Kik magatokat a testi kivánságoktól megfosztottátok, mennyországért

Kik magatokat a testi kivánságoktól megfosztottátok, mennyországért (Máté 19).

Ments meg, Uram minket! 

Szóval, igen! Az ember – ezt bűntudattal, és alázattal állapítom meg – annyira el van telve önmagával, és annyira el van foglalva emberi környezetével, hogy időt sem szán rá, fel sem merül benne, hogy eltűnődjön azon, hogy mit is akar ma mondani Pál?!

Meghívottai vagyunk Istennek, Aki azzal kezdi a velünk való „egyezkedést” - nem alkudozást mondok! –, hogy Ő, Aki természetfeletti, beleáll, beletöpörödik a természetbe, a természetesbe! Képes, hajlandó arra az alázatosságra, ami egyedül alkalmas lehet arra, hogy engem, a felfuvalkodott, öntelt embert jobb belátásra bírjon!

Kimondom, még talán értem is, amit mondok, de már képtelen vagyok arra, hogy ezt az igazságot féljem, tiszteljem annyira, hogy alázatát magamra próbáljam! Nos, ez az én nagyképűségem, az emberé.

Azzal, hogy Isten emberré lenni kész, nem megalázni akarja az embert, hanem felmagasztalni, felemelni! Magához – magába - képes – hajlandó! - Isten szeretni az Embert, ha hagyom magam! Értem én ezt a dolgot? Nem csak, hogy kiköpött, kimunkált magából engem az Isten, de vissza is vár, vissza is szeretne kapni! De mi van közötte? Minek teremt bele ebbe a baljós világba, ha vissza szeretne kapni? Egyetlen érvem van: az, hogy Isten a szabadjára engedett résztől azt várja válaszként, aki már nem belőle, nem függve tőle látom a teremtés csodáját, Őt magát, az Istent, képes vagyok szabadon kijelenteni, hogy Istenem, Atyám, valóban minden jó! Amit Te elképzeltél, velem kapcsolatban is, aki vagyok, rájöttem végre, hogy arra vagyok alkalmas, arra szántál, hogy erről a szándékodról meggyőzni képes legyek azokat, akik még bizonytalanok, vagy félrevezetettek, vagy félreértenek Téged!

Te, Isten, ki a Fiúban mindent közölni kész vagy velem, és velünk, emberekkel, kiket önmagadból, és a magad képére és hasonlatosságára teremtettél, azt akarod, hogy felismerni képessé legyünk, hogy Te vagy a feltétlen jó, Akihez visszatérni vágyakozzunk, akarunk, és készülünk, megszabadulva, kitörve, kifejlődve ebből az anyagi létforma zártságából, mely nem engedi meg, hogy a Lélek szabadságában, szentségében boldogulhassunk!

Mi szüntelen csodáidra várunk, mert megszoktuk, hogy Jézus csodákon keresztül tett bizonyosságot arról, hogy Tőled jött, és Tőled való, és Téged közöl számunkra. Eközben észre sem vesszük, hogy mi magunk vagyunk a csoda. Az, hogy értetlenségünk, és a Veled és egymással való viaskodásaink, egymás terhelése ellenére is, még élünk, létezünk, és képesek lehetünk ebben a magához ragadó világban is Hozzád vonzódni! Akarni, vágyakozni arra, hogy felnőni képesek lehessünk a Te szentségi létállapotodra, ahol a boldogság, az öröm, a béke vár ránk, melyet csak elviselni képesek legyünk! Ahol már nem érvényesülhet az ego. Egyedül az van, ami, és Aki a Te Szentséged erejéből van!

Ezen a Karácsonyon, ezt a vágyakozásomat szeretném megünnepelni, megízlelni, és ebben az élményben eltelve, hálát mondani, Veled közösségre jutni. Akarom, hogy így legyen! Ámen

Himnusz CCCLXXXIV.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

A nagy próféták szózata

Krisztusnak jöttét hirdeti

a megváltás előtt kapott

kegyelmek titkos útjain.

Feltündökölt szép hajnalunk,

vidám szívek repesnek itt,

hűséges hang kiáltja már

a jóhírt: üdvünk napja kél.

Ez most az első Úrjövet;

nem a világot bünteti:

bekötni jön lelkünk sebét,

s az elveszettet menti meg.

De újra eljön majd Urunk,

előre int: ajtónkban áll,

megkoronázza szentjeit,

s a mennyországot tárja fel.

Ígéri boldog fényeit,

ígér megváltó csillagot,

a ránk sugárzó égi láng

jogunk az éghez hirdeti.

Jöjj, Krisztus, jelenj meg nekünk,

hisz benned látjuk Istenünk,

s e boldog égi látomás

ajkunkon zengő dalt fakaszt. Ámen.

A Pápai Ház szónokának harmadik adventi prédikációja

A Pápai Ház szónokának harmadik adventi prédikációja

Raniero Cantalamessa, a Pápai Ház kapucinus szónoka december 16-án, pénteken tartotta meg harmadik adventi prédikációját Ferenc pápa és a Római Kúria tagjai számára.

Raniero Cantalamessa elmélkedésében utalt VI. Pál pápa 1975-ben, a karizmatikus megújulás közösségei számára tartott elmélkedésére, melyben a pápa idézte a Szent Ambrusnak tulajdonított himnuszt, mely arra buzdít, hogy „örvendezéssel igyuk a Lélek józan mámorát”. VI. Pál pápa e himnusztöredéket „a karizmatikus megújulás programjának és egyúttal elismerésének” nevezte. Az egyház ezt a merész szentambrusi kijelentést később megszelídítette, mert túl erősnek tartotta az eredeti ebrietas, részegség, mámor kifejezést.

A Pápai Ház szónoka ennek a mámornak a kettős értelmezéséről beszélt, ahogy a gondolat már Pál apostol Efezusiakhoz írt levelében is olvasható: „Ne részegeskedjetek, mert a bor léhaságra vezet, inkább teljetek el Lélekkel… (Ef 5,18-19).

Az egyházatyák a fizikai és lelki ittasság közös és eltérő vonásaira figyelmeztetnek. Közös a közvetlen hatás, amennyiben mindkettő feledteti a gondokat, és kivezeti az embert önmagából, de a különbség óriási: amíg a fizikai ittasság ingadozóvá és bizonytalanná tesz, addig a lelki mámor szilárddá tesz a jóban. Ez az első pünkösd élménye is, ezért mondják az apostolokat ittasnak, de ők az „igazi szőlőtő új borától mámorosodtak meg, mely leszámol a bűnnel, és életet ad szívnek” – Szent Ambrus szerint. Pál apostol is erről ír: „mindnyájunkat ugyanaz a Lélek itatott át” (1Kor 10,4).

Beszéde második részében a szónok a mámor és józanság témáját elemezte. Az egyházatyák kora után nem használták a részegség-mámor kifejezést, helyette a józanságot hangsúlyozták. A középkori misztika az aszkézis más kifejezéseivel ugyanazt akarta elmondani: lemondás, vezeklés, önsanyargatás, tartózkodás. Erővel hangsúlyozta ezt a keleti monasztikus hagyomány is, népies formájában ezt teszi a Jézus-ima ismételgetése is. Cantalamessa atya prédikációjában végül a „Lélekben való keresztségről” beszélt, mely egyszerre adja a Lélek mámorát és az új élet józan fegyelmezettségét is.

Advent negyedik vasárnapja

Advent negyedik vasárnapja

Velünk az Isten

Az evangéliumok és a többi újszövetségi írás legfontosabb kijelentése Jézusról az, hogy ő az Isten Fia. Ez a megnevezés egyedül őt illeti és talán ez fejezi ki a legjobban az Egyház hitét Jézusról, a második isteni személyről. Az apostoli Egyház idejében az első keresztények többféle címmel ruházzák fel Jézust, amelyek más-más szempontból világítják meg személyét, származását és küldetését. Ennek megfelelően Jézus az Isten Szolgája, ő a Próféta, a Szent és Igaz, a Messiás, a Megváltó, az Üdvözítő, az Úr, a Krisztus, azaz Isten által fölkent személy. Azonban nyugodtan állíthatjuk, hogy mindezeknél sokkal kifejezőbb az Isten Fia megnevezés.
Az evangéliumok közül Szent János művében találkozunk a legtöbbször az istenfiúság megvallásával vagy annak kifejtésével. Először Nátánáel hitvallásában szerepel a megnevezés, aki Jézussal való első találkozása alkalmával így szól: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya” (Jn 1,49). A megszólítás előkerül Lázár feltámasztása eseményénél, amikor Márta így vallja meg hitét Jézus iránt: „Hiszem, Uram, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki a világba jön” (Jn 11,27). János írásának befejező sorai szépen megvilágítják az egész mű célját: „Jézus még sok egyéb csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket pedig azért írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hit által az ő nevében életetek legyen” (Jn 20,30-31).
Szent Máté evangéliumával kapcsolatban érdemes megemlítenünk, hogy Jézus perében kap nagy jelentőséget ez a cím, illetve akkor, amikor a kereszthalált követően a római százados kijelenti: „Ez valóban Isten Fia volt” (Mt 27,54). Ugyanakkor Máténál az Isten Fia megnevezéshez sajátos többletet ad hozzá az Emmanuel, azaz a velünk az Isten kifejezés, amiről a mai evangéliumban olvashatunk. Az evangélista Izajás prófétát idézi: „Íme, a Szűz gyermeket fogan és fiút szül, és az Emmánuel nevet adják neki, ami azt jelenti: Velünk az Isten”, s ezzel azt akarja állítani, hogy Jézus személyében teljesedett be ez a prófétai jövendölés és isteni ígéret. Nem egyszerűen csak arról van itt szó, hogy Jézus születése olyan jel, amely azt igazolja, hogy velünk, azaz az emberiséggel van az Isten, hanem inkább arról, hogy Jézus személyében van velünk az Isten. Máté evangéliumának záró mondata szintén felidézi az Emmanuel-gondolatot, amikor a világból való távozása, mennybemenetele előtt az Úr ezzel bátorítja tanítványait: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,20). Isten velünk-léte nem korlátozódik tehát Jézus földi életének néhány évtizedére, hanem az Úr továbbra is köztünk marad szentségei és tanítása által az idők végezetéig. Jézus jelen van Egyházában, jelen van a testvéri közösségben, s ennek köszönhetően továbbra is azt érezhetjük, hogy Isten nem hagy minket magunkra, hanem állandóan velünk van.
Az adventi idő utolsó napjaiban adjuk át magunkat annak az örömnek, hogy Isten eljön hozzánk, hogy velünk legyen és velünk maradjon.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Hittel valljuk, hogy te vagy a Messiás, az Isten által küldött Megváltó, az egész emberiség üdvözítője. Jöveteleddel beteljesedtek az ígéretek és személyedben eljött a messiási időszak. Születésed az ember újjáteremtése, mert a mindenható Isten, aki kezdetben, a teremtéskor megteremtette az embert és a világba helyezte, most újjáteremti emberi természetünket, egész emberségünket, amelyet a bűnbeesés, a bűn megrontott. Te vagy a lelki újjászületés forrása számunkra. Születésed ünnepén töltsön el bennünket a remény, hogy életünknek célja van: keresni és megtalálni Istent, aki találkozni akar velünk. Születésed napján töltsön el minket az öröm: velünk vagy, Istenünk!