra”. 47 éve így van, és így is lesz egész életemre – vallotta meg a missziós főpásztor.

Szent István

Szent István

Nyelvünkben a „ház” és a „haza” szó ugyanabból a tőből származik. Napjaink identitászavarral küszködő magyarjainak és talajt vesztett keresztényeinek ezért is közvetít igen-igen aktuális üzenetet Szent István ünnepén a mai Evangélium.

Fogalmazzunk katolikus módra, azaz egyetemesen, senkit sem kirekesztve! Számunkra az a gesztus, amellyel Szent István király halála előtt a koronát, újonnan létrejött királyságát felajánlotta az Istenszülő Szűznek, azt fejezi ki, hogy családnak tekintette népét, amelynek anyára van szüksége, s ezért azt a Szűzanya pártfogására bízta. Ezzel a szó legmélyebb értelmében volt reálpolitikus (építve a magyarságnak a római rítusú kereszténységre térését megelőző Mária-kultuszára is). Protestáns testvéreink számára Szent István tette a mai Evangélium fényében azt üzeni, hogy első királyunk maradandó közösséget akart létrehozni, és mint mélyen hívő ember, felelős vezető nem politikai tényezőkben, földi szövetségeseiben bízott elsősorban, hanem mert Istenre építeni, s élete végén bizalommal az isteni gondviselésre hagyatkozni. Az ország felajánlásának gesztusa nem keresztény, de egy Istenben hívő testvéreink számára is jelentéssel bír: nekik azt mondhatjuk, hogy ezzel a cselekedettel az ország első embere kinyilvánította az égi hatalomnak való alárendeltségét, s az egy Isten gondjára bízta országát és népét. Nem hívő, de kereső, az igazságra nyitott honfitársainknak pedig elmondhatjuk, hogy első királyunk volt olyan intelligens, hogy az ember végtelen felé nyújtózó igazságkeresésére építette országát. Csak megrögzött ateista, gyakorlati materializmusba süllyedt magyar testvéreinknek nem tudunk mit mondani (egyébként a hazáról, hazaszeretetről sem nagyon); őértük hát még buzgóbban kell imádkoznunk, és saját maguk elől is eltagadott reménytelenségükre gyógyírül felajánlanunk azt a reménységet, amely kisarjad ünneplő szívünkből.

Urunk, Jézus Krisztus, aki Szent István királyunkban olyan vezetőt adtál nemzetünknek, aki saját életét és a rá bízottakat egyaránt Hozzád kötötte, s országunkat építve az Atya örök országának eljövetelén munkálkodott, az ő közbenjárására add meg kegyelmesen, hogy mi is Rád mint sziklaalapra építsünk életet, családot, közösséget, országot.

 

Szent Anna 25.

Szent Anna, szegények anyja

Elgondolkodtat a mai nap szentje. Szent Bernát. Ezt írja róla a Szentek élete:

Tüzes természetével -- ami ,,ijesztő és emberfeletti tekintélyt kölcsönzött neki” -- vetette bele magát kora vitáiba. Clunyben élő, lelkileg alvó szerzetestársainak ilyen szemrehányást tett: ,,Ha beszélgettek, soha nem a Szentírásról, vagy a lelkek megmentéséről van szó köztetek, hanem csak nevetséges dolgokról fecsegtek. Étkezésnél az egyik fogást a másik után tálaljátok fel. Hogy a hústalan ételekért kárpótoljátok magatokat, egymás után kétszer is hoznak az asztalhoz kitűnő halat, és minden étkezés közben kétszer vagy háromszor hozzák a félig töltött borospoharat. Kidagadt erekkel és elnehezült fejjel keltek föl az asztaltól, s utána már nem lehet mást tenni, csak aludni... Igazán mondom, láttam egy apátot, akit több mint hatvan lovas követett. Inkább törekszünk a hívők adományaira, mint javára. Aranytól roskadozó ereklyeszekrények előtt nyílnak meg az erszények. Megmutatjuk a nagy szenteket az embereknek, és azt hisszük, hogy minél színesebbek, annál szentebbek. Mindenki odasiet, csókolgatják a szobrot, mint magát a szentet. Drágakövekkel ékes lámpákkal díszítjük a templomainkat. Ám hiúságok hiúsága! Az Egyház ragyog az épületeiben, de meghal a szegény emberek lelkében... Az Istenre kérlek titeket, hát nem szégyellitek magatokat mindezért? De legalább a kiadások miatt szégyenkeznétek!”

III. Jenő pápának a következő figyelmeztetést küldte: ,,Most a vincellér metszőkésére van szükség, és nem jogarra. Nem uralkodást, hanem szolgálatot bíztak ránk. Egyszerre képtelen vagy minden rosszat kijavítani, ezért légy okos, és lépésenként haladj előre. Fogd be a hazugok száját, akik igazságtalanul szólnak, és mindig készen állnak arra, hogy igazolják a hazugságaikat. Legyen gondod az özvegyek és az árvák ügyére, akik neked nem tudnak semmit viszonozni. A többi ügyet pedig nyugodtan bízd másokra. Az intrikus bajkeverőket ne hallgasd meg, hanem ragadj ostort, és verd ki őket, ahogyan Krisztus tette...”

Bernát szólt a világi rendek lelkiismeretéhez is: ,,Ti, mai lovagok, igazolhatatlan tévedésekben vagytok, és a kegyetlenségtek tűrhetetlen! Nagy költséggel és fáradsággal háborúztok, s bűnnel és halállal fizettek érte. De háborúitoknak csak a féktelen gyűlölet, a dicsőség utáni vágy és a kincsek utáni sóvárgás az oka. Ilyen indokok alapján nem ölhetitek meg nyugodt lelkiismerettel a felebarátot!”

Amikor az arabok meghódították Edesszát, III. Jenő pápa meghirdette a keresztes háborút, és Bernátot bízta meg azzal, hogy prédikálva hirdesse meg a szent háborút Európában. Bernát teljes szívével Isten |gye mellé állt: Franciaországban kezdte, s a német birodalomban folytatta keresztes prédikációit. Bárhová érkezett: Konstanzba, Freiburgba, Strassburgba, Speyerbe, Koblenzbe, Kölnbe, Aachenba vagy Lüttichbe, mindenütt meghúzták a harangokat, és özönleni kezdett a nép, mert mindnyájan hallani akarták Isten emberét. Néha a pillantásától betegek gyógyultak meg, s bár nem beszélte a német nyelvet, mindenki értette a prédikációit. Még mielőtt a tolmácsok lefordították volna a szavait, az emberek kiáltva kérték a keresztet, jelezvén, hogy részt akarnak venni a hadjáratban.

Frankfurtban a dóm úgy megtelt, hogy beszéde végeztével Bernát képtelen volt elhagyni a templomot. Végül a hatalmas termetű császár karjába kapta, és ő vitte ki a kis szerzetest.

E prédikációs körútjának csúcspontja a speyeri birodalmi gyűlés volt. Itt Konrád császár a nép tomboló tetszésnyilvánítása közepette magára vette a keresztet; a régóta ellenségeskedő Staufok és Welfek kibékültek, és együtt indultak a keresztes háborúba. A kijárathoz odavittek egy béna gyermeket. Bernát megérintette, és így szólt hozzá: ,,Járj!”, és a gyermek elindult. A csoda láttára a nép magán kívül volt a lelkesedéstől, Bernát pedig a császárhoz fordult, és azt mondta neki: ,,Miattad történt ez a csoda, hogy megtudd: Isten veletek van, és tetszésére szolgál a vállalkozástok.”

Nem sokkal ezután azonban mély belátásra jutva így írt: ,,Mi békét hirdettünk, és most nincs békénk. Győzelmet ígértünk, és vereséget szenvedtünk. Semmi kétség, Isten ítélete igazságos.” Mainzban véres üldözés tört ki a zsidók ellen. Jesua ben Meir később így nyilatkozott Bernátról: ,,Ha ez az igaz ember nincsen, egyikünk sem menekült volna meg!”

Halálának évében Bernát még egyszer megjelent a nyilvánosság előtt. Viszály támadt ugyanis Metz városa és a lotaringiai herceg között. Végső szükségében a trieri érsek Clairvaux-ba ment, és felkérte békeközvetítőnek Bernátot. A halálosan beteg apát összeszedte utolsó erőit, és a távoli csatatérre indult. A csapatok már ott álltak egymással szemben, ütközetre készen a Mosel folyó két partján, Bernát pedig tárgyalni kezdett a két szembenálló sereg vezérével hol az egyik, hol a másik parton. Végül sikerült elérnie, hogy a vezérek a Mosel egyik szigetén találkozzanak, és aláírják a békeszerződést. Ennek megpecsételéséül Bernát meggyógyított egy beteg asszonyt. Ezt látva a nép és a katonák oly hevesen ünnepelték Bernátot, hogy majdnem agyontiporták. Ezért a nagy tömegből észrevétlenül eltűnt, és egy csónakon elhagyta a szigetet.

Amikor eljött utolsó órája, több püspök és számos szerzetes vette körül. Utolsó szavait lesve figyelték, s ő így szólt: ,,Három dolgot ajánlok nektek, amiket életem során legjobb képességeim szerint megfigyeltem: Kisebb hitelt adtam a saját véleményemnek, mint mások ítéletének. Nem lobbantam haragra a másoktól kapott bántások miatt. Senkit nem akartam haragra ingerelni, s ha mégis, amennyire tudom, kibékültünk.” Valamennyien sírtak, ő maga is könnyezett, de hamarosan derű öntötte el az arcát. Később Aquinói Szent Tamás így magasztalta: ,,Istentől kiválasztott ember, akinek arany szája volt, és édes borával megitatta az egész földkerekséget.”

Ma, megint kellenek ilyen emberek! De, vajon, csak pap lehet, vagy szerzetes? Másra nem figyelnek fel az emberek? Ma már a pap, nem bír oly tiszteletet, mint akkor. Aki szólni bír, és mer, ha Isten nevében teszi, talán ma is csodákat tehet! Hogy higgye nép, király, császár, püspök, és minden szenny, hogy hatalom csak Istentől ered! Mert mára már mindent elönt, mételyez, ami a világ számára teher. Pedig, Isten, mit jónak nevezett, nem erre gondolt. Remélte, hogy az ember, teremtésében társa lehet, nem kell küzdenie ellene. Vajon, Te, Istenem, ma sírsz, vagy az embert neveted? Bírod még a terhedet, vagy végleg elveted, velem is szándékodat, ki már szenvedem, hogy én is vétettem ellened?! Többé nem akarok. Legyek bár ítéleted, elviselem. Csak Te győzz ott, hol az élet reménytelen. Aggasztó, szégyenletes. Mert az ember úgy elaljasult, hogy reményét veszíteni kénytelen. És Te megengeded, ha már hinni Neked, Benned, Általad képtelen! Én megértelek, de mit tehetek? Ha bármit, akkor vezess, és én engedem. Csak adj társakat, kik elviselik, kipótolják gyengeségemet! Ámen