Nagyhétfő

Nagyhétfő

Római Szent Apolloniusz vértanú

A készület napjának emlékezete

Ítéld meg, Uram, az engem ítélőket,

Csatázz meg az ellenem vívókkal!

Ragadj vértet, pajzsot, úgy kelj oltalmamra,

Uram, erős menedékem!

Könyörögjünk!

Mindenható Istenünk, add, hogy mi, akik gyöngék és fáradtak vagyunk, új erőre kapjunk egyszülött Fiad szenvedésének érdeméből. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Sinite illam ut in diem sepulturæ meæ servet illud.”

(János 12, 7b.)

„Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi.” Fékezi meg szavaival a mi Urunk, Jézus Krisztus azt a tanítványt, aki a tizenkettő közül a gazdasági ügyeik intézésével volt megbízva, Iskaróti Júdást. Tudjuk jól, hogy a názáreti Mester belelátott az emberekbe, az emberek lelkébe. Előtte mindannyiunknak a szíve és a lelke is nyitott könyv volt, de még a gondolataink is átláthatóak voltak számára. Pontosan tudta, hogy ez a tanítványa lesz az, aki majd őt elárulja, aki majd közreműködni fog az ő zsidó kézre adásában. Mindennek ellenére, igazából sohasem érzékeltette vele, sohasem éreztette vele, hogy őré másként tekint, hogy Iskaróti Júdás más, mint a többi tanítvány. Sőt rábízza az első keresztény gyülekezett gazdasági ügyeinek intézését is. Ekkoriban már nagyon sokan követték Jézus Krisztust tiszta szívből, nagyon sokan minden vagyonukat az első keresztény közösség gondjaira bízták. Szinte állandóan úton voltak és nem kevesen egyszerre, ezeknek a hátterét gazdaságilag meg kellett szervezni, biztosítani kellett még pedig zsidó emberek lévén tökéletes módon. Most sem szólna rá tanítványára Jézus Krisztus, hanem éppen ő lenne a leghangosabb, aki Máriát megrója nem megfelelő gazdasági hozzáállásáért, miközben úgy-e mindezt azért teszi, mert a rábízott pénzeket felelőtlenül, hűtlenül kezelte. Az utóbbi évek híradásaiban nagyon sokat hallottunk ehhez hasonló cselekményekről, csakhogy a mai világban egyedül azt büntetik, ha az ember vagyonnal, kézzel fogható eszközökkel bánik hűtlenül, azt amikor a tudást, a lelket kezeljük hűtlenül azzal senki sem foglalkozik, pedig ez sokkal nagyobb kincs, minden pénznél, minden aranynál. Jézus Krisztus ezért nem is róná meg Iskaróti Júdást a hűtlenségéért, ha ő közben bűnös létére nem vádolna hangosan és nyilvánosan másokat. Ha bűnét megvallaná neki és társainak, minden bizonnyal megbocsátásban lenne része, nem pedig elítélésben. Így azonban találkozik a tanítvány és a Mester tekintete, és Júdás azonnal rájön, hogy a Mester mindent tud róla, hogy a Mester átlát rajta és tettein. Elképzelhető, hogy éppen ez a pont az, amikor megszületik Júdásban a gondolat, hogy legjobb lenne, ha elárulná Jézus Krisztust, aki tud róla mindent és így az ő vétke is titokban maradna. Ne feledkezünk el róla Testvéreim, hogy éppen hat nappal vagyunk húsvét előtt, ahogy ma is. Igaz, az evangéliumi szakaszokban ez a mai esemény megelőzte a tegnapit, itt pedig utána következik. Betániában járunk helyszínileg, ahonnan majd Jézus Krisztus dicsőségesen bevonul Jeruzsálembe. Szent János evangéliumában több részletet megismerhetünk abból a jelenetből, amelyre a másik két evangélista Máté és Márk is utalnak, de éppen csak érintőlegesen. Miért éppen Betánia, miért éppen a bevonulás előtti napokban vagyunk? Emlékezünk rá, hogy nem régen Jézus Krisztus itt hajtotta végre legnagyobb csodáját, feltámasztott egy több napos halottat, akit már el is temettek. A barátja, Lázár nyilván családjával, testvéreivel együtt rendkívül hálás volt a Mesternek tettéért. Nyilván mivel közel voltunk Jeruzsálemhez a feltámasztás csodája futótűzként terjedt egész Jeruzsálemben. Ezért rengeteg barátja és híve lett egy csapásra Jézus Krisztusnak, de egyben hirtelen megnőtt ellenségeinek száma és elszántsága is. Az már bebizonyosodott, hogy elfogni nem tudják másként csak akkor, ha a közeléből valaki elárulja, és akkor is csak abban az esetben, ha ő hagyja a dolgot megtörténni. Érdekes párhuzam van a történetben, hogy ott beszél közelgő haláláról, eltávozásáról, ahol nem olyan régen képes volt egy embert visszahívni a halálból. Emberi ésszel érthetetlen és feloldhatatlan ellentét feszül kijelentései között. Hiszen az egyszerű zsidó emberek éppúgy, mint a tanítványai képesek voltak összerakni a történetet abból a szemszögből nézve, hogy, aki képes egy halottat életre kelteni, az minden bizonnyal ura a halálnak, vagyis saját magát is képes akár meddig életben tartani. Azonban Jézus Krisztus és Lázár családja között ekkor már más dimenziójú kapcsolat állt fent. Nem feledhetjük, hogy Lázár már több napos halott volt, nem éppen csak akkor hunyt el, hanem el volt temetve, teste már oszlásnak indult. Egyedül ő jött vissza élőként több napos halálból. Nyilván sokkal többet tudott a halál utáni életről, mint valaha is bármelyik ember. Nyilván azt is tudta, hogy mi Isten Megváltásának terve. A halálból, a túlvilágról nyilván rálátása volt arra, amire embernek egyébként nincsen rálátása. Ezért Lázár és Mária sem tiltakoznak Jézus Krisztus kijelentése ellen, sőt olybá tűnik, mintha ők már előre tudták volna azt, hiszen Mária már a kenetet is előkészítette. Júdás nyilván semmit sem sejt a Megváltás eseményeiből, különben nem tiltakozna Mária eljárása ellen. Az evangélista pedig éppen ezt emeli ki ezzel, hogy a megkenésnek jelképes értelme volt, tehát előre mutatott Jézus Krisztus halálára és temetésére. A hagyomány nyilvánvalóan ezt a jelenetet úgy értelmezte és vitte a köztudatba, hogy a szegények felkarolása és megsegítése mellett nem szabad megfeledkeznünk Isten szolgálatáról és dicsőségének kifejezéséről sem. Az is biztos, hogy más esetben maga Jézus Krisztus is pazarlásnak tartotta volna a megkenést, ha az nem a halálra való készülődésének előjele lett volna. Ennek következtében aztán itt az evangéliumban tisztán áll előttünk az igaz és a hamis tanítvány jelleme közti különbség. Persze ezzel nem könnyíti meg kései utódainak a tanulását, a döntését bizonyos helyzetekben. Júdás ugyanis pontosan azt teszi, amire Jézus Krisztus tanította, vagy legalábbis látszólag úgy viselkedik, és azokért aggódik, akiken segíthetett volna ez a drága kenet. Mária pedig látszólag felelőtlen és meggondolatlan cselekedetet visz végbe. Itt azonban mi már jól tudjuk, hogy Júdás azért hamis tanítvány, mert vak és hűtlen. Hűtlen erkölcsileg és gazdaságilag egyaránt. Mária pedig igaz követője, mert hitt a Mesterben, mert hitt öccse szavainak, és megértette az emberi Megváltás bonyolult művének okozatait. Krisztusban szeretett Testvéreim nem könnyű a választás, és a megértés. Mária a szeretet jeleként keni meg drága olajjal Jézus Krisztus lábát, miközben a sértődött, hamis Júdás fejében az árulás gondolata érlelődik meg. Utóbbi az anyagias gondolkodás, a logikus pénzpolitika csapdája, a tipikus zsidó gondolkodás példaképe, amelyben a pénzsóvár magatartás szembefordítja az embert az Istennel. Irigységgel és rosszindulattal a szívünkben nem láthatnánk meg mi sem ennek az asszonynak a cselekedetében a szeretet és a hűség kifejeződését, hanem a hibát keresnénk abban, és minden bizonnyal kifejeznénk nemtetszésünket, mert a liberális-zsidó gondolkodás ezt követelné meg, ennek látná logikáját. Csak, hogy Testvéreim, mi nem ilyen szemmel, mi ne ilyen logikával éljünk és gondolkodjunk, mindig a jóindulattal szemléljük mások cselekedeteit, és akkor észrevehetjük azokban az Úrnak szóló nagylelkű ajándékokat. Mert, amilyen mértékkel mi mérünk, olyan mértékkel fognak nekünk is mérni, Ezt a nagylelkűséget tanúsítja és erősíti meg Jézus Krisztus életáldozatával, amely egyrészt az Atyának, másrészt az egész emberiségnek szóló örök ajándék. A nagyböjti idő utolsó napjaiban járunk. Ez a nagylelkűség, ez a nagyvonalúság legyen jellemző ezekben a napokban minden tettünkre, minden gondolatunkra. Ma meggyónt az a négy fiatal, aki bérmálkozásra jelentkezett, és akikkel évek óta, talán elsőáldozásuk óta nem találkozhattunk a templomban, ők mégis kérik magukra a bérmálás szentségét. Az emberi logika talán azt követelné meg az Atya részéről, hogy egy fenéken billentéssel elzavarja őket haza, de ő nem ezt tette, hanem mivel lát még, vagy látni akar még egy szemernyi esélyt arra, hogy esetleg ezekből az emberekből valóban keresztény érzelmű ember válhat, így nem gördít ő akadályt annak az útjába, amelyet nem ő ad, csak ő közvetít mások számára. Ezért tisztelem és becsülöm nagyra apát Urunkat, mert nem mér szűkmarkúan abból, ami nem az övé, és Mária példájára, ma úgy tűnik, hogy pazarlás ennek a négy fiatalnak a megbérmálása, de valójában, az emberi üdvösség megvalósulásában ez szükséges, ha egykor egy a mai tett négy lelket menthet meg az örök kárhozattól. Aki pedig ezzel nem ért egyet, vagy ez ellen szót emelne, éppen olyan lenne, mint Júdás, mert nincsen köztünk bűnnélküli hívő egy sem, tehát nincs senkinek joga senkinek vitatni ezeknek a fiataloknak az eddigi keresztény életét és hozzáállását a katolikus élethez. Én magam is, úgy vélem Testvéreim, hogy ide illenek Jézus Krisztus Júdásnak szánt szavai: Hagyjuk őket békén, hiszen ők is Jézus Krisztus temetésének napjára készülnek, és másnapján annak feltámadására.

Imádkozzunk:

Gondviselő Istenünk, tekints jóságosan népedre, és oltalmazd a szent áldozatban neked szentelt szívünket, hogy az üdvösség zálogát, amelyet irgalmadból kaptunk, segítségeddel meg is őrizzük. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Virágvasárnap

Virágvasárnap

Labre Szent Benedek József zarándok

Nagyböjt negyvenedik napja

Megváltó királyunk elébe megyünk,

Méltótisztelettel Urunkhoz legyünk,

Hozsannát kiáltson néki minden hív,

Dicsérettel áldást mondjon nyelv és szív!

Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, Üdvözítőnk példát adott nekünk az alázatosságra, amikor szent akaratodból emberi testet öltött és vállalta a kereszthalált. Segíts jóságosan, hogy kínszenvedésének tanítását megértsük, és társai lehessünk feltámadásában. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Amen dico vobis, quia unus vestrum me traditurus est.”

(Máté 26, 21b.)

„Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!” Szólt a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítványaihoz azon az estén, amikor tanítványaival összegyűlt, hogy az utolsó vacsora termében megalapítsa követői számára a Szentmisét. Az apostoli igehirdetés legősibb része a szenvedéstörténet volt. Igazolta, hogy a szenvedésben a próféták jövendölése teljesedett és Isten akarata valósult meg. Tehát nem azt jelentette, hogy Isten elvetette Jézus Krisztust, mint álmessiást, ahogy a zsidók gondolták. Amellett Jézus Krisztus úgy gyakorolta az erényeket a keresztúton, hogy a róla való elmélkedés a tökéletességnek is biztos útja. Megváltásunk eseményeinek legemlékezetesebb hete előtt állunk. Sajnálatos, hogy a mai napon még sincsenek többen a templomokban, mint másik vasárnapok alkalmával. Pedig a virágvasárnapi szentmise sajátos liturgiája a körmenettel és a passióval Jézus Krisztus szenvedésének történetét idézi fel. E nappal elkezdődik a nagyhét, amely során Jézus Krisztusnak értünk vállalt szenvedéséről és életáldozatáról elmélkedünk. Talán nem teszem túl magasra a mércét, ha a pálmalevelek látványos lengetése, a barkaágakkal való integetés, a ruhák földre terítése és a lelkes hozsannázás helyett a mi Urunk szenvedésére és annak jelentőségére szeretném irányítani a figyelmet. A magam figyelmét és a kedves Testvérek, valamint az olvasók figyelmét egyaránt. Sokan felteszik a kérdést, hogy miért ilyen módon, azaz Isten Fiának szenvedése és halála révén kellett történnie a megváltásnak? A kérdés hátterében ott húzódik, hogy emberi szenvedéseink, saját szenvedésünk okát és célját keressük. Sőt, valójában a szenvedés értelmét keressük, bár sokan eleve kizárják, hogy a szenvedésnek lehet értelme. Egy alkalommal házasságra készülő jegyesek érkeztek hozzám. Egyikük gyakorolja vallását, a másik meg sincs keresztelve. Vallási ismereteikről érdeklődve szóba kerül Jézus Krisztus személye is. A kereszteletlen ember így szól: „Hallottam már róla.” A jelenlétükben örültem neki, hogy huszonöt éves korára eljutott addig, hogy „már hallott” Jézusról, de aznap estefelé, amikor magam voltam, kissé szomorúan gondolkoztam el e kijelentésen. Mesélte egy Atya egy lelkigyakorlat alkalmával. Mert más dolog hallani valamiről vagy részesedni benne. Mást jelent hallani valakiről vagy ismerni őt. Mást jelent hallani Jézus Krisztusról vagy találkozni vele. Mást jelent „szóbeszédből” vagy az ő kinyilatkoztatásából ismerni Istent. Mást jelent szépeket mondani és hallani a szenvedés értelméről és mást jelent átélni a szenvedést. Óriási különbség van aközött, hogy valaki látja mások szenvedését, és aközött, hogy ő maga szenved. S bár nagy a szakadék a kettő között, ne felejtsük, hogy a következő percben akár a másik oldalon is találhatjuk magunkat. Emberi értelmünk a döntő kérdésekben, az igazán lényeges kérdésekben, például az élet, a halál és a szenvedés kérdéseiben csődöt mond. Olyan határhoz érkezünk, amelyet nem vagyunk képesek átlépni. Tehetünk-e mást, mint hogy elfogadjuk Isten válaszát? S ha megvan bennünk a szándék az elfogadásra, vajon meghalljuk-e Isten feleletét? A szenvedés értelmét firtató kérdéseinkre Isten a kereszttel válaszol. Jézus Krisztus nem kezd el beszélni a szenvedésről, hanem vállalja a szenvedést. A kereszt a szenvedés forrása. A kereszt a szeretet forrása. És a kereszt a feltámadás forrása. Ez Isten válasza kérdéseinkre. Nem csodálkozom azon, ha még mindig vannak olyanok, akik mindent csak önmagukból kiindulva tudnak szemlélni, és továbbra is ezt ismételgetik: „De hát én miért szenvedek?” Az ilyen embereknek a következőt tudom mondani: Az egész világ megdöbbent azon, amikor Kopernikusz kijelentette, hogy nem a föld a világ közepe. Nem ők és nem az ő szenvedésük a világ közepe. Lehet, hogy megdöbbennek ezen, és talán helyénvaló is, hogy megdöbbenjenek, de nem az ő szenvedésük a világ közepe. A világmindenség középpontjában ugyanis Jézus Krisztus keresztje, az ő szenvedés és az ő halála áll. A szenvedés titkának megértéshez nem a magunk bajából kell kiindulnunk, hanem Jézus Krisztus szenvedéséből. Térdeljünk le a kereszt elé és tekintsünk fel! Az elmúlt hetek péntekjein minden alkalommal elvégeztük a keresztúti ájtatosságot, sajnálattal kellett megállapítanom, hogy egyetlen fiatal sem vett azon részt, annak ellenére, hogy péntek kora esték már nem az iskoláról, már nem a tanulásról szólnak. A fiatalok többsége, ilyenkor már a hétvégi szórakozását szervezi, és bizony, amíg hétköznap tanulmányaik nehézségei közepette gyakorta eszükbe jut Isten, vagy Egyszülött Fia, Jézus Krisztus, addig abban a pillanatban, hogy az élet nehézségeinek keresztje lekerül a vállukról, azonnal megfeledkeznek róla. És ez így zajlik hétről-hétre. De nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek is gyakran esnek ebbe a csapdába, hogy amíg életük válságát élik sokszor fogadkoznak, hogy majd ezután másként lesz, mégis amikor odakerülne a sor, rendre megfeledkeznek fogadalmukról. Sajnálom azokat az embereket, akik kimaradnak lelkileg ennek a hétnek az ünnepléséből. Sajnálom azokat az embereket és családokat, akik ezt a hetet ledegradálják pusztán a vásárlás, valamint az evés-ívás a gasztronómia polgári szintjére. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem szép dolog az ajándékozás, hogy nem kell ünnepet ülni, hogy nem kell ilyenkor a szeretteinkkel szorosabb együtt létre törekedni. Csak közben jó emberi szokás szerint éppen arról feledkezünk meg, akiről az ünnepi napok szólnak. Ismét magunkat az embert toljuk előtérbe, ismét azt akarjuk, hogy ezek a szent napok is az emberről szóljanak és nem azt, hogy meghalt értünk az Isten, hogy ezáltal nekünk örök életet adjon. Most már évek óta, idegenlégiósként, Bátaiként rendszeresen részt veszünk szereplőként a bátaszéki élő Passió előadásában. Na, ne gondoljanak itt valami nagy és fontos szerepre, hiszen csak a tömeget alkotom és próbálom beleélni magam az akkori zsidónép hangulatába, és próbálok újra és újra bocsánatot kérni az ő vétkeikért. Eleinte egyedül, de ma már a lányaimmal együtt veszek részt ezen a kosztümös drámai darabon, és most már bizton állíthatom, hogy a lányaim is sokkal jobban átélik és átérzik a húsvét misztériumát, amely addig leginkább az ajándékozásra fokuszálódott. E részvétellel egy kicsit időgépbe ülhetünk és két ezer évet visszarepülve elmondhatjuk magunkról, hogy ott voltunk az utolsó vacsorán, ott voltunk a Getszemáni kertben, ott voltunk Pilátus palotájában, majd a legfontosabbon Jézus Krisztus keresztútján. Hallottuk a korbács csattanásait, hallottuk a súlyos kereszt vonszolásának zajait, majd a Koponyák hegyén a húsba, és a keresztbe vert szögek sikoltását. De ott voltunk, amikor Arimateai József levette őt a keresztről és fájdalmas édesanyja ölébe fektette halott Fiát! De ott voltunk Mária Magdolnával az üresen álló sír csendjében is. Annál az üresen álló sírnál, amely évezredek óta először hidat jelentett élet és halál között az ember számára. Hidat és kaput egyszerre. Hidat, amelyen a kapuhoz érve az örök élet fényébe juthatunk. Eddig a napig a sír sötétje, és a halál fájdalma a reménytelenséget, az elmúlást jelentette számunkra, de ettől kezdve egy új élet reménységével és fényével töltött meg minden őszinte, hívő ember szívét. Krisztusban szeretett Testvéreim, akik ezt az utat nem tudják, vagy nem akarják végig járni, azok a halálukkor az örök sötétségbe zuhannak élettelenül. Számunkra, keresztény katolikus hívek számára azonban az örök élet fényességét és boldogságát hozza el az emberi elmúlás. Szent-Gály Kata versében így fogalmazza meg gondolatait:

AVE CRUX

Kereszt -- keresztem, Krisztus érthetetlen
titkából részem, boldog rész-titok,
vajon te tartasz most, hogy ágaidra
feszítve föld és ég közt lobbanok,
mint jel, mint láng, mint férfiszív szerelme
az ő Uráért, vagy hordozlak én,
ahogy nevemmel mindörökre élek
a szenvedés e gyötrő eszközén?

Olyan nehéz vagy -- oly kibírhatatlan --
oly észt veszejtő -- s méznél édesebb,
ha gondolom, hogy Ő, a nagy Legelső,
a kínt egy fán, hasonlón, élte meg.
Ó, boldog hívás! Boldog sorsközösség:
a vágyott �értük szentelem� szavak!
Kereszt -- keresztem, Krisztus érthetetlen
titkából részem, én megáldalak!

Imádkozzunk:

Mennyei eledellel tápláltál minket, Istenünk. Könyörögve kérünk, hogy akik szent Fiad halálából már biztosan remélhetjük azt, amiben hiszünk, feltámadásának erejéből eljuthassunk oda, ahová törekszünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Nagyböjt ötödik hetének szombatja

Nagyböjt ötödik hetének péntekje

Nagyböjt ötödik hetének péntekje

De Veuster Damján József szerzetes áldozópap emléknapja

Nagyböjt harmincnyolcadik napja

Szorongatnak, Uram, könyörülj rajtam!

Ragadj ki az ellenség kezéből,

És ments meg azoktól, akik üldöznek engem.

Uram, ne hagyd, hogy szégyent valljak,

Hiszen téged hívlak!

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, bocsásd meg, hogy emberi gyengeségből vétkeztünk, és oldozd fel jóságosan bűneink kötelékét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Multa bona opera ostendi vobis ex Patre meo.”

(János 10. 32b.)

„Sok jótettet vittem végbe köztetek Atyám nevében.” Vetette, a mi Urunk Jézus Krisztus azoknak a zsidóknak a szemére, akik egy alkalommal követ ragadtak, hogy megkövezzék őt, amiért szerintük ember létére Istenné tette magát. Történetileg a mai evangéliumi szakasz közvetlenül megelőzi Lázár betániai feltámasztását. Mind ennek azért van jelentősége, mert így ebben az összefüggésben jól láthatjuk, hogy a názáreti Mester lelkében milyen folyamatok mentek végbe, mi játszódott le lelkében, amely még sem gátolta meg abban, hogy újabb mindennél nagyobb csodát hajtson végre a zsidók előtt. Azt is érzékelni lehet ebben az összefüggésben, hogy talán késlekedésének is lehetet ez oka, mert lelkét azért minden bizonnyal megviselte az7 a tudat, hogy saját népének tagjai követ ragadnak ellene, ő ellene, aki valóban csak jót és csodákat tett eddig velük. Az biztosan nyilvánvalóvá vált számára, hogy a kiválasztott zsidó nép, a saját népe nem ismeri el istenségét, és nem is fogja elismerni azt soha tehet ő bármilyen nagy csodát, vagy fantasztikus dolgot a szemük láttára, mert azok csak az embert akarják látni, Istennek még a látásától is félnek bűneik súlyossága miatt. Természetesen Jézus Krisztus azzal is tisztában van, hogy istenségének teljes kinyilatkoztatását csak kereszthalála és harmadnapon történő feltámadása hozza meg. De ennek előkészítése, ennek bejelentése már ekkor is érezhető volt mind szavaiban, mind tetteiben. Az elmúlt napokban olvasott és hallgatott állításai, hogy Istentől jött, vagy az, hogy előbb létezett, mint maga Ábrahám, pedig csak harmincegy pár éves, sőt, hogy egynek tudja magát Isteni Atyjával, ezek mind olyan nehezen értelmezhető állítások, amelyek elfogadásában a zsidók elbuknak. A zsidó nép, de még néhány annak vezetői közül is ennek ellenére megérezték a názáreti Mester rendkívüliségét, mégis a szemük csak a hús-vér ember látta, ezért káromkodásnak vélték ezeket az állításokat, olyan határtalan merészségnek, hogy ember létére nem átall magának isteni jogokat követelni. Az ószövetségi, mózesi törvény szerint már pedig az ilyet állító embert súlyosan meg kellett büntetni ezért ragadtak kezükbe követ. Ők tehát az ószövetségi szentírásban szereplő szavakat vették alapul, nem pedig azokat a bizonyítékokat, amelyek szemük láttára keltek életre szinte naponta Jézus Krisztus csodálatos tetteiben és mindenekfelett álló szeretetében. Ez az oka annak, hogy maga Jézus Krisztus is az ószövetségi szentírásból idéz szavakat. A 81. zsoltár a nép vezetőiről azt mondja, hogy „istenek” vagytok, mert Isten közvetlen megbízásából ítélkeztek, és érdekes módon ezt senki sem tartotta káromlásnak köreikben. Azt már persze, hogy is vehették volna észre, hogy isteni megbízatásuk véget is ért abban a pillanatban, ahogy éltek ezzel a jogukkal, mert tetteik semmiben sem hasonlítottak Isten tetteihez, de mg az emberi mértéket sem ütötték meg. Ezzel szemben Jézus Krisztus tettei viszont minduntalan arról tanúskodtak, hogy az Atya valóban őbenne van, és ő pedig az Atyában. A Megváltás története és misztériuma azonban nem úgy volt megtervezve, hogy ott és akkor kell meghalnia, hanem úgy, hogy annak még később kell bekövetkeznie. Ezért Jézus Krisztus kiszabadítja magát a dühöngő zsidók kezéből és tanítványaival együtt útnak indul, visszatér arra a helyre, ahol nyilvános működése elkezdődött a Jordán folyón túlra. Életünkben nekünk is igen sokszor szükségünk van arra, hogy amikor kicsit összezavarodunk, akkor lelkünk nyugalmának helyreállítása érdekében vissza kell térnünk a kezdetekhez, hogy ismét erőt tudjunk meríteni a további harchoz, küzdelmekhez. Ezért megy vissza a Jordán folyóhoz, ahol annak idején Keresztelő Szent Jánostól a keresztségben részesült, és ahol a Szentlélek galamb formájában reá szállt és megjelölte őt, mint Isten Egyszülött Fiát. Jézus Krisztus ellen fellázadó zsidók tömege már olyan nagy, hogy érezte küldetésének végéhez érkezett, Szent János evangélista éppen ezért fontosnak tartja kiemelni, hogy az emberek hittek Jézus Krisztusban, azaz küldetése eredménnyel járt. Igaz, ami igaz ezek a benne hívő emberek nem voltak ekkor még túl sokan, csupán néhány ezren, a több tízezer hitetlennel szemben, akik viszont ekkor már egyértelműen az azonnali halálát akarták. A küldetés mindenképpen sikeresnek volt mondható, mert célja, hogy megismertesse az emberekkel az igaz Istent, és megmutassa számukra Isten Országának megvalósulását megtörtént. Hívei, követői valóban e három év alatt némi bepillantást nyerhettek a valódi Isten gondolkodásába, és megismerhették azt ahogy az érez, és nem az, amit róla emberek a könyveke leírtak, mert a kettő szöges ellentétben állt egymással. A zsidó vallási vezetők, a farizeusok és írástudók, akik letéteményesei kellett volna, hogy legyenek mindennek azonban súlyos kudarcot vallanak ezen a területen. Jézus Krisztusnak az Atyáról és önmagáról tett kijelentései váltak később vádpontjaivá. Elítélésekor egyedül csak ebbe kapaszkodva képesek vádat emelni ellene. Természetesen tudja ezt ő is pontosan mégsem titkolja, vagy kendőzi el isteni származását, amely a kereszten mutatja meg mind a számunkra, mind az elítélői számára a valódi arcát. Krisztusban szeretett Testvéreim! A keresztény katolikus embert, a fájdalom és az üldözés órájában, az Istenbe vetett bizalom segíti át minden megpróbáltatáson. Aki következetes hűséggel az Evangéliumot akarja élni, az igazságot védelmezni, és jót tenni, az nem fogja elkerülni a Jézus Krisztussal szembenálló világ ellenállását. Ha Jézus Krisztus az embert, keresztje által üdvözítette, akkor úgy léphetünk az üdvösség útjára és úgy működhetünk közre a világ üdvösségének művében, ha mi magunk is hordozzuk saját keresztünket. Jézus Krisztus mindig tudatában van annak, hogy ő az Isten Fia, s úgy néz ki, hogy ezt az emberekből kiűzött gonosz szellemek is tudják, s Péter vallomása pedig azt mutatja, hogy az apostolok számára is egyre világosabbá válik ez a tény. Jézus Krisztus tanítását hallgatva és csodáit látva joggal gondolhatják sokan, hogy igazak Jézus Krisztus állításai arra vonatkozóan, hogy Isten az ő Atyja. A főpap előtt is megvallja, hogy ő az Isten Fia. Haláláig ragaszkodik ehhez az igazsághoz, még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy még az Atya is magára hagyta őt a szenvedésben. Az Atyának való végsőkig kitartó engedelmessége és halála minden kételyt eloszlat. A kereszthalált látva a százados megvallja, hogy valóban Isten Fia. A kereszt az Isten Fiában való hitünk igazi forrása. Ő pedig a keresztet itt hagyta nekünk, hogy soha ne múlt időben beszéljünk róla, tanításáról, hanem mindig úgy, mintha most is köztünk élne, mert köztünk is él. Halála számára nem volt elég ok arra, hogy elforduljon az emberektől, sőt azt mondta, hogy az Atya se rója fel nekik bűnül, amit tesznek, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Ő azonban, mivel Isten mindig pontosan tudta és ma is tudja, hogy mit tesz: „Sok jótettet vittem végbe köztetek Atyám nevében.”

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, a szent áldozat, amelyben részesültünk, legyen állandó oltalmunkra, és minden rosszat űzzön messze tőlünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Nagyböjt ötödik hetének csütörtökje

Nagyböjt ötödik hetének csütörtökje

Schiedami Szent Lidvina stigmatizált szűz emléknapja

Nagyböjt harminchetedik napja

Krisztus az új szövetség közvetítője,

Akinek el kellett szenvednie a halált,

Hogy a meghívottak elnyerjék az

Örökké tartó örökséget.

Könyörögjünk!

Urunk, Istenünk, bízva reméljük irgalmadat. Esedezve kérünk, állj mellettünk, és oltalmazz jóságosan. Bűnöktől megtisztult lelkünket tartsd meg a megszentelt élet útján, hogy ígéreted szerint egykor elnyerjük mennyei örökségünket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Si quis sermonem meum servaverit, mortem non videbit in æternum.”

(János 8. 52b.)

„Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.” Mondja a mi Urunk, Jézus Krisztus egy alkalommal, amikor a zsidóknak tartott beszédet az ünnepek alkalmával Jeruzsálemben, a főtemplomban. Az elmúlt napokban folyamatosan ezeket a tanítási szakaszokat hallgathattuk, amelyekben egyértelműsődni látszik, hogy az ellentét, amely kialakult a názáreti Mester és a zsidó nép vezetői között, akik a mai evangéliumi szakaszban annyira felháborodnak tanításán, hogy nem átalkodnak követ emelni rá. Csakhogy a Megváltás történetét a Mennyei Atya nem úgy írta meg, nem úgy tervezte meg, hogy az Egyszülött Fia itt és akkor haljon meg, hanem úgy, hogy annak a zsidók legfőbb ünnepén a Húsvét alkalmával kell ezt elszenvednie értünk. Mégis a mai evangéliumi szakasznak mégis el kellett érkeznie az üdvösség történetében, hogy a Messiás ki tudja mondani ezeket a szavakat: „Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.” Azért van erre rendkívül nagy szükség, mert hirdetésének, tanításának ez a lényege. A három év, amelyet utazással töltött el a zsidók lakta vidéken éppen ezt szolgálta, hogy ezt az egy mondatot el tudja fogatatni népének lelkében. A tanítás, amelyet elmondott, hogy azt evangélistái meghallják, megjegyezzék és később, miután ő már meghalt értünk, leírják, hogy a későbbi nemzedékek ugyanúgy olvashassák és tanulhassák, mint Jézus Krisztus kortársai. Sőt, már az ószövetségi vallás is Isten örök ígéreteire épült, de ezeket a zsidó nép vezetői az írástudók és a farizeusok inkább a népük mindáron való fenntartására értelmezték. Népük és leginkább népük vezetőinek hatalmának és vezető helyének fenntartására igyekeztek felhasználni, hogy uralmukat legalizálják, bebetonozzák, átmentsék még utódaikra is. Isten, aki nekik adta örök ígéreteit, nem ezért adta nekik, nem ez volt a szándéka, és hogy ezt tudomásukra hozza, tudta nem elég még egy prófétát leküldeni közéjük, nem elég egy harcos angyalt leküldeni hozzájuk, hogy megijessze őket, hanem az kell, hogy Egyszülött Fiát elküldje hozzájuk, hátha annak szavára megtérnek és áttérnek az újszövetség útjára. Ezért aztán Jézus Krisztus nem is a nép vezetőihez jön, nem is a főpapjaikhoz, hanem az egyszerű és egyes emberekhez, hozzájuk szól, mert Isten nekik akarta ajándékozni az örök élet adományait. Mindezt azért tehette meg, mert isteni személyisége miatt örök élete volt, és embersége részesedett az isteni életben, amit feltámadása által tett nyilvánvalóvá. Mindent elkövet Testvéreim, Jézus Krisztus azért, hogy megmagyarázza a zsidó nép vezetőinek, hogy miért is jött közéjük, de minden magyarázata ellenére azok nem képesek felfogni istenségét. Azt az istenséget, amit az Atyától kapott, és éppen ezért előbb volt Ábrahámnál, sőt éppen emiatt még Ábrahám reménye is őbenne valósult meg. Nem is történhetett másként, hiszen minderről csak egyedül ő adhatott kinyilatkoztatást a számunkra. Krisztusban szeretett Testvéreim! Nemcsak az akkori kor zsidó embere, hanem a mai kor modern gondolkodású embere is szinte teljes értelmetlenséget tanúsít, amikor a feltámadásról, illetve az örök életről hall. Érdekes módon ezek a kérdések mégis sokat foglalkoztatják az embereket, sokkal jobban, mint például a születés misztériuma, amelyről éppen olyan keveset tudunk, amely éppen annyira felfoghatatlan számunkra, mint a halál, a feltámadás, és az örök élet. Minden ember ugyanis csak arról képes véleményt alkotni, amit életében képes megtapasztalni, meglátni, meghallani, megérezni. A földi életbe az ember egyszerűen csak beleszületik, a kezdeti időkről, alig van fogalmunk, alig van élményünk és tapasztalatunk. Ugyanígy a halál is, amit utolér bennünket, attól kezdve nem tudunk róla semmit elmondani, mert hirtelen egy másik világba csöppenünk bele. Az örök élet, tehát az, ami a földi ember élete után következik, de nem fért bele elképzeléseikbe, gondolkodásukba. Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy vajon miért nem gondolkodtak az örökéletben? A magyarázat épp olyan egyszerű, mint maga a kérdés. Azok az emberek, akik tudják, hogy életük milyen módon zajlik le, akik tudják, hogy minden kifelé mutat látszat ellenére, valójában velejéig romlottak, azok persze, hogy nem gondolkodnak az örök életben, mert pontosan tuják, hogy az számukra nem létezik és nem is fog létezni, bűneik, szándékosan elkövetett vétkeik miatt. Már pedig, ha ők a zsidó nép vezetői nem is reménykedhettek az örök életbe való bejutásban, akkor úgy vélték, hogy az egyszerű embereket olyan irányba terelik, hogy azok ne is higgyenek abban, hogy oda bárki bejuthat egyszerű földi halandó létére. Ebben az élethelyzetbe érkezik bele Jézus Krisztus, és nem a zsidó vezetőkhöz megy, hanem az egyszerű emberekhez. Az egyszerű embereknek pedig csak egyetlen módon tudja felnyitni a szemét még pedig azzal, hogy Jézus Krisztus feltámadása szétszakítja az emberi gondolkodás beszűkült korlátait, és ezáltal feltárja előttük az örökké tartó élet esélyét. Mindazok, akik hittel elfogadják, hogy az Atyának hatalma volt ahhoz, hogy Fiát, Jézus Krisztust feltámassza a halálból, azok szilárdan el is hiszik azt, hogy Istennek hatalma van ahhoz is, hogy az embereknek új életet adjon, azaz feltámasszon minket majd az örök életre. Testvéreim, Jézus Krisztus minden szava, minden tanítása: igazság és élet. Aki következetesen kitart Isten szavának hallgatásában és megtartásában, az egyre mélyebben és egyre világosabban felismeri az abban rejlő igazságot, megszabadul a bűntől és annak legsúlyosabb következményétől, a haláltól. Az emberi üdvösségünk kikötője, horgonya Isten örök szava. Az én Atyám az, aki megdicsőít engem – mondja Jézus Krisztus a mai evangéliumban. De vajon a mi életünk megdicsőíti-e Jézus Krisztust? Vallásos életünk és elkötelezettségünk legfőbb célja a magunk üdvössége. Azért imádkozunk, azért bánjuk meg és ismerjük be bűneinket a szentgyónásban, hogy az üdvösségre jussunk. Az üdvösség és az örök élet kenyerét vesszük magunkhoz, amikor szentáldozáshoz járulunk. De emellett ne feledkezzünk el arról, hogy hitből fakadó cselekedeteink egyúttal az Atyát dicsőítik. Minden jócselekedetünk, amit a szegényeknek, a rászorulónak, az elesetteknek teszünk, Isten dicsőségéről tanúskodik. A mi dicsőítésünk nem teszi nagyobbá Istent, de valóban lelkünk üdvösségünkre szolgál. A mai elmélkedés mottójának választott mondat, pedig lebegjen ott mindennapjaink pillanataiban, mintha csak a homlokunkra lenne írva, de nem kívülről, hanem belülről, így elolvashatjuk naponta: „Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.”

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, magunkhoz vettük üdvösséges ajándékaidat. Kérjük irgalmadat, hogy ez a szentség, amellyel földi életünkben táplálsz, tegyen minket az örök élet részeseivé. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Nagyböjt ötödik hetének szerdája

Nagyböjt ötödik hetének szerdája

I. Szent Márton pápa emléknapja

Nagyböjt harminchatodik napja

Dühödt ellenségeimtől megszabadítottál,

A lázongók fölé emeltél,

S kimentettél a gonosz férfi kezéből,

Uram.

Könyörögjünk!

Istenünk, áraszd híveid szívébe kegyelmed világosságát, hogy bűneinket megbánva neked szenteljük magunkat. Adj nekünk istenfélő lelkületet és hallgasd meg jóságosan esedezésünket. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Amen, amen dico vobis : quia omnis qui facit peccatum, servus est peccati.”

(János 8, 34.)

„Bizony, bizony mondom nektek: mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek.” Fordult szavaival a mi Urunk, Jézus Krisztus egy alkalommal a benne hívő zsidókhoz, akik már-már úgy érezték, hogy mindent tudnak, mindent értenek, és hogy teljes egészében megértették Isten országát, és Egyszülött Fiának minden szavát. A názáreti Mester jól érzékelte bennük az elbizakodottságot, az önteltséget, és ezért kritikus szavakkal igyekezett azokat visszabillenteni a helyes kerékvágásba. Szent János apostol evangéliumában az első század végén Jézus Krisztus kilétét és tanítását sokszor igencsak elvont fogalmakkal érzékelteti. Felmerül bennünk ilyenkor annak a gyanúja, hogy valósággal úgy érezzük, hogy ezekben az evangéliumi szakaszokban, amelyeket elénk tár nem is annyira Jézus Krisztus vitatkozik korának zsidóival, hanem sokkal inkább az evangélista korának Egyháza vitatkozik az akkor élő zsidókkal, és pogányokkal, de mindig azokról a kérdésekről, amelyek Jézus Krisztussal kapcsolatban mindig döntőek voltak. Nyilvánvaló és nem cáfolható az a tény, hogy ez így lehetett, már csak azért is, mert minden kor, minden nemzedéknek meg kell küzdenie a zsidókkal és a pogányokkal. Ez pedig Testvéreim, így van a mai világban is. Talán maga Jézus Krisztus sem gondolta volna, hogy tanításai, példabeszédei ilyen hatással lesznek az emberiségre. Az optimisták, a hívők úgy is gondolhatták volna, hogy Jézus Krisztus tanítása olyan elsöprő erejű lesz, hogy néhány évszázaddal később már minden ember, e képen fog élni és gondolkodni. A pesszimisták, a nem hívők méltán gondolhatták úgy, hogy néhány évszázad múltán már emlékezni sem fognak ezekre a tanításokra és példabeszédekre. Ezzel szemben mi történt, mi történik, és mi fog történni? Az Krisztusban szeretett Testvéreim, hogy Jézus Krisztus tanítása állandó harcot, állandó igazolást igénnyel minden benne hívő embertől. Tanításait nem lehet úgy kezelni, mint a múlt eseményeit és történeteit, mert azok annyira élethűen és valóságosak, hogy minden nemzedék életére, gondjára, bajára és örömeire ugyanúgy ráillik. Tanúságot kell tennie róla minden nemzedéknek, minden embernek egyenként, nem elég a régiekre, a szentekre hivatkozni, mindenkinek külön-külön bizonyságot kell tennie hitéről, és hovatartozásáról. Még pedig azért, mert ő az igazság, aki lelki szabadságot hoz az embereknek, de azt nem általánosságban hozza el, hanem egyénre szabottan mindenkinek a saját életébe, a saját lelkületébe, ahogyan az befogadni képes ezeket az isteni erényeket. Láthatjuk a mai evangéliumi szakasz alapján, hogy a zsidó vezetők vele szemben tévedésben és hazugságban vannak, éppen ezért a bűn szolgái. Csakhogy azt is nagyon jól és pontosan látjuk és érzékeljük, hogy még a hívei között is mennyi, de mennyi olyan ember van, aki félre érti és félre magyarázza tanításait. A szabadság nem egy-egyszerű elhatározás. A szabadság nem csak az, hogy azt teszünk, amit akarunk, odamegyünk, ahová akarunk! Nem! A szabadság az, ha úgy élünk és gondolkodunk, hogy Isten gyermekei maradunk és nem a sötétség hírnökei. Jézus Krisztus egyértelműen ebben az evangéliumi szakaszban kimondja a zsidók számára, hogy nem az fogja üdvözíteni őket, hogy ők Ábrahám leszármazottai, a kiválasztott nép tagjai, hanem csak az igazság elfogadása és megélése az egyetlen olyan dolog, amely üdvösségre vezetheti őket. Ábrahám sem azért igazult és üdvözült, mert zsidó volt, vagy azért mert gyűlölt valakit, hanem mert tiszta szívéből hitt Istennek, aki csodákkal és jövendölésekkel nyilatkoztatta ki magát. Ugyanezt tette Jézus Krisztus is látható és kézzelfogható módon a kiválasztott nép tagjai számára, de azok nem látták, nem hallották és nem is értették meg őt, mert a szívük tele volt sötétséggel. A zsidók nem csak az Atyát vetették el, hanem a Fiút is, ahogyan a példabeszédben a szőlőművesek megölik az örököst csak azért, hogy egyedül övék lehessen a szőlő és ne kelljen többé senkinek sem számot adniuk tetteikről. Szent János apostol persze nemcsak evangéliumában, hanem minden írásában is nagy jelentőséget tulajdonit az igazság fogalmának, amely nem első sorban Istenre vonatkozik, hanem Isten kinyilatkoztatott Igéjére, Jézus Krisztusra, az ő Egyszülött Fiára, akinek odaadta az egész világot és benne vele minden embert. Jézus Krisztus pedig azt az igazságot hirdeti, amit az Atyától hallott, s amelyet az Atya reá bízott. Az üdvösségre hívó isteni igazság hirdetését tekinti egyetlen és legfontosabb küldetésének, egyértelműen kijelenti, hogy ő az igazság. Szent János apostol abban látja az Ószövetség és az Újszövetség közti különbséget, hogy az előbbi írásos, külső törvényekben közvetítette, hirdette Isten akaratát a választott nép számára, ezzel szemben az újszövetségi időkben viszont Jézus Krisztus személyében, belső lelkületében válik megismerhetővé, követhetővé a teljes igazság, amely elvezet minket a mennyei Atya szeretetéhez. Ez pedig már nem a kiválasztott népnek szól, hanem minden embernek, aki magáévá akarja tenni, belsőjébe akarja fogadni ezt az igazságot. Az üdvösség evangéliumának egyik legjelentősebb eleme, hogy Jézus Krisztus azért jött el a világba, hogy kiszabadítson minket a bűn szolgaságából. Szabadságra hív meg bennünket, azaz arra, hogy szabadon döntsünk Isten ránk vonatkozó tervéről. A szabad döntés lehetőségét Jézus Krisztus kegyelme adja meg nekünk, általa jutunk el Isten fiainak igazi, lelki szabadságára. Jézus Krisztusban olyan bensőséges kapcsolatba tudunk kerülni az Atyával, amelyet már nem bénít meg a félelem, a bűn, vagy az önző emberi természet. Jézus Krisztus felszabadít minket, hogy bátran Atyánknak merjük szólítani Istent, felemeljük hozzá lelkünket, hiszen Ő is ilyen félelem nélküli kapcsolatot szeretne velünk kialakítani és fenntartani. Mindezt nem csak hogy az akkori világ zsidói nem értették meg, de még nagyon sok mai modern, fejlett gondolkodású ember sem képes felfogni, ezért a szolgaság ma is éppen olyan elterjedt, mint abban a korban. Fennhangon szóval hirdetjük szabadságunkat, mindentől való függetlenségünket, közben pedig éppen ez a tudat veri bilincsbe az emberek millióit. Mindennap szembesülünk ennek a borzasztó és elrettentő képével a világban a médiákon keresztül. A világot és az egész emberiséget átszövi a bűn és a lelketlenség. Testvéreim, szinte fáj, hogy mennyire igazak Jézus Krisztus ma felhangzó szavai a mi életünkben is: „Bizony, bizony mondom nektek: mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek.”

Imádkozzunk:

Istenünk, gyógyítson meg minket a szentáldozás, tisztítsa meg szívünket a bűntől, és részesítsen örök oltalmadban. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Nagyböjt ötödik hetének keddje

Nagyböjt ötödik hetének keddje

Gót Szent Szabbász vértanú

Nagyböjt harmincötödik napja

Ó ég Ura, megint harmadszorra,

Erőtlenül leroskadsz a porba,

Hóhéraid könyörtelen vernek,

Vonszold tovább iszonyatos terhed.

Könyörögjünk!

Kérünk, Istenünk, adj nekünk hűséget szolgálatodban, hogy napjainkban egyre többen és egyre buzgóbban kövessenek téged. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Quo ego vado, vos non potestis venire.”

(János 8, 21c.)

„Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Jelenti ki a mi Urunk, Jézus Krisztus a sátoros ünnep alkalmával a farizeusoknak Jeruzsálemben. A sátoros ünnep alkalmával nagyon sok zsidó tartózkodott a fővárosban, és így nagyon sokan hallották is a názáreti Mester szavait. Sőt nem csak hallották, hanem nagyon sokan hittek is benne annak ellenére, hogy nem volt könnyű megérteni szavainak a mondanivalóját, de előadása, fellépése olyan energikus, olyan ellenállhatatlan volt, hogy mindenkit, aki csak hallgatta magával ragadta, és eltöltötte lelkét hittel. Érdekes, azaz ellentét is, hogy János evangélista a Jeruzsálemben lejátszódó vitákkal mutatja meg, bizonyítja be, hogy az ellentét Jézus Krisztus és a farizeusok között miként mélyül el egyre visszavonhatatlanabbul. A nép előtt, ünnepek alkalmával száll szembe a farizeusokkal, amikor annak a legtöbb szem és fültanúja van. Jézus Krisztus nyíltan és visszavonhatatlanul megbélyegzi őket, mármint a farizeusokat hitetlenségük miatt. Megátalkodottságuk tetőfokára hágott ebben a szentírási szakaszban, hiszen Jézus Krisztus meggyőző, eléjük tárt bizonyítékait gondolkodás nélkül visszautasították. Ezért is mondja nekik, hogy meghalnak bűneikben. Valóban így van, de nemcsak a farizeusok esetében, hanem minden olyan ember esetében, aki visszautasítja a hit legapróbb szikráját is, akik nem hajlandók elismerni Isten mindenható jelenlétét és egyedül csak a maguk és az ember tudásában, tökéletességében bíznak. Ők abban reménykednek, hogy majd elmúlik ennek a názáreti Mesternek az ideje, letűnik majd a csillaga és próféciáinak még homálya is elporlad az idő tengerében. Minden ebbe vetett reményük ellenére, Jézus Krisztus ügye azonban nem tud meghiúsulni, az idő nem hogy feledést hozna tanításaira, hanem sokkal inkább, mint a futótűz úgy terjed tovább az egész pogány világban. Éppen ez a jövő az, amely majd feloldja az itt keletkező feszültségeket és a hit bimbói virágba szöknek az emberek lelkében. A jel olyan egyértelmű lesz, és olyan csalhatatlan, mint egykor a pusztában Mózesnek a rézkígyója. Ha Jézus Krisztust, majd felemelik a keresztfán, mint a rézkígyó olyan kel lesz, hogy aki csak reá tekint egyetlen lopott pillantással is, az nem fog meghalni, hanem örök élete lesz, mert Ő akkor elkezdi magához vonzani mindazokat, akik hisznek benne. Ez a Megváltás, ez a Messiási küldetés teljes lényege, Jézus Krisztus áldozatának eredménye. Viszont kell hozzá az ember is, kell hozzá az ember hitének szikrája, mert az a zsidó, aki Mózes kígyójára önteltségében nem volt hajlandó feltekinteni, mert nem hitte, hogy az megmentheti az életét, az meg is halt azon nyomban a kígyómarásoktól. Viszont, ha mi emberek hittel és tisztalélekkel feltekintünk erre a Golgotai keresztre, akkor elnyerhetjük vele az örökéletet. Ugyanakkor Krisztusban szeretett Testvéreim, pontosan tudjuk, sőt érezzük is azt, hogy ez nem elég. Nem elég csak egyszer feltekinteni a keresztre, mert attól még nem jutunk minden hit titoknak a birtokába. A teljes hit befogadása és megélése elképzelhetetlen egyetlen pillantás alatt, hosszú-hosszú évek lelkigyakorlata szükséges ahhoz, hogy mindig egy kicsivel, egy arasznyival közelebb kerüljünk a teljes világossághoz. Ezért fontos, hogy Jézus Krisztus tanítását mind többször hallgassuk és értelmezzük. Gondoljunk csak arra, hogy korának zsidó népe látta csodáit, látták gyógyításait, mégis milyen kevesen fogadták el, hogy ő az Isten Fia. Képzeljük csak el, hogy a mai modern korban milyen kevesen hisznek abban, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia volt. Igaz, hogy az akkori kiválasztott nép ezt ugyan ebben a formában nem mondta ki, s még apostolai és tanítványai is csak igen lassan jutnak el ennek felismerésére. Arról már nem is beszélve, hogy mennyi időnek és eseménynek kell eltelnie ahhoz, hogy arra vegyék a bátorságot, hogy megvallják nyíltan ebbéli hitüket. Akkor mégis felismerték Jézus Krisztus cselekedeteiben Isten országának jeleit. Nekünk Testvéreim mindez nem adatot meg, nekünk a Szentírásban és annak szavaiban kell hinnünk, és azokban a tanúkban, akik igazolták a Mester égi származását. Eközben a zsidó vallási vezetők olyan jeleket követelnek tőle, amelyek istenségét sokkal egyértelműben, sokkal látványosabban igazolják, ő azonban nem hajlandó isteni képességeit arra használni, hogy hitetlen emberek előtt azzal igazolja visszavonhatatlanul származását. Állásfoglalásukkal a hitetlenség bűnét választják, Testvéreim mi ne essünk ebbe a hibába. Mi keresztény katolikus hívek engedjük, hogy a mi Urunk beavasson minket a megváltás titkába, és elindítson minket a bűntől való megszabadulás útján. Mi ne neki tegyük fel a kérdést: „De hát ki vagy te?” Hanem sokkal inkább magunknak tegyük fel a kérdést, de hát mi kik vagyunk? Kik lehetünk Isten és az ő Fia nélkül ebben a mulandó és fájdalmas világban? Testvéreim, aki nem hisz a megfeszített Jézus Krisztusban és nem adja oda magát neki, az nem nyerheti el az üdvösséget. Ugyanis az ember a kereszt áldott jelében nyerte el a megváltást. A szent kereszt nem jelkép, hanem a legnagyobb valóság: a Keresztből születik a keresztény élet, a Megfeszített ad életet a kereszténynek, és a megkeresztelt hívő csak az Úr keresztjéhez tapadva és kínszenvedése végtelen érdemeiben bízva, nyerheti el az üdvösséget. A mennyei Atya elküldte Jézus Krisztust, aki mindig azt hirdeti és teszi, amit rábízott az Atya. Természetes, hogy az Atya tetszését találja ebben az engedelmességben, amint ezt az emberek előtt is nyilvánvalóan kifejezi, amikor Jézus Krisztus megkeresztelkedik a Jordán folyó vizében. Mi akkor válhatunk a mennyei Atya kedves gyermekeivé, ha életünkre úgy tekintünk, mint amit Isten követségében kell leélnünk. Azt kell megmutatnunk az embereknek, hogy a Lélek segítségével végrehajtható az Atya terve a világban. Azt kell hirdetnünk, hogy a megváltó Krisztus minden ember számára elhozta a bűntől való szabadulás lehetőségét. Arról kell tanúságot tennünk, hogy Jézus Krisztusban, az Isten Fiában mutatkozik meg leginkább az Atya minden ember felé kiáradó irgalma és szeretete, Isten nem elítélni, hanem üdvözíteni akar minket. A megfelelő élettel, a megfelelő hittel és alázattal oda kell eljutnunk mindannyiunknak, hogy halálunk óráján nekünk Jézus Krisztus ne azt mondja, mint a jeruzsálemi farizeusoknak, hogy: „Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Hanem azt mondja nekünk, amikor kinyitja nekünk a Mennyei Atya országának ajtaját: „Az én Atyám házában sok hely van!”

Imádkozzunk:

Kérünk, mindenható Istenünk: add, hogy állandóan azzal törődjünk, ami a tiéd, és így mindig méltók legyünk mennyei ajándékaid vételére. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!