Áldott légy! 2.

Laudato si’ – I. Egyház és környezetvédelem

Június 18-án a Vatikánban, a szinódusi aulában bemutatták Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy!) kezdetű enciklikáját, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését naponta, folytatásokban adjuk közre.

A teremtéskor Isten az emberre bízta a világot, hogy „művelje és őrizze” azt (Ter 2,15), s az ő segítségével akarta beteljesíteni a teremtés aktusát: Ádám volt az, aki elnevezte az élőlényeket (vö. Ter 2,19–20). Az ember (héberül: adam) azonban nem valamiféle kívülről vagy felülről a világba küldött uralkodó, hanem maga is része ennek a teremtésnek. Az alkotás hajnalán, a földről felszálló pára által megnedvesített földből (héberül: adamah) lett megalkotva (vö. Ter 2,6–7), teljes közösségben a kozmosszal. Hivatásul kapta a „művelést”, a teremtett szépség kibontakoztatását a munka által (vö. Ter 3,23), hogy a föld termővé legyen. Föld és ember, adamah és adam elválaszthatatlanul egybe tartoznak. Az első nem éri el teljességét a második nélkül, a második értelmetlenné, szó szerint gyökértelenné és élettelenné válik az első nélkül.

A Szentírásnak ez az alapvető meglátása visszhangzik túl a bibliai szöveghelyeken, a keresztény lelkiség megannyi alkotásában, lenyomatában. Mégis azt tapasztaltuk és tapasztaljuk, hogy mintha a keresztény nemzetek, országok lettek volna a kezdetektől fogva az élenjárói a teremtett világ pusztításának, kizsákmányolásának, méltatlan és önző leigázásának. Mintha pont a keresztények felejtették volna el azokat az alapvető igazságokat, amelyeket Isten kinyilatkoztatásának első lapjai olyan egyértelműen elénk tárnak. A „művelés” rablógazdálkodássá, a „megőrzés” minden lelkiismeret-furdalástól mentes profitvadászattá silányodott. Ezen a ponton fájó sebként igazolódik Max Weber híres meglátása a kapitalista gazdasági rendszer és a keresztény, protestáns etika belső összefüggésrendszeréről. Sokáig, túl sokáig tartott, hogy az egyházak és egyházi közösségek ráébredjenek nemcsak a természetvédelem fontosságára, de arra is, hogy mekkora felelősségük van a mai helyzet kialakulásában.

Míg a keresztények késlekedtek, sőt gazdasági, politikai rendszereik világszintű globalizálásával az azokból fakadó problémákat és veszélyeket is globálissá tették, addig más vallási közösségek és világi, világnézeti csoportosulások már jó ideje igyekeztek nyitogatni az emberek szemeit. Egyeseknél épp az ökológia vált spiritualitássá, a természet, a „Földanya” egyféle legnagyobb tisztelettel és szeretettel körülvett „istenné”.

Megfogalmazódtak olyan elgondolások is, amelyek ugyan helyesen ismerték fel az emberi tényező felelősségét és szerepét a bontakozó válságban, ám megoldási javaslataik terén egyenesen „emberellenessé” váltak: nem egyszer mintha a vagy-vagy helyzet nyert volna megfogalmazást az egészséges környezet és az ember viszonyában, s az ember vált volna a legelsőként kiiktatandó „szennyezéssé”.

Ezek a részben jogos, mégsem kielégítő megoldásokat felvető állásfoglalások még inkább sürgetővé tették, hogy a kereszténység visszanyúljon saját lelki s szellemi forrásaihoz, és ne csupán a partvonalról szemlélje a történéseket, néha szlogenszerű javaslatokat is elsütve, hanem váljon aktív szereplővé és inspirációs forrássá a mai világban, ahol oly sok ember érzi át a természet iránti szeretet, felelősség, óvás és gondoskodás alapvető morális kötelezettségének a súlyát. A környezet védelme éppen az a terep, ahol a teremtett világnak és az embernek újra találkoznia kell, lévén hogy az ember is része a „közös otthonnak” – márpedig az ökológia szó pontosan a görög oikosz, lakás, otthon kifejezésből származik. Mit nyújt a keresztény hit? Milyen javaslatot, ajánlatot tud letenni az asztalra? Hogyan tud cselekvő módon hozzájárulni a kialakult, súlyos helyzet orvoslásához? A lehető legaktuálisabbak ezek a kérdések, éppen ezért Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája jókor érkezett, egy olyan embertől, aki latin-amerikaiként sokkal közvetlenebbül és a saját bőrén tapasztalhatta meg az ipari, gazdasági, politikai érdekekből elkövetett környezetrombolás elszomorító következményeit. Az egyház identitásában elengedhetetlen missziós megtérés után (ld. Evangelii gaudium) most elérkezett az egyház szolgálatában és küldetésében elengedhetetlen ökológiai megtérés ideje.

Hívom a családokat 2015 júliusában – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat 2015 júliusában – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, a házaspárokat, a jegyeseket és a szerelmeseket, a szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Nagypapa, nézd, itt a bizonyítványom, most kaptam meg, és az iskolából egyenesen hozzátok jöttem vele, mondta sugárzó arccal a nagykamasz fiú, belépve nagyszüleihez. Nagyapja boldogan ölelte magához a fiút, és – noha még nem látta a bizonyítványt – örömmel mondta: gratulálok! Ez aztán öröm! Gyere be, mutassuk meg nagyanyádnak is, hadd örüljön ő is. Annyira örülök, hogy most nem vagy szomorú, mert amikor a félévi bizonyítványodat mutattad, bizony nem voltál nagyon vidám. A szüleid is biztosan nagyon fognak örülni! De nagypapa – szólt közbe a fiú –, azért nem olyan szép ez a bizonyítvány, csak jobb, mint amilyent remélni mertem. Félek, hogy a szüleim nem lesznek velem megelégedve, ők mindig a maximumot várják tőlem. Félévkor is azért voltam olyan szomorú, mert tudtam, hogy nem okozok nekik örömet, mert nem azt nyújtottam, amit várnak tőlem. Ne félj, és ne szorongj – szólalt meg a nagymama –, amikor a szíved mélyén öröm van. Ne csak annak örülj, hogy több az ötösöd, hanem annak is, hogy legyőzted az elkeseredettségedet.

Amikor az ember a városban jár-kel, vagy utazik valahová, érdemes körülnézni: hányan vannak, akiknek az arca sugárzik az örömtől. Legtöbbször gondterhelt arcok vesznek körül, fájdalom, szomorúság látszik rajtuk. Akadnak olyan csoportok, amelyek hangoskodással, vihorászással próbálják a jókedv látszatát keltetni, de az ilyen társaság leginkább valakinek a kárán mulat, nem örül igazán. Villamoson, autóbuszon sokan olvasnak, mobiltelefonjukkal foglalkoznak. Ezek is többnyire gondterheltek, ritkán deríti őket valami vidám olvasmány vagy jó hír örömre. Sok a szomorú arc, szomorú ember, akik egykedvűen, öröm nélkül intézik dolgaikat. A mai világ gondjai miatt, a súlyos nehézségek terhe alatt görnyedve az emberekből érthetően sokszor hiányzik az öröm, inkább szomorúságra hajlanak. Ferenc pápa írja egyik, még Argentínában megjelent könyvében: „Vegyük észre, hogy a szomorúság a Sátán varázslata, amely megkeményít és megkeserít, lehetővé teszi, hogy ő, a Gonosz beköltözzön a szívünkbe, hogy aztán semminek se tudjunk örülni, hogy elűzze belőlünk a remény maradékát is. Remény nélkül aztán még szomorúbb lesz az ember, eljut a kétségbeesésig.” A reménytelenség elleni védekezésre buzdít a Gulagot megjárt bencés atya, Olofsson Placid is: „Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.”

XVI. Benedek pápa tanítja: „Kétfajta szomorúság van: az egyik, amely elveszítette a reményt, többé nem bízik a szeretetben és az igazságban, s ezért belülről rombolja az embert (Lk 18,23); de van olyan szomorúság is, amely az igazság okozta megrendülésből fakad, az embert megtérésre és a gonosszal szembeni ellenállásra vezeti. Ez a szomorúság gyógyít, mert az embert arra indítja, hogy újból reméljen és szeressen. Az első szomorúságot Júdás képviseli, aki, lesújtva a saját bukása fölötti rémülettől nem mer többé remélni, és kétségbeesésében felakasztja magát (Mt 27,3–5). A szomorúság másik fajtáját Péter testesíti meg, aki az Úr tekintetével találkozva sírásra fakad, s ennek a zokogásnak a könnyei gyógyítóak: felszántják lelkének földjét. Mindent elölről kezd, és megújul.” (A Názáreti Jézus, 84–85. o.) A teljes reménytelenség maga a pokol, erre utal Dante Isteni színjátékában a pokol kapuján olvasható felirat: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Mit tapasztaltok, miért szomorú olyan sok embertársunk? Mi a sok szomorúság legfőbb oka? Nehéz élethelyzetekben hogyan tudjátok családotokban, rokonaitokban, barátaitokban ébren tartani a reményt?

Ha egy vágyunk teljesül, akkor örömöt érzünk, megnyugszunk. Minél szebb, nemesebb, igazabb vágyunk teljesült, annál mélyebb, átfogóbb az örömünk. A megállapodott, Istennel, felebarátaival, a teremtett és az ember építette külvilággal harmóniában lévő ember csendes öröme belső nyugalmából és békéjéből származik. Nagyobb vágyak teljesülésekor örömünk vidámságban nyilvánul meg, különleges öröm esetén ujjongani kezdünk. Ha más kára, baja, szerencsétlensége miatt érzünk örömöt, akkor örömünk rendetlen lesz, ha pedig valami önmagában rosszat akartunk, és azt sikerült elérnünk, akkor örömünk bűnös öröm lesz. Ebből is következik, hogy az öröm szoros kapcsolatban van egy másik isteni erénnyel, a szeretettel. Akit ugyanis szeretünk, annak a javát akarjuk, kára-baja esetén nem örömet érzünk, hanem segítségére akarunk sietni. Felebarátainkat pedig legalább annyira kell szeretnünk, mint magunkat. Ugyan ki tudna örülni a saját kárának?

„A mai világnak – a maga sokféle és nyomasztó fogyasztói kínálatával – nagy veszedelme az egyénközpontú szomorúság, amely a kényelmes és kapzsi szívből, a felszínes élvezetek beteges kereséséből, az elszigetelt lelkiismeretből fakad. Amikor az egyén belső élete bezárkózik saját érdekeibe, akkor nem marad hely mások számára, többé nem jöhetnek be a szegények, többé nem hallja Isten hangját, nem örül szeretete édes örömének. A hívek kétségtelenül ki vannak téve ennek az állandó veszélynek. Sokan esnek ennek áldozatává, és érzéketlen, elégedetlen, élettelen személyekké válnak. Ez nem a méltó és teljes élet választása, nem Isten ránk vonatkozó vágya; ez nem a Szentlélekben való élet, amely a feltámadott Krisztus szívéből forrásozik.” (EG 2)

Beszéljétek meg családi, rokoni, baráti körben, hogy kinek örömtelibb az élete: annak, aki mindig mindent csak a saját, pillanatnyi érdeke szempontjából ítél meg, vagy annak, aki önzetlen szeretettel fordul a többi ember felé? Hogyan segíthetik elő a keresztény családok az örömtelibb társadalom létrejöttét?

„Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a veszélyben élőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben. A tanítványok közössége ugyanis emberekből, sőt Krisztusban egységet alkotó emberekből áll, akiket a Szentlélek irányít az Atya országa felé vezető zarándokúton, és megkapták az üdvösség hírét, hogy mindenkinek elmondják. Ezért e közösség az egész emberi nemmel és annak történelmével valóban bensőséges kapcsolatban érzi magát.” (GS 1)

A keresztény ember sem élhet állandó vidámságban, de minden nehéz helyzetben talál okot az örömre. Tud örülni a tavaszi napsütésnek és a frissítő nyári zápornak, örömmel csodálja meg a teremtett világ ezer csodáját, örül, amikor gyermeke először rámosolyog, örül, hogy részt vehet a közösség életében, örül barátainak, örül Isten minden ajándékának, házastársának, gyerekeinek, szüleinek, de legfőképpen a szeretetnek, amit adhat, és amit kap. Ha pedig gondokkal, nehézségekkel kell szembenéznie, akkor sem árasztja el családja tagjait, munkatársait, barátait, ismerőseit panasszal, inkább keresi a rosszban a jót, töretlen reménnyel igyekszik a bajokon segíteni, a gondokon túljutni, nem beleragadni a szomorúságba, a passzív panaszkodásba. Hiszi, hogy Isten szeretetből szeretetre teremtette őt is, családját is, és azt akarja, hogy mindnyájan célba érjenek. Isten ugyanis a megszentelő kegyelemmel együtt, természetfölötti módon árasztja lelkünkbe a hitet, a reményt és a szeretetet, e három isteni erényt.

Hogyan tudjátok megvigasztalni azokat az embereket, akik másról se tudnak beszélni, mint saját gondjaikról, bajaikról, egészségi problémáikról? Hogyan tudjátok felébreszteni bennük a reményt?

Amikor édesapja este hazajött, rögtön látta fia örömtől sugárzó arcán, hogy ma valami jó dolog történt az iskolában. Csak nem te rúgtad a győztes gólt a béseknek – kérdezte –, vagy talán sikerült a kémiaszertárt felrobbantanod? A fiú előhúzta bizonyítványát, és büszkén mutatta édesapjának. Látod – mondta lelkesen –, a félévihez képest mennyit javítottam? Nem mindent, de majdnem! Magam se mertem remélni! Gratulálok, látod ez az, aminek nagyon örülök – válaszolt az apa –, elhatároztad, megígérted, és teljesítetted. Nem a félévi nem túl jó jegyeken keseregtél, hanem komolyan nekifeküdtél a tanulásnak, és bíztál magadban meg Isten segítségében. Meg a tietekben – tette hozzá a fiú –, örömkönnyekkel a szemében. Köszönöm nektek, köszönöm a jó bizonyítványomat, és ígérem, hogy a következő még jobb lesz.

Bíró László

az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

 

A Megszentelt Élet Éve 180.

július 1.

Jézus Szíve ünnepe (június 12.)

Imádkozzunk a Szent Ferenc Segítő Nővéreiért!

• Assziszi Szent Ferenc Segítő Nővérei Közössége

Alapítójuk: Dr. Márfi Gyula veszprémi érsek

Nővéreink elkötelezik magukat a tisztaság, szegénység és engedelmesség fogadalmára. Ennek külső jeleként a szerzetesek egyszerű habitusát viseljük. Elfogadjuk, hogy Isten a testvéreknek különféle talentumokat adott ezért nem egyformaságra törekszünk, hanem egységre a sokféleségben. Elsődleges feladatunk az evangéliumi tanácsok követése, az imádság és az engesztelés a hazánkért. Ezt szorosan követi az egyházi szolgálat, amelynek két fő eleme van: egyházközségi szolgálat és hitre nevelés. Azt vállajuk fel, amit éppen ott és éppen akkor Isten kér tőlünk.

Lelkiségünkből:

Szent Ferenccel együtt valljuk és éljük: mi Isten komédiásai vagyunk , és azért küldött bennünket a világba, hogy az embereket megtanítsuk az igazi örömre (Pl XLIII)

Évközi tizenharmadik hét szerdája

Évközi tizenharmadik hét szerdája

Az éjszakai tengeri vihar lecsendesítése alkalmával, miként erről tegnap olvastunk, Jézus megmutatta, hogy isteni ereje nagyobb a természet erőinél. Mivel e természeti erők az embert fenyegető gonoszt jelképezik, azt is bizonyítja a mi Urunk, hogy a sátán felett is van hatalma és képes megmenteni az embert. A mai evangéliumban ennek egy további példájával találkozunk. Itt már nem jelképesen van jelen a gonosz, hanem valóságosan, egy ördögtől megszállott találkozik Jézussal. Ő pedig kiűzi az emberből a gonoszt.
A sertések a zsidók számára tisztátalan állatok voltak, ezért húsukat nem fogyasztották. A pogányok számára nevetség tárgya lehetett a zsidóknak ez a tartózkodása, félelme ezen állatoktól. Az eset a pogányok által lakott területen történt. Jézus nem sajnálta az elpusztuló sertéseket, de a pogányok saját szempontjukból jogosan háborodtak fel állataik pusztulásán, ezért kérésükben, miszerint Jézus távozzon vidékükről, nem feltétlenül Isten Fiának, a Megváltónak elutasítását érdemes látnunk.
Jézus önként és feltétel nélkül cselekszik. Más esetekben a beteg ember kéri gyógyulását vagy fejezi ki hitét, de itt semmi hasonlóval nem találkozunk. Az Úr rögtön felismeri a helyzetet és azonnal cselekszik, mert nem tűrheti, hogy a gonosz tovább tartsa fogságában ezt az embert.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, beledobtál bennünket a sötétségbe, mint a kovászt. A bűn megfosztott minket a világtól, de mi lépésről lépésre visszahódítjuk, s úgy adjuk vissza neked, amint kaptuk, rendben és szentül a napok hajnalán. Ne sajnáld tőlünk az időt, Uram! Figyelmünk gyorsan lankad, agyunk hamar kifárad. Minden szép élet melletted tanúskodik, Uram!
G. Bernanos 

Zsolozsma CCXIII.

Sámuel második könyvéből

2, 1-11; 3, 1-5
Dávidot Hebronban fölkenik Júda királyává 

Azokban a napokban Dávid megkérdezte az Úrtól: „Fölmenjek-e Júda valamelyik városába?” Az Úr ezt a feleletet adta neki: „Föl!” Aztán azt kérdezte Dávid: „Hová menjek?” A válasz így hangzott: „Hebronba.” Így hát Dávid oda ment, s vele a két asszony is, a jiszreeli Achinoam, valamint Abigail, a kármeli Nabal felesége. Azokat az embereket is oda vonultatta Dávid, akik vele tartottak, mindegyiküket a családjával együtt; Hebron falvaiban telepedtek le. Akkor Júda férfiai elmentek, és Dávidot fölkenték Júda házának királyává. Dávidnak hírül vitték, hogy a gileádi Jábes lakói eltemették Sault. Erre Dávid követeket küldött a gileádi Jábes lakóihoz ezzel az üzenettel: „Áldjon meg benneteket az Úr, hogy könyörülettel voltatok uratok, Saul iránt, és eltemettétek. Legyen hozzátok könyörületes és jóságos az Úr! S magam is jót teszek veletek, amiért így viselkedtetek. De most szedjétek össze magatokat, és legyetek bátrak! Mert uratok, Saul halott, ám engem Júda háza fölkent királyává.” Abner azonban, Nernek a fia, Saul seregének a vezére fogta Isbaalt, Saul fiát, és elvitte Machanajimba, és megtette Gileád, valamint az aseriták, Jiszreel, Efraim, Benjamin és egész Izrael királyává. Saul fia, Isbaal negyven esztendős volt, amikor Izrael királya lett, és két évig uralkodott. Csak Júda háza csatlakozott Dávidhoz. Az az idő, ameddig Dávid Hebronban Júda háza fölött uralkodott, hét évet és hat hónapot tett ki. Saul háza és Dávid háza között még sokáig folytatódott a háborúskodás. Dávid egyre hatalmasabb lett, Saul háza pedig mindig gyengébb. Hebronban fiai születtek Dávidnak. Elsőszülötte Amnon volt, a jiszreeli Achinoamtól; második fia Kileáb, a Kármelbe való Nabal feleségétől, Abigailtól; a harmadik Absalom, a gesuri király, Talmai lányának, Machának a fia; a negyedik Adonija, Haggit fia; az ötödik Sefatja, Abital fia; a hatodik Jitream, Dávid feleségétől, Eglától. Ezek születtek Dávidnak Hebronban.