Ferenc pápa: Kérjünk bocsánatot a keresztények közötti megosztottságért

Gennadiosz metropolita, Ferenc pápa és David Moxon anglikán érsek az ökumenikus vesperáson a Falakon kívüli Szent Pál bazilikában - AP

„Kérjünk bocsánatot Istentől a keresztények közötti megosztottság miatt, ami nyílt seb Krisztus testében.  Továbbá kérjünk bocsánatot a katolikusok nem evangéliumi viselkedéséért más keresztényekkel szemben.” Ezt a két fontos kérést fogalmazta meg Ferenc pápa az ökumenikus szertartáson a Falakon kívüli Szent Pál bazilikában. Január 25-én, hétfőn, a Népek apostola megtérésének emléknapján a Szentatya vezetésével vesperást tartottak a keresztény egységhét lezárásaként. A szertartáson jelen voltak az ortodox, az anglikán és más felekezetek képviselői, akik Ferenc pápával együtt léptek be a szentkapun.

Az ellenség apostollá válik. Ez az irgalmasság tökéletes példája. A Tarsusi Pál, az üldöző gyűlölete átalakul Krisztus iránti szeretetté egy olyan „bőséges” kegyelem által, amely a teljes megosztottságot teljes egységgé alakítja át, és amelyben az irgalmasság egyben az elnyert bocsánat bizonyosságává és az igehirdetés okává válik.

Isten meghallgatása egy lépés az egység felé

Szent Pál megtérésének történetében Ferenc pápa egy nyilvánvalóan ökumenikus hatású elemet ragadott meg. „A különbözőségeken túl, amelyek még elválasztanak bennünket, örömmel ismerjük fel, hogy a keresztény élet eredeténél mindig megjelenik egy meghívás, amely Istentől származik. Az egység az úton járva alakul ki” – hangsúlyozta a pápa.

„A keresztények látható, teljes szeretetközösségének útján nemcsak akkor haladunk előre, amikor egymáshoz közeledünk, hanem elsősorban olyan mértékben, amennyiben megtérünk az Úrhoz, aki kegyelme által kiválaszt és meghív bennünket, hogy legyünk tanítványai. A megtérés annyit jelent: hagyjuk, hogy az Úr éljen és működjön bennünk. Ezért, amikor a különböző egyházak keresztényei együtt hallgatják Isten Szavát és igyekeznek gyakorlatba ültetni, igazán fontos lépéseket tesznek az egység felé.”

A seb és a bocsánat

„Nemcsak a bennünket egyesítő meghívás kérdéséről van szó” – folytatta Ferenc pápa. A keresztényeket ugyanaz a küldetés köti össze, vagyis, hogy mindenkinek hirdessék Isten csodálatos műveit, ahogy Szent Pál tette megszakítás nélkül. Meg kell tenni egy lépést ahhoz, hogy az ökumenikus út ne legyen utópikus, ezt pedig az irgalmasság szentéve teszi nyilvánvalóvá: „Kérjünk mindenekelőtt bocsánatot megosztottságunk bűnéért, amely nyílt sebet jelent Krisztus Testében. Róma püspökeként és a katolikus egyház pásztoraként irgalmat és megbocsátást kérek a katolikusok nem evangéliumi viselkedéséért más egyházak keresztényeivel szemben.”

Régi hibák és új kapcsolatok

A bocsánatkérés egyben a megbocsátás felajánlása is, amikor Ferenc pápa arra hívja a katolikus testvéreket, hogy bocsássanak meg, ha ma vagy a múltban sértéseket szenvedtek el más keresztények részéről. „Nem törölhetjük el azt, ami történt, de nem akarjuk hagyni, hogy a múlt hibáinak súlya tovább szennyezze kapcsolatainkat. Isten irgalmassága megújítja kapcsolatainkat” – fogalmazott a Szentatya.

Az egyetlen Kapu

A különböző egyházak és egyházi közösségek képviselői között a vesperás elimádkozásán részt vett Gennadiosz metropolita az ökumenikus pátriárkátus képviseletében; továbbá David Moxon érsek, a canterburyi anglikán érsek személyes római küldötte.

„A bazilika szentkapuján együtt léptünk át, hogy emlékezzünk: az egyetlen kapu, amely elvezet minket az üdvösséghez, Jézus Krisztus, a mi Urunk. Az egység az Atya Isten irgalmasságának ajándéka. Szent Pál apostol és vértanú sírja előtt ebben a csodálatos bazilikában érezzük, hogy alázatos kérésünket támogatják a tegnapi és mai keresztény vértanúk. Pontosan ez a példa jelenti a vér ökumenizmusát.”

Ökomenikus imahét 10.

Imahét 2016 - Nyolcadik nap

EGYSÉGÉRT ÉGŐ SZÍVEK

Iz. 52,7-9 Milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át! Békességet hirdet, örömhírt hoz.

Zsoltár 30 Te gyászomat örömre fordítottad.

Kol 1,27-29 - Milyen gazdag e titok dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van.

Lk 24,13-36 Mózestől, meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az írásokban róla szólt.

„Azok elmondták: Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak! Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértörésben”(Lk 24,34-35) Az emmauszi történet befejező szakasza lesz elmélke­désünk, a tényekkel és önmagunkkal szembenézésünk alapja. „Amikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni” (28) Valamikor régen meglepődtem egy prédikációs megállapításon, hogy Jézus úgy tett, mintha tovább akarna menni, ez színlelés volt, mert az Úr­nak nyilván az volt a szándéka, hogy a történetet egésszé kívánja kerekíteni: felfedi kilétét. Számomra sokkal inkább érthető, hogy Jézus ezt a befejező tényt is valamilyen mesterkéletlen módon kívánta rendezni. Úgy lépett a két tanítvány mellé induláskor, hogy nem hívta senki. Nem kérdezték: ki vagy? Felvetették a problémát, örömmel hallgatták a magyarázatokat, úgy tűnt, megnyugodtak. Jézus hívatlan vendég volt, mint útitárs. Nem tar­totta illendőnek, hogy meghívassa magát, szakszerű előadásáért legalább egy vacsorát és éjszakai szállást kapjon. Jézus úgy született a világra, hogy nem fogadott el senkitől semmit Betlehemben. Csak adta születése örö­mét. Most, amikor már mindent odaadott a megváltásért, és tanítványai kivétel nélkül elvesztették a hitüket, mit kérhetett tőlük? Azzal akarta befe­jezni ezt a kis missziós utat, hogy visszaadja a megigazulás alapjául szol­gáló biztos hitet. Ez a legnagyobb kegyelem. „hit nélkül pedig lehetetlen tetszeni az Istennek, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza az ót keresőket” (Zsid 11,6) Minden kegyelmet kérni kell. Ezt a befejező felismerést, ami következett, nagyon kérni kel­lett! „De marasztalták: maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap. Bement tehát, hogy velük maradjon”. (Lk 24,29) Ekkor követ­kezik az a csodálatos jézusi ajándék, ami többet jelentett a két emmauszi tanítványnak, mint a mélységes hitoktatás az úton. „Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ek­kor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?”. (30-32) És mi mit mondunk en­nek a csodálatos epizódnak a végén? Mi, akik magunknak és egymásnak keressük az elvesztett egység útját, az egységet, ami az Atya és a Fiú között öröktől fogva tökéletesen meg van, amelybe be akart integrálni minket is Jézus a földi élet tanító, igazságot közlő útjain, és a szeretet által, ami az Atyát a Fiúval örökké összeköti. Hiszen mindenüket odaadják egymás­nak a szentháromságos lényeg-ajándékozásban. Nem de az utolsóvacsora felbecsülhetetlen ajándéka, amikor Jézus emberi testét és vérét nyújtotta nekik örökös ön-ajándékozása kezdeteként ezzel a meghagyással: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”(Lk 22,19) A szent testtel és vérrel, Jézus emberségével elválaszthatatlanul összekötött isteni természet nem azt célozza-e, hogy amit természetes erővel elérni nem lehet, az az Eu­karisztián keresztül valósuljon meg? Nem az-e az egység hiányának oka a nyugati kereszténységben, hogy sokaknál hiányzik maga az Eukarisztia, Keletnél pedig hogy nem tudjuk közösen létrehozni a legszentebb áldo­zatot? És az oltárközösség áldozati cselekményének a hiányát még lát­ványosan éreztetjük is a Szent Péter és a Szent András ünnepén bemuta­tott szentmiséken? Mikor valósulhat meg Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka 1964. január 6-án nyilvánított óhaja: „Alig várom, hogy VI. Pál pápával egy oltárnál misézhessünk, és ő öntse a kehelybe a bort, és én csöppentsem hozzá a vizet.” Milyen jó lenne, ha, akik a közösen kijelölt emmauszi utat lélekben végigjárjuk, visszatalálnánk az igazság és szeretet forrásához, az utolsó vacsora közös ünnepléséhez, és felismernénk ott Jé­zust abban a kenyértörésben, ami a szentmisét jelentette mindig Egyhá­zunkban

Évközi harmadik hét keddje

Évközi harmadik hét keddje

Tegnap Szent Pált, a pogány népek apostolát, ma pedig az ő két lelkes munkatársát, Szent Timóteust és Szent Tituszt ünnepeljük. Timóteus elkíséri missziós útján Pál apostolt Tesszalonikibe, Korintusba és feltehetően Filippibe is. Még akkor is kapcsolatban marad Pállal, amikor efezusi tartózkodása idején rabságot szenved. Ő lesz ennek a városnak első püspöke. Titusz pogány származású volt, megtérését követően kíséri el Pált Jeruzsálembe, az apostoli zsinatra, majd Pál küldötteként érkezik Korintusba, ahol gyűjtést szervez a jeruzsálemi közösség javára. Később krétai püspök lett.
Timóteus és Titusz is részt vettek tehát abban a nagyszerű munkában, amelyet a Szentlélek ösztönzött, s amelynek gyümölcseként sorra alakultak a helyi keresztény közösségek. Érdekes, hogy Szent Pál apostol már ekkor egyházaknak nevezi ezeket a közösségeket, és leveleit elsősorban nem egyéneknek, hanem ezeknek a közösségeknek küldi. Timóteus és Titusz is bekapcsolódik az apostoli tevékenységbe, amely nem csupán az igehirdetést jelentette, hanem ezeknek a közösségeknek az összehívását, egybegyűjtését és vezetését. Mindketten a keresztény közösség elöljárói, püspökei, pásztorai, akik alázattal és buzgósággal végzik szolgálatukat, és nagy gonddal ügyelnek arra, hogy a krisztusi tanítást védelmezzék.
Mai ünnepük emlékeztessen minket arra, hogy a krisztusi hit őrzése és továbbadása minden keresztény ember feladata.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Mindenható Isten! Hallgasd meg minden órai imámat! Töltsd el szívemet angyali tiszta szeretettel embertársaim, hazám és honfitársaim iránt! Világosíts fel engem egy kerub lángszellemével, erős eszével! Engedj a jövőbe pillantanom s megkülönböztetnem a jónak magvát a gonoszak magvától! Add tudtomra, mit tegyek és miként kezdjem, hogy neked egykor arról a tőkéről, melyet reám bíztál, beszámolhassak! Gondolkodni akarok és dolgozni éjjel és nappal egész életemen át. Segítsd sikerre bennem azt, ami jó; tipord el csírájában azt, aminek rossz gyümölcse lehetne! Nyújtsd segélyedet, hogy minden heves indulatot elnyomhassak magamban! Engedd, hogy igazi lelki alázattal tekintsek mindent a világon, s úgy fogjak hozzá bármihez!
Széchenyi István gróf

Himnusz LVIII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
Miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen. Alleluja.

HIMNUSZ

Most jöjj, Szentlélek, szállj közénk,

Atyát s Fiút ki egybekötsz,

szívünket, kérünk, töltse be

kegyelmed égi ereje.

Száj, nyelv, ész, érzék és erő

zengjen hitvalló éneket,

a lánggal égő szeretet

gyújtson tüzével szíveket.

Hadd ismerjük meg az Atyát,

és értsük általad Fiát,

s ki mindkettőjük Lelke vagy,

higgyünk örök időkön át. Ámen.

Ferenc pápa: Bárcsak éreznénk, mekkora éhség van az evangéliumra a világban!

Január 24-én a vasárnap déli Úrangyala elimádkozása előtt a Szentatya az evangelizálás fontosságáról szólt. Elsősorban a társadalom kisemmizettjeinek kell hirdetnünk az örömhírt. Azt kérte: kérdezzük meg magunktól, evangelizátorok vagyunk-e. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Lukács evangélista a mai evangéliumban, mielőtt bemutatja Jézus programbeszédét Názáretben, összefoglalja röviden evangéliumhirdető tevékenységét. A Szentlélek erejében végzi ezt a tevékenységet: szava eredeti, mert feltárja az Írások értelmét; szavának tekintélye van, mert még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, azok pedig engedelmeskednek neki (vö. Mk 1,27). Jézus különbözik kora tanítóitól: például nem nyitott iskolát a törvény tanulmányozására, hanem vándorként prédikál, és mindenhol tanít: a zsinagógákban, az utcákon, a házakban. Állandóan úton van! Jézus Keresztelő Jánostól is különbözik, aki Isten küszöbönálló ítéletét hirdeti, Jézus viszont az Atya megbocsátását.

Most pedig képzeletben mi is lépjünk be a názáreti zsinagógába, abban a faluban, ahol Jézus felnőtt és harmincéves koráig élt. Az, ami ott történik, fontos esemény, mely bemutatja Jézus küldetését. Feláll, hogy felolvasson a Szentírásból. Kinyitja Izajás próféta könyvtekercsét, és felolvassa a szakaszt, amelyben ez áll: „Az Úr Lelke van rajtam, felkent engem, hogy elvigyem az örömhírt a szegényeknek” (Lk 4,18). Miután az ott lévők egy darabig csendben várakoztak, mindenki ámulatára így szólt: „Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok” (Lk 4,21). Elvinni az örömhírt a szegényeknek: ez Jézus küldetése, ezt ő maga mondja; de ez a küldetése az egyháznak is, és minden megkeresztelt embernek az egyházban. Kereszténynek lenni és misszionáriusnak lenni ugyanazt jelenti! Hirdetni az evangéliumot a szavunkkal, és azt megelőzően az életünkkel – ez a fő feladata a keresztény közösségnek és a közösség minden tagjának. Jézus az örömhírt mindenkinek szánja, senkit sem zár ki belőle, de előnyben részesíti a szenvedőket, a betegeket, a társadalom kisemmizettjeit.

Tegyük fel a kérdést magunknak: mit jelent evangéliumot hirdetni a szegényeknek? Elsődlegesen azt jelenti, hogy közeledünk feléjük, örömmel szolgáljuk őket, felszabadítjuk őket az elnyomásból, s mindezt Krisztus nevében és Krisztus Lelkével, mert Jézus Krisztus Isten evangéliuma, ő Isten irgalma, ő Isten szabadítása, ő az, aki szegénnyé lett, hogy szegénységével gazdaggá tegyen minket. Izajás szövege, melyet Jézus apró hozzáadásai még erősebbé tesznek, arra utal, hogy Isten közénk érkezett országának messiási meghirdetésével elsősorban a kirekesztettekhez, a foglyokhoz, az elnyomottakhoz kell fordulni.

Ezek az emberek Jézus korában valószínűleg nem álltak a hitközösség középpontjában. Megkérdezhetjük magunktól: ma hűségesek vagyunk-e Krisztus programjához plébániai közösségeinkben, a társulatokban, a mozgalmakban? Első helyen szerepel-e a szegények evangelizálása, az örömhír nekik való elvitele? Vigyázat! Ez nem pusztán szociális segítségnyújtást, még kevésbé politikai tevékenységet jelent! Arról van szó, hogy felkínáljuk Isten evangéliumának erejét, amely megváltoztatja a szívet, begyógyítja a sebet, átalakítja a személyes és társadalmi kapcsolatokat a szeretet logikája szerint. A szegények vannak ugyanis az evangélium középpontjában!

Szűz Mária, az evangélium hirdetőinek anyja segítsen minket, hogy erősen megérezzük, mekkora éhség és szomjúság van az evangéliumra a világban, de főképpen a szegények szívében és testében! Segítsen minket, hogy valamennyien és minden keresztény közösség konkrét tanúságot tegyünk a Krisztus által nekünk adott nagy irgalmasságról!

* * *

A Szentatya szavai az Angelus után:

Kedves testvéreim!

Szeretettel köszöntelek mindnyájatokat, akik Olaszország és más országok plébániáiról érkeztetek, hasonlóképpen a társulatokat és a családokat is!

Külön is köszöntöm a zafrai diákokat és a spanyol Cervellóból jött híveket; a Keresztény elmélkedés világközössége által szervezett konferencia résztvevőit; valamint a Bari-Bitonto főegyházmegyéből, a Tarcentóból, Marosticából, Pratóból, Abbiategrassóból és Pero-Cerchiatéból érkezett híveket.

Szép vasárnapot kívánok mindnyájatoknak, és kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Finom ebédet! A viszontlátásra!

Ökomenikus imahét 8.

Imahét 2016 - Hetedik nap

EGYÜTT IMÁDKOZVA

Iz 62,6-7 Falaidra, Jeruzsálem, őröket állítottam. Soha ne hallgassanak, se nappal, se éjjel!

Zsoltár 100 Ujjongjatok az Úr előtt az egész földön. Szolgáljatok az Urnak örömmel!

1Pt 4,7b-10 - Legyetek bölcsek és józanok, hogy imádkozhassatok.

Jn 4,4-14 - Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.

Mind az Ószövetség mind az Újszövetség idején érvényes Izajás próféta figyelmeztetése: „Falaidra, Jeruzsálem, őröket állítottam, sem éjjjel, sem nappal nem hallgathatnak.Ti, akik az Urat emlékeztetitek, sosem hallgathattok. Ne hagyjatok nyugtot neki, míg Jeruzsálemet föl nem építi és dicsőségessé nem teszi a földön” (Iz 62,6-7) Izajás korában minden város kapuja felett volt egy őrtorony. Az őr éjjel-nappal ott tartózkodott az őrszobában és figyelt. Ha ismeretlen, netán egész csapat tűnt fel a város felé forduló úton, azonnal jeleznie kellett a lakosoknak, kit vagy kiket lát közeledni. Az újszövetségi időkben ez a szolgálat módosult: Elméletileg minden katolikus közösségnek a templomát úgy építették, hogy volt harangtornya, benne haranggal. A harangozó reggel öt órakor délben tizenkét órakor, télen este hét órakor, tavasztól őszig pedig nyolc órakor harangozott. Nem az utat leste, hanem imádságra szólított minden hívő felnőttet. Az Úrangyala hangzott vagy suttogott magához, a mindenek Megváltójához és Édesanyjához. Így indult szülőfalum élete. A déli harangszóra lekerült a férfiak sapkája, leállt vagy leült a család a zöld gyepre és utána következett az ebéd. Az asztali áldás nem formaság volt. Az iskolás gyerekek tanítás előtt a szinte szomszédban lévő, a török világ után épült templomunkba vonult minden reggel szentmisére. A mi faluőrünk nem a toronyban lakott, hanem a főoltár szekrényében. Melléje mentettük a kegykápolna Mária-szobrát. Mindkettő megmenekült.„Ujjongjatok az Úrnak országok mind, örömmel szolgáljatok neki, lépjetek színe elé vigadozva! Tudjátok meg, Isten az Úr! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk. Az ő népe vagyunk és nyáj a legerlőjén. Lépjetek be kapuin hálaénekkel, előudvarába dicsőítő énekekkel! Adjatok hálát és áldjátok nevét, mert jó az Úr, irgalma öfrökké megmarad és hűsége nemzedékről nemzedékre” (Zsolt 100, 1-5) Szent Pétert idézzük:„Legyetek hát okosak és éberek, és imádkozzatok! Mindenekelőtt szeressétek egymást figyelmesen, mert a szeretet befedi a bűnök sokaságát. Legyetek egymás iránt vendégszeretők, zúgolódás nélkül. Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymásnak szolgálatára, hogy Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek” (1Pét 4,7b-10) Egy csodálatos epizód az evangéliumból: Jézusnak „keresztül kellett mennie Szamárián. Odaért Szamária egyik városához, Szikarhoz; ez annak a földnek a közelében volt, amelyet Jákob fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja. Jézuselfáradt az úton, azért leült a kútnál. A hatodik óra felé járt az idő. Egy szamariai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: Adj innom! Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. A szamáriai asszony így válaszolt: Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamáriai asszonytól kérsz inni? A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamáriaiakkal. Jézus ezt felelte neki: Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő v izet adott volna neked.Uram, mondta erre az asszony, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ebből ivott a fiaival és állataival együtt? Jézus ezt mondta neki feleletül:Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne. Erre az assony kérte: Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom meríteni.(Jn 4,4-15) Jézus ezt a vizet a másvilágon adja: A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből (Jel 21,6b)

Évközi harmadik hét hétfője

Évközi harmadik hét hétfője

A ma ünnepelt Szent Pál nem volt tagja a Jézus által választott, tizenkét személyből álló testületnek, akiket apostoloknak nevezünk. Feltételezhetjük, hogy élete során soha nem találkozott személyesen Jézussal, bár talán hallhatott tevékenységéről. Ő először azokat ismeri meg, akik Krisztus követői voltak, s mint buzgó zsidó ember, a keresztényeket a hagyományos vallásosság felforgatóinak tartotta, ezért az általuk képviselt új hitet elutasította. A születő Egyház ellen forduló és a keresztényeket üldöző Pál esetében akkor történik nagy változás, amikor a damaszkuszi úton találkozik az új hit elindítójával, Jézussal. Látomásban jelenik meg neki az Úr és ez a találkozás alapvetően új irányba állítja Pál életét. Ettől kezdve nem csak Krisztus követője lesz, hanem a krisztusi hit terjesztője is, főként a nem zsidó, pogány népek körében. Emiatt nevezhetjük őt is joggal apostolnak, az Úr küldöttének.
Pál megtérése ünnepén arról olvasunk az evangéliumban, hogy a feltámadt Jézus mennybemenetele előtt a következő parancsot adja apostolainak: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” Szent Pál ugyan nincs jelen ennél az eseménynél, de megtérése után ő is azt érzi küldetésének, hogy az evangélium hirdetője legyen. Leveleiben, amelyeket az általa alapított közösségeknek írt, a Jézus haláláról és feltámadásáról szóló tanítást nevezi evangéliumnak, azaz örömhírnek, és nem a négy evangélista írását, amelyek részben később keletkeztek. Egyik legfontosabb kijelentését a korintusiakhoz írt levelében olvashatjuk: „Az evangélium által elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek” (1Kor 15,2). Minden keresztény ember számára életre szóló feladatot jelöl ki ez a kijelentés: hallgatni, megtartani és hirdetni az evangéliumot, ez vezet az üdvösségre.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Jóságos, szent Atyám, kegyességed szerint ajándékozz nekem: téged megértő értelmet, téged megérző érzéket, neked tetsző érzelmet, téged kereső buzgalmat, rád találó bölcsességet, téged felismerő szellemet, téged szerető bensőt, rád figyelő szívet, téged dicsőítő tetteket, téged hallgató figyelmet, rád tekintő szemet, téged dicsőítő nyelvet, neked tetsző életet, rád várakozó türelmet, téged váró hűséget, tökéletes jó véget, szent jelenlétedet, boldog feltámadást és az örök életet.
Szent Benedek