Himnusz CCCLXXII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Magasból érkező Ige,

Atyádtól fényként jössz ide;

a világ megmentőjeként

tűnő időben lépsz közénk.

Jöjj és szívünk világosítsd,

égő szerelmed lángra szítsd,

ha szól a hírnök szózata,

tisztuljon már a bűn sara.

Ha majd ítélsz a föld felett,

s a szívek titkát kémleled:

a rossz bűnhődik bűnökért,

ki jó volt országodba tér,

hozzánk ne férjen semmi vész,

bár méltán érne büntetés,

örök hazánk mégis legyen

a szentek között szüntelen.

Krisztus, kegyelmes nagy Király,

neked s Atyádnak tisztelet,

s a Szentléleknek is veled

időtlen századok során. Ámen.

 

Ferenc pápa reggeli homíliája: aki Isten gyengédségét ismeri, ismeri a keresztény tanítást

Adventi reggeli szentmise a Szent Márta házban 

December 6-án, Szent Miklós püspök emléknapján Ferenc pápa a Szent Márta ház kápolnájában tartott reggeli szentmiséje homíliájában – az elveszett bárány története kapcsán (Mt 18,12-14) – Isten ismeretéről, vagyis Isten gyengédségének az ismeretéről beszélt. Az elveszett bárány értelmezéséhez Júdás apostol alakját idézte fel.

A pásztor mint bíró jön a keresésünkre, simogató gyöngédséggel

Elmélkedése középpontjaként a pápa az Urat úgy mutatta be, mint aki meg nem szűnően a keresésünkre indul. Úgy jön utánunk, mint egy bíró, de mint olyan bíró, aki megsimogat, olyan bíró, aki tele van gyöngédséggel. Mindezt azért teszi, hogy megmentsen bennünket, nem pedig hogy elítéljen. Mindenkit személyesen keres, mindenkit név szerint ismer és személyesen szeret bennünket, mert ő nem a személytelen tömeget szereti. Név szerint szeret bennünket, úgy ahogy vagyunk.

Az elveszett bárány a szíve romlottsága miatt veszett el

Az elveszett bárány nem azért veszett el, mert nem volt iránytűje – magyarázta a pápa – hiszen nagyon is jól ismerte az utat. A szíve romlottsága miatt veszett el, mert szétesett belülről és elmenekült, hogy eltávolodjon az Úrtól. Jól akarta lakatni a benső sötétségét, ami őt kettős életre vezette: a nyájban is lenni és a sötétségbe menekülni. Ám az Úr ismeri ezeket a dolgokat és a keresésére indul. Az a figura, aki a legjobban megérteti velem az Úr magatartását az eltévedt báránnyal – vallotta meg személyesen a pápa – az Júdás… és Jézus magatartása Júdással.

Az eltévedt bárány evangéliumi jelképfigurája Júdás

Az evangélium legtökéletesebben eltévedt báránya Júdás. Egy olyan ember, akinek mindig volt valami keserűség a szívében, mindig volt valami kritizálnivalója másokkal szemben, ám mindig távolságot tartva tőlük. Nem ismerte a másokkal való együttélés ingyenességének édes örömét. És minthogy soha nem volt elégedett ez a bárány, Júdás nem volt elégedett – tette hozzá szabadon a pápa – ezért Júdás megszökött. Megszökött, mert tolvaj volt, elment azért a részért. Az ilyenek, a paráznák,… mindig megszöknek, sötétség van a szívükben, ami elszakítja őket a nyájtól. Ilyen a kettős élet, sok keresztény kettős élete is, fájdalommal mondhatjuk, papoké, püspököké is… És Júdás püspök volt, egyike az első püspököknek. Az eltévedt bárány, Szegényke! Szegényke ez a Júdás testvér, ahogyan don Mazzolari hívta őt abban a szép beszédében: „Júdás testvér, mi történik a szívedben? Nekünk meg kell érteni az eltévedt bárányokat. Nekünk is van valamicske ügyes bajos dolgunk, kisebb vagy nem is annyira kicsi eltévedt bárányokkal”.

Júdás bűnbánata

Amit az eltévedt bárány csinál, az nem annyira hiba, inkább betegség a szívben, amit az ördög kihasznál. Így Júdás is, megosztott és elkülönült szívével az eltévedt bárány ikonja, akinek a pásztor a keresésére indul. Ám Júdás nem érti ezt és végül, amikor meglátta azt, amit a kettős élete csinált a közösségben, amit a rossz elvetett az ő belső sötétségével, mert arra vette rá, hogy elmeneküljön, hogy valami fényt keressen – ami persze nem az Úr világossága, hanem csupán karácsonyi díszletek, mesterséges fények – akkor elkeseredett.

Isten szeretete dolgozott abban a lélekben is

Van egy szó a Bibliában – az Úr jó ezekkel a bárányokkal is és meg nem szűnően keresi őket – van tehát egy szó, ami azt mondja, hogy Júdás felakasztotta magát és „megbánta bűnét”. Azt hiszem, hogy az Úr megfogja azt a szót, magával viszi, nem is tudom, meglehet, de ez a szó kételkedésre indít. Mit is jelent ez a szó? Azt, hogy végeredményben Isten szeretete dolgozott abban a lélekben, egészen a kilátástalanság pillanatáig. Ez a jó pásztor magatartása az eltévedt bárányokkal. Ez az örömhír, amit Karácsony hoz nekünk, és szívünk őszinte lelkendezését igényli, mely megváltoztatja a szívet, arra indít, engedjük meg, hogy az Úr megvigasztaljon minket. De ne attól a vigasztól, hogy elmeneküljünk, hogy megszökjünk a valóság elől, elmeneküljünk a belső gyötrelmeinktől, benső megosztottságainktól – hangsúlyozta a pápa.

Isten hatalma az ő gyöngédsége

Amikor Jézus megtalálja az elveszett bárányt, nem bántalmazza, még akkor sem, ha az rosszat csinált. Az Olajfák kertjében Jézus «barátjának» hívja Júdást. Ez Isten simogatása: Aki nem ismeri Isten simogatását, Isten gyöngédségét, az nem ismeri a keresztény tanítást. Aki nem engedi, hogy az Úr megsimogassa, az elveszett! Ez az örömhír, az az őszinte örvendezés, amit ma annyira akarunk. Ez az az öröm, a megvigasztalódás, amit keresünk, hogy jöjjön el az Úr a hatalmával, ami a simogatása, találjon ránk, üdvözítsen minket, elveszett bárányokat és vigyen vissza bennünket az egyház nyájába. Az Úr adja meg ezt a kegyelmet, hogy Karácsonyt a sebeinkkel, bűneinkkel várjuk, őszintén beismerve azokat, várjuk annak az Istennek a hatalmát, aki eljön megvigasztalni, eljön gyengédségének és simogatásának a hatalmával, melyek az ő szívéből fakadnak, ami annyira jó, hogy életét adta értünk” – zárta homíliáját Ferenc pápa.

 

Advent második hetének keddje

Advent második hetének keddje

A tegnapi elmélkedésben már szó esett arról, hogy a bűntől való szabadulást egyedül Isten adhatja meg az embernek. A bűn ugyanis olyan élethelyzet, amelyből az ember nem képes a maga erejéből felemelkedni és más emberek segítségére sem számíthat. A bűn olyan szándék, szó, tett vagy mulasztás az ember részéről, amelyért felelősek vagyunk, és amely megrontja kapcsolatunkat Istennel és embertársainkkal. Ezt a helyzetet szemlélteti a mai evangéliumban Jézus példabeszéde az elveszett bárányról. A hasonlat újdonsága abban rejlik, hogy maga Isten indul el keresni és megmenteni a bűnös, az eltévedt embert. Az ószövetségi idők tanítása szerint a bűnét beismerő embernek minden igyekezetével arra kell törekednie, hogy kiengesztelje Istent és ezáltal elhárítsa a bűnéért járó jogos isteni büntetést. Ezzel szemben az újszövetség igazi örömhírét hirdeti Jézus, aki nem egyoldalúan szemléli a bűnbocsánat eseményét, hanem az ember bűntől való szabadulásának vágya mellett bemutatja a másik oldalt is, azaz az emberhez lehajló isteni irgalmasságot, az embert felemelő isteni jóságot, az ember számára új lehetőséget adó Istent.
Az adventi időben jó rácsodálkoznunk arra, hogy a bűnös emberiség megsegítésére siető Isten irgalma nyilvánul meg abban, hogy elküldte Fiát, az emberiséget a bűntől megváltó Jézust.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Ó örök Ige, Isten és Mária Fia, újítsd meg a lelkek rejtekében születésed csodáját! Megváltott fiaidat öltöztesd halhatatlanságba, gyújts bennük szeretetet, egyesítsd valamennyit titokzatos Tested kötelékeivel, hogy eljöveteled meghozza a biztos békét, az egyesek és a népek közötti testvéri összefogást! Ámen.
Boldog XXIII. János pápa

Hívom a családokat 2016 decemberében – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat 2016 decemberében – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Egy barátom mesélte: „Amint az utcán sietősen mentem hazafelé, egyszer csak megállított egy ismeretlen férfi. »Kedves uram – mondta –, ki tudna engem segíteni egy- vagy kétszáz forinttal?« Jó arcú, kissé kopott, de rendezett, tiszta ruházatú férfi volt, nagy, mindenféle textíliával teli csomagokat cipelt. A tekintetéből tiszteletet és bizalmat olvastam ki. Úgy éreztem, hogy nem hagyhatom szó nélkül faképnél, ahogy azt általában a kéregetőkkel tenni szoktam. »Mondja – kérdeztem –, mire kell magának az a pénz, mit kezd vele?« »Valamit veszek – válaszolta –, hogy éhen ne haljak. Többre most nem futja, a sorsomon majd akkor tudok változtatni, ha lesz rá elég pénzem. Most nincs se lakásom, se munkahelyem, de a reményt nem adom fel.« »És miben reménykedik – kérdeztem –, és egyáltalán, hogy jutott idáig?« »Hosszú és szomorú történet – felelte –, nem akarom untatni, meg itt, az utcán, nem is alkalmas.« »Jöjjön – mondtam –, meghívom egy kávéra ide a sarki kávézóba.« A kávé mellett aztán elmesélte, hogy gépésztechnikus, jó állása volt egy nagy gyárban, gépi kötéssel foglalkozó felségével és két gyerekükkel éltek egy lakótelepi lakásban. A házaspár sokat dolgozott, kevés idejük volt egymásra és a családra. Egy idő után kapcsolatuk kezdett elhidegülni. Ment minden tovább rutinszerűen a maga útján, de nem volt benne örömük. Aztán amikor a férj talált magának alkalmi vigasztaló partnert, a feleség beadta a válókeresetet, elváltak. A férj odaköltözött partneréhez, de továbbra sem találta meg lelki egyensúlyát, egyre többször és egyre mélyebben nézett a pohár fenekére. A vége az lett, hogy partnere is kidobta, a gyárból is elküldték, az utcára került. Tudja, hogy a felesége is boldogtalan, hogy a gyerekeinek is hiányzik, és hogy ő maga okozta az egész család szerencsétlenségét. Az alkoholról leszokott, bűneit őszintén megbánta, most abban bízik, hogy találkozik azzal, aki meglátja benne az embert, aki hasznos tagja lehet a társadalomnak, akinek érdemes megadni az újrakezdéshez szükséges támaszt, és felkarolja őt.”

A házastársi szeretet a házasság szentsége által megszentelt, gazdagított és megvilágosított szeretet, amely egyesíti a házastársakat. A házastársi szeretet érzelmi, spirituális és önzetlen egység, amely magában foglalja a barátság gyengédségét és az erotikus szenvedélyt, és akkor is megmarad, amikor az érzelmek és a szenvedélyek elcsitulnak. A házasság szentségének kegyelme ugyanis alkalmassá teszi a férfit és a nőt, hogy úgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket. Így jut el a házastársi szerelem arra a teljességre, melyre természete szerint rendeltetett, tudniillik a házastársi szeretetre. A gyönge vagy beteg szeretet nem képes elfogadni a házasságot mint mindhalálig tartó küzdelemre szóló kihívást, amely állandó újjászületést, gyökeres megújulást és újrakezdéseket igényel. Az ilyen szeretet nem ad elegendő erőt az állandó növekedéshez, a teljes és végleges elköteleződéshez, ezért teret nyit az ideiglenes kapcsolatok előtt. Örökké tartó szerelmet csak akkor lehet ígérni, ha az ember felfedezi a saját elgondolásainál nagyobb tervet, amely fenntart, és lehetővé teszi a teljes jövő elajándékozását a szeretett személynek. Ahhoz, hogy egy ilyen szeretet kiállhasson minden próbát és hűséges maradhasson, szükség van a megerősítő és felemelő kegyelem ajándékára. (Vö. Amoris laetitia 121, 124)

Idézzetek fel ismerősi, baráti, vagy rokoni körből olyan eseteket, amelyekben a házastársi szeretet nem gyengült, hanem növekedett a megpróbáltatás, például betegség, káresemény, munkanélküliség és hasonló bajok idején! Miből merítettek erőt ezek a házasok?

A házasság megkötése, az esküvő igazi örömünnep. Örül az ifjú pár, örülnek az örömszülők, örül minden jelenlévő. Amikor aztán elmúlnak a mézeshetek, megkezdődnek a munkás hétköznapok és megjelennek a gondok, nehézségek is, alábbhagy az öröm. Jó, ha a házasságban meg tudjuk őrizni a szeretet örömét, sőt, ahogy növekedünk a szeretetben, úgy teljesedik ki örömünk is. Az élvezetet megszállottan keresők számára minden egyéb örömszerzési lehetőség bezárul. Pedig épp az öröm az, amely kitágítja a valódi élvezet képességét, és lehetővé teszi sok különféle öröm felfedezését az életnek abban a fázisában is, amikor a testi élvezet kiapadóban van. El kell fogadnunk, hogy a házasság örömök és fáradalmak, feszültségek és megenyhülések, szenvedések és megkönnyebbülések, kielégülések és keresések, gondok és élvezetek szükségszerű kombinációja. A házastársi szeretet arra készteti a házastársakat, hogy folytonosan keressék, hogyan tudnának egymásnak örömöt szerezni. Így aztán az öröm még a fájdalmak közepette is megélhető. (Vö. Amoris laetitia 124, 126)

Mit tudtok tanácsolni olyan házaspároknak, akiknek „már nincs mondanivalójuk egymásnak”, ezért nem okoz örömet együttlétük? És azoknak, akiknek nincs idejük arra, hogy „nem fontos, nem azonnal intézendő dolgokról” is beszélgessenek egymással? Milyen szerepe lehet az örömszerzésben a családi ünnepeknek?

A szerelmesek szépnek találják egymást, hosszan nézik, csodálják a másik szemét, haját, mosolyát. A másik szépsége örömöt okoz, és öröm az is, ha a szeretett személy szóvá teszi a másik szépsége feletti örömét. A szeretet esztétikai élménye fejeződik ki abban a tekintetben, amely a másikat önmagáért nézi akkor is, ha öreg, beteg vagy érzékileg nem vonzó. E szemlélődő szeretet örömét ápolni kell. Sok házasságban azonban egyre kevesebb idő jut egymás szemlélésére és a házastárs szépségének dicsérésére. Sebek és válságok fakadnak abból, ha elmulasztjuk egymás szemlélését, ha észre sem vesszük, hogy házastársunk nekünk akar tetszeni. A szeretet megnyitja a szemet, és mindenen túl megláttatja, hogy a szeretett társ szépségét is nekünk akarja ajándékozni, szépségével is nekünk akar örömet okozni. (Vö. Amoris laetitia 128, 129)

Mit tudtok tenni, ha házastársatoknak nem tetszik a legújabb divat szerinti új ruhátok? Meggyőzitek, vagy jelenlétében nem hordjátok azt a ruhát? Fontosnak tartjátok-e, hogy a köztetek lévő harmónia külsőtökben is megnyilvánuljon? Miért?

Barátom folytatta a történetet: „A kávét megittuk, fizettem, és nem kétszáz, hanem ötezer forintot adtam a hajléktalan férjnek. Tudtam, hogy ezzel nem fogom »felkarolni«, de éreztetni akartam vele együttérzésemet, hogy bízom abban, hogy nem italra kell neki a pénz, és keresi a helyzete megoldását. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban naivan bízik egy nagyvonalú mecénással való találkozásban, vagy maga sem tudja, hogy hogyan és miként fordulhat jobbra a sorsa, de ebben rendületlenül bízik. Hónapok múlva éppen az előtt a kávézó előtt mentem el, amikor váratlanul rám köszönt a hajléktalan férj. »De örülök, hogy találkoztunk – mondta –, meghívhatom egy kávéra?« Elfogadtam a meghívást. Amikor leültünk egy asztalhoz, akkor vettem csak észre, hogy megváltozott a külseje, semmi jelét nem látom a hajléktalanságnak. »El kell mondanom – kezdte elbeszélését –, hogy mindent önnek köszönhetek. Aznap késő este, mikor itt találkoztunk, ott a parkban kerestem egy csendes padot, hogy az éjszakát ott eltöltsem. Egyszer csak nyöszörgést, jajgatást hallottam. Ott feküdt egy pad alatt egy idősebb ember, és jajgatott. Kiderült, hogy itt ment át a parkban, amikor valaki ki akarta tépni kezéből a táskáját, dulakodtak, ő elesett, úgy, hogy fel sem bírt állni, de támadója elrohant a táskájával. A táskájában volt minden irata és pénze. Segítenem kellett rajta, taxival elvittem oda, ahová kérte, onnan a feleségével együtt az orvosi ügyeletre. Mindezt az ön által adott ötezerből! És képzelje, kiderült, hogy ez az idősebb ember a tulajdonosa annak a kis gépi kötőüzemnek, ahol a feleségem most dolgozik, és éppen keres egy jó gépészt, aki a gépeit karbantartja. Mellesleg azt is tudta, hogy a feleségem már megbánta, hogy annak idején beadta ellenem a válókeresetet. Azóta hazaköltöztem, dolgozom, a gyerekekkel foglalkozom, és nagyon sokat beszélgetünk a feleségemmel. Minden perc, amit együtt tölthetünk, örömet okoz. Az én életem rendbe jött, de rendbe jött a családom is. Hála Istennek és önnek!« Elgondolkoztam – fejezte be barátom elbeszélését –, és sokáig nem jutottam szóhoz. Kivel is találkoztam én azon a bizonyos estén? Igen, azzal, aki azt mondta, hogy amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek. És a hajléktalan férj kivel találkozott? Nem, nem velem, hanem azzal, akinek tudta nélkül egy hajszálunk sem veszhet el.”

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke