Szent Mónika, az imameghallgatásba vetett hit rendíthetetlene

Szent Mónika,
az imameghallgatásba vetett hit
rendíthetetlene

Könyörögj érettünk! 

Mi dolgunk van bűneinkkel? Minden, az egész életünket meghatározza, elhomályosítja! Amíg át nem adjuk, át nem engedjük Jézus Krisztusnak! Pál apostol tanítását hívom elő az 1Kor 1,18-31 fejezetből: „¹⁸Mert a kereszt igéje azoknak, akik elvesznek, oktalanság ugyan, de azoknak, akik üdvözülnek, vagyis nekünk, Isten ereje. ¹⁹Mert írva van: »Elpusztítom a bölcsek bölcsességét, és az okosak okosságát megsemmisítem«. ^{(Iz 29,14) 20}Hol van a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világnak kutatója? Nemde oktalansággá tette Isten a világ bölcsességét? ²¹Mivel ugyanis a világ Isten bölcsessége révén nem ismerte meg bölcsességgel az Istent, úgy tetszett Istennek, hogy az igehirdetés oktalansága által üdvözítse a hívőket. ²²Mert a zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, ²³mi azonban a keresztrefeszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság; ²⁴maguknak a meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége, ²⁵Isten oktalansága ugyanis bölcsebb az embereknél, és Isten gyöngesége erősebb az embereknél. ²⁶Mert nézzétek csak meghívásotokat, testvérek: nem sok köztetek a bölcs az emberek megítélése szerint, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő; ²⁷hanem azt, ami a világ szerint oktalan, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és ami a világ szerint gyönge, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. ²⁸Ami a világ szerint alacsonyrendű és megvetett, azt választotta ki Isten: azt, ami semmi, hogy azt, ami valami, megsemmisítse, ²⁹hogy egy ember se dicsekedhessék Isten színe előtt. ³⁰Általa vagytok ti Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett, ³¹hogy amint írva van: »Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék«.^{(Jer 9,22k)}”

Igen, Jézus az orvosom! A lelkem orvosa. Aki mindent kivesz a kezemből, a szívemből, ami halálomat okozhatja, hogy élettel ajándékozzon meg! A bűneinkre két dolog vonatkozik, ami fontos lehet a számunkra: 1. Csak addig az enyém, amíg ragaszkodom hozzá! 2. Nem követelhetem ki senkitől sem azt, hogy bűneimért bocsánattal fizessen. Egyedül Isten az, Aki Krisztusban minden fizetséget megad azért, hogy felszabadítson engem a bűn rabságából! Éppen ezért, ha bárki, akit megbántottam, és kérem tőle a megbocsátást, de megvonja tőlem, az nem ellenem vét, hanem Isten szeretete ellen, amiért én nem vagyok adós, mégis kiengesztelődéséért kitartó imádsággal hozzájárulhatok.

Isten szabadnak teremtett a szeretetére, az a vágya, hogy szeretetében növekedjünk – én aki bűnös vagyok, és Te, aki ellen vétettem -, és általunk így épüljön Isten országa. „¹Mit mondjunk tehát? Megmaradjunk-e a bűnben, hogy a kegyelem annál bőségesebb legyen? ²Semmi esetre sem. Mert mi, akik meghaltunk a bűnnek, hogyan éljünk továbbra is benne? ³Vagy nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg? ⁴Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottak közül, éppúgy mi is új életben járjunk. ⁵Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, úgy majd a feltámadásában is egy leszünk vele. ⁶Hisz tudjuk: a régi embert bennünk azért feszítették meg vele együtt, hogy a bűn teste elpusztuljon, s ne szolgáljunk többé a bűnnek. ⁷Mert aki meghalt, az felszabadult a bűn alól.” [Róm 1,1-7]

Csak a bűnös tarthat bűnbánatot. Aki bűnbánatában ismeri el bűnösségét! A bűnbánat önmagam megalázása, megsemmisülésem Isten előtt, azért, hogy szeretetében élhessek. Mert Isten szeretete kész kitölteni bűneim helyét. De ahhoz, előbb, bűneimtől kell tudnom, eltávolodni, amire az egyetlen mód, hogy átengedem Krisztusnak. Ez a törvény, Krisztus törvénye: bűnbánatban van a megtérés Istenhez! A bűnbánatban nyeri el minden élő az Életet!

„¹²Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek. ¹³Bármit kértek az én nevemben, megteszem azt, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. ¹⁴Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem azt. ¹⁵Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat. ¹⁶Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: ¹⁷az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja és nem ismeri őt. De ti megismeritek őt, mert nálatok marad és bennetek lesz. ¹⁸Nem hagylak árván titeket, eljövök hozzátok. ¹⁹Még egy kis idő, és a világ többé már nem lát engem. De ti láttok engem, mert én élek, és ti is élni fogtok. ²⁰Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti pedig énbennem, és én tibennetek. ²¹Aki parancsaimat ismeri és megtartja azokat, szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.« [Jn 14, 12-21]

Isten logikája más, mint az emberé. Nem hiába mondja Isten: „Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és az én útjaim nem a ti útjaitok (…) amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” [Iz 55,8-9]

A Te utadra, Istenem, vezessen el engem Jézus Krisztus tanítása, és adjon számomra vigaszt! Vágyom Istenem, hogy ez a Nagyböjt meghozza számomra a feltámadás örömét, mert szeretetedet akarom szolgálni! Ámen

Himnusz CCCCLX.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Ó, te boldog Péter, akinek láncait,

csodás Krisztus töri szét vasbilincseit,

bárányaid őre, Egyház tanítója,

nyájad hű pásztora, juhaidnak aklát

farkasok dühétől pásztorságod óvja.

Bármi, amit megkötsz idelent a földön,

oldatlan marad az ott fönt is örökkön.

Amit meg föloldasz idelent e porban,

oldott lesz az végleg a mennyei honban;

az utolsó napon ítélsz majd Krisztussal.

Örökös dicsőség, ó, Atyánk, teneked,

ahogy Szülöttedé sem ér soha véget,

amiképp a Lélek is mindebben részes!

Századokon által szálljon örök hála

a teljes és dicső Szent-Egy-Háromságra! Ámen.

A keresztvetés huszonegy jelentése

A keresztvetés huszonegy jelentése

A keresztvetés a katolikus és ortodox keresztények egyszerű, mély értelmű hitvallása. Katolikusként keresztet vetünk, valahányszor imádkozunk vagy belépünk a templomba. Nem is gondolnánk, hogy amikor keresztet vetünk, egyszerre huszonegy dolgot teszünk...

1. Imádkozunk. Imánkat keresztvetéssel szoktuk kezdeni, és talán nem is gondolunk rá, hogy maga a keresztvetés is imádság. Ha az imádság lényege „lelkünk felemelése Istenhez”, ahogy Damaszkuszi Szent János mondja, akkor a keresztvetés egyértelműen ima. „A keresztvetés nem üres gesztus, hanem hatékony ima, amellyel a Szentlélekhez, gyümölcsöző keresztény életünk védőjéhez és segítőjéhez folyamodunk ” – fogalmaz a népszerű katolikus író, előadó, Bert Ghezzi.

2. Megnyílunk a kegyelem felé. A keresztvetés felkészít, hogy befogadjuk Isten áldását, és képessé tesz, hogy együttműködjünk vele.

3. Megszenteljük a napot. Ha a nap fontosabb pillanataiban keresztet vetünk, a kereszt jelével megszenteljük hétköznapjainkat. „Minden lépésünknél és mozdulatunknál, belépéskor, kilépéskor, öltözködéskor, tisztálkodáskor, asztalnál ülve, lámpát gyújtva, karosszékbe vagy székre leülve, a hétköznapi élet minden tevékenysége közben megjelöljük homlokunkat a jellel” – írja Tertullianus.

4. Egész lényünket Krisztusnak szenteljük. Amikor a kezünket a homlokunktól a szívünkhöz, majd mindkét vállunkhoz visszük, Isten áldását kérjük elménkre, szenvedélyeinkre, vágyainkra és egész testünkre. Más szóval: a keresztvetés teljes valónkat, testünket, lelkünket, szívünket és elménket Krisztusnak szenteli. „Foglaljuk bele egész lényünket – testünket, lelkünket, értelmünket, akaratunkat, gondolatainkat, érzéseinket, mindazt, amit teszünk, és amit nem teszünk –, és a kereszt jelével megjelölve erősítsük és szenteljük meg mindezt Krisztus erejében, a háromságos egy Isten nevében” – fogalmaz Romano Guardini teológus.

5. Megemlékezünk a megtestesülésről. Mozdulatunk lefelé irányul, a homloktól a mellkas felé, „mert Krisztus a mennyből leereszkedett a földre” – írja III. Ince pápa a keresztvetésről szóló instrukciójában. Ha közben a hüvelykujjat a mutatóujjhoz vagy a gyűrűsujjhoz érintjük, azzal is Krisztus kettős, isteni és emberi természetét fejezzük ki.

6. Megemlékezünk Urunk szenvedéséről. Amikor keresztet rajzolunk magunkra, alapvetően Krisztus keresztre feszítésére emlékezünk. Ezt fejezi ki továbbá, ha nyitott jobb tenyérrel, mind az öt ujjunkkal (Krisztus öt sebének megfelelően) vetünk keresztet.

7. Megvalljuk a Szentháromságot. Amikor az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevét kimondjuk, a háromságos egy Istenbe vetett hitünket valljuk meg. III. Ince pápa szerint ennek megerősítése, ha három ujjal jelöljük meg magunkat.

8. Istenre irányítjuk imánkat. Egyik kísértésünk az imádságban, hogy úgy szólunk Istenhez, ahogyan őt elképzeljük, kozmikus szellemként vagy éppen pajtásként. Imánk ilyenkor inkább rólunk szól, mint az élő Istenről. A keresztvetés az igaz Isten felé irányít. „Amikor a Szentháromsághoz fohászkodunk, a minket teremtő, nem pedig az általunk teremtett Istenhez szólunk. Elképzeléseinket félretéve ahhoz az Istenhez imádkozunk, akinek ő kinyilatkoztatta magát: Atya, Fiú és Szentlélek háromságához” – írja Bert Ghezzi.

9. Kifejezzük a Fiú és a Lélek származását. Azzal, hogy elsőként a homlokunkat érintjük, felidézzük, hogy az Atya a Szentháromság első személye. Kezünk leeresztésével „kifejezzük, hogy a Fiú az Atyától származik”. Azzal pedig, hogy a Szentlelket említjük harmadikként, utalunk rá, hogy a Lélek az Atyától és a Fiútól származik – mutat rá Szalézi Szent Ferenc.

10. Megvalljuk a hitünket. A megtestesülésbe, a keresztre feszítésbe és a Szentháromságba vetett hitünk kifejezésével „kis hitvallást” teszünk, melyben szavainkkal és mozdulatainkkal hitünk lényegi igazságait nyilvánítjuk ki.

11. Segítségül hívjuk Isten nevének hatalmát. A Szentírás szerint Isten nevének hatalma van. Szent Pál írja: „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban.” (Fil 2,10) A János evangéliumában pedig maga Jézus mondja: „Amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek.” (Jn 14,13–14)

12. Vállaljuk Krisztussal együtt a keresztet. Aki követni akarja Krisztust, annak az Úr szavai szerint meg kell tagadnia magát, és fel kell vennie a keresztjét (Mt 16,25). „Krisztussal engem is keresztre feszítettek” – írja Pál apostol (Gal 2,19). Amikor keresztet vetünk, kinyilvánítjuk, hogy igent mondunk a tanítványságnak erre a feltételére.

13. Szenvedésünkben segítséget kérünk. Bert Ghezzi szerint vállaink érintésével arra kérjük Istent, hogy segítsen – vállaljon, vegyen vállára – minket.

14. Felelevenítjük keresztségünket. A keresztvetéssel, amelyben újra kiejtjük a keresztelésünkkor elhangzott szavakat, „összefoglaljuk és újra elfogadjuk keresztségünket” – írja Joseph Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa.

15. Visszafordítjuk az átkot. Szalézi Szent Ferenc szerint a keresztvetésben „az átkot jelentő bal oldaltól az áldást jelentő jobb oldal felé” irányuló mozdulat a bűnbocsánatra és a bukás visszafordítására emlékeztet. Egyben kifejezi, hogy a jelen nyomorúságból a jövendő dicsőségbe fogunk jutni, amint – írta Ince pápa – Krisztus is „átment a halálból az életbe, az alvilágból a mennybe.”

16. Krisztus képére formáljuk magunkat. Szent Pál átöltözéshez hasonlítja bűnös természetünk átalakulását Krisztusban: „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására” (Kol 3,9–10). Az egyházatyák Krisztus ruháitól való megfosztásával kapcsolták ezt össze. Tanításuk szerint az ember, amikor a keresztségben leveti régi természetét és újat vesz fel, részese lesz annak, amikor Krisztust megfosztották ruháitól. A keresztvetés kifejezheti, hogy részesei akarunk lenni e megfosztatásnak, majd a feltámadás dicsőségébe öltözésnek. A keresztre feszítés egészét elfogadjuk, nem csak azt, ami megfelel az ízlésünknek.

17. Megjelöljük magunkat Krisztusnak. Az ógörögben a jel szó megfelelője a szphragisz, ami a tulajdonlás jegyét is jelentette. Így nevezték például azt a bélyeget, amellyel a pásztor megjelölte a nyájához tartozó állatokat. Amikor keresztet vetünk, Krisztus, az igazi Pásztor tulajdonaként jelöljük meg magunkat.

18. Krisztus katonáinak valljuk magunkat. Szphragisznak nevezték a parancsnoki jelet is, amelyet katonák bőrébe tetováltak. A keresztény ember pásztoraként követi Krisztust, ennyiben juhhoz hasonlítható – de nem birkához! Krisztus katonáivá kell lennünk. Mint Szent Pál írja: „Öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat. … Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a Lélek kardját, vagyis az Isten szavát.” (Ef 6, 13–17)

19. Elriasztja a gonoszt. A keresztvetés a sátán elleni küzdelem egyik fegyvere. Egy középkori prédikátor, Aelfric szerint „csodálatosan hadonászhat az ember a kezével, ám áldás nem származik belőle, hacsak nem vet keresztet. Ha azonban keresztet vet, a gonosz csakhamar megrémül a győzelmes jel láttán.” Egy másik, Aranyszájú Szent Jánosnak tulajdonított mondás szerint pedig a keresztvetés hatására a démonok „elrepülnek”, mert „úgy félnek tőle, mintha bottal vernék őket”.

20. Pecsétet teszünk magunkra a Lélekben. Az Újszövetségben a szphragisz szót pecsétnek is fordítják, például a második korintusi levélben, ahol Pál apostol így ír: „Isten az, aki minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban. Pecsétjével megjelölt minket, és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket.” (2Kor 1,21–22) Valahányszor keresztet vetünk, újra megpecsételjük magunkat a Lélekben, és kérjük, hogy hatalmas működése hassa át életünket.

21. Tanúságot teszünk mások előtt. A nyilvános helyen végzett keresztvetés a hitünkről való tanúságtétel egyszerű formája. „Ne szégyelljük hát megvallani a Megfeszítettet! Legyen a kereszt a mi pecsétünk, amellyel bátran jelöljük homlokunkat és mindent: a kenyeret, amelyet elfogyasztunk, az italt, amelyet megiszunk; minden be- és kilépésünket, lefekvésünket és felkelésünket, utazásunkat és pihenésünket” – írja Jeruzsálemi Szent Cirill.

 

Hamvazószerda utáni szombat

Hamvazószerda utáni szombat

Az evangéliumi jelenet gyors és a kívülállók számára látványos. Jézus odalép a vámos Lévihez és meghívja őt követésére. Lévi egyetlen pillanat alatt meghozza döntését, elfogadja a hívást és mindenét otthagyva azonnal Jézus nyomába indul. Életének gyors fordulata annak köszönhető, hogy a döntő pillanatban nem habozott, nem késlekedett, nem mérlegelt és nem tett fel felesleges kérdéseket. Az Úr hívása ellenállhatatlanul megragadta őt és ő nyomban válaszolt.
Helyes döntésével ellentétben áll azoknak a farizeusoknak és írástudóknak a magatartása, akik az evangéliumi részlet második felében szerepelnek, s akik nehezményezik azt, hogy Jézus betér egy általuk bűnösnek tartott ember házába. Az Úr szelíd figyelmeztetése nekik szól: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek!” És a történet itt azonnal véget ér, mégpedig azért, mert meg sem hallják szavát. Ha Jézusnak ezt a figyelmeztetését egyetlen jelenlévő farizeus vagy írástudó is önmagára alkalmazta volna és azonnal döntést hozott volna, hogy ő is az Úr tanítványa lesz, akkor Lukács evangélista nem zárta volna le az elbeszélést, hanem lelkesen beszámolt volna egy ilyen megtérésről. De nincs erről szó, nem történt ilyen fordulat egyetlen méltatlankodó életében sem.
Meghallom-e, elfogadom-e az Úr hívását?
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Eljöttem Hozzád, Jézus, hogy érintésedet fogadjam, mielőtt megkezdem a napot. Pihentesd meg tekinteted tekintetemben, segíts, hogy munkámat barátságod biztonságának tudatában végezhessem. Töltsd be gondolataimat, hogy kitartsak a lárma sivatagában is, engedd, hogy áldott sugaraid beragyogják elmém rejtett zugait, és adj nekem erőt azokért, akiknek szükségük van rám. Boldog Kalkuttai Teréz