Himnusz CCCXXIX.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Világteremtő jó Urunk,

nézz ránk, vezérlő támaszunk!

Akiknek alvás enyhet ad,

bűnben tespedni sose hagyd.

Esdeklünk hozzád, Krisztusunk,

bocsáss meg, hogyha elbukunk:

virrasztva éjjel felkelünk,

hogy magasztaljon énekünk.

Feléd tárjuk szívünk, kezünk,

amint parancsot minekünk

a prófétai szó adott

és Pál példája ránk hagyott.

Te minden bűnünket tudod:

minden titkát kitárva most

a szív zokogva, esdve kér

és könyörög bocsánatért.

Dicső Királyunk, Krisztusunk,

Atyáddal együtt áld szavunk,

s vigasztaló Szentlelkedet

örökké áldjuk teveled! Ámen.

 

Ferenc pápa: A merevek nem ismerik Isten gyermekeinek szabadságát

A merevség mögött mindig valamilyen rejtett dolog húzódik meg, sok esetben kettős élet. A merevek nem szabadok, hanem a törvény rabszolgái. Isten azonban szabadságot, szelídséget, jóságot ajándékoz nekünk – fogalmazott a pápa október 24-én, hétfő reggeli szentmiséjén a Szent Márta-házban.

A napi evangéliumban (Lk 13,10–17) Jézus meggyógyít egy asszonyt szombaton. Ez kiváltja a zsinagóga elöljárójának méltatlankodását, mert ezzel megsértette az Úr törvényét.

Nem könnyű az Úr törvényének útján járni, kérnünk kell hozzá a kegyelmet. Az elöljárót Jézus képmutatónak nevezi, amely kifejezést sokszor alkalmazza a merevekre, azokra, akik mereven viselkednek a Törvény betartása terén, akik nem rendelkeznek Isten gyermekeinek szabadságával, akik a Törvény rabszolgái – emlékeztetett Ferenc pápa. – Ezzel szemben a Törvény nem azért született, hogy rabszolgává, hanem azért, hogy szabaddá és gyermekké tegyen minket. A merevség mögött mindig egy másik dolog van! Ezért mondja Jézus, hogy képmutatók!

A merevség mögött van valamilyen rejtett dolog egy ember életében. A merevség nem Isten ajándéka. A szelídség igen, a jóság igen, a jó szándék igen, a megbocsátás igen. A merevség viszont nem! – nyomatékosította a Szentatya. – A merevség mögött mindig valamilyen rejtett dolog áll, sok esetben kettős élet, de van benne valami beteges is. És mennyire szenvednek a merevek: amikor őszinték, és észreveszik merevségüket, szenvednek! Nem képesek Isten gyermekeinek szabadságát megélni, nem tudják, hogyan kell az Úr törvényének útján járni, és nem boldogok. Sokat szenvednek! Jónak tűnnek, mert követik a Törvényt, de mögötte van valami, ami nem teszi jóvá őket: vagy gonoszok, vagy képmutatók, vagy betegek. Szenvednek!

Ferenc pápa felidézte a tékozló fiú történetét, azt, hogy az idősebb testvér, aki mindig jól viselkedett, felháborodik, mert apja örömmel fogadja vissza elzüllött kisebbik gyermekét, aki megbánva tettét hazatér. „Ez a viselkedés megmutatja, hogy mi van az effajta jóság mögött: a magukat igaznak gondolók gőgje” – mutatott rá a Szentatya.

A tékozló fiú tudta, hogy van egy apja, és élete legsötétebb pillanatában elment hozzá. A másik fiú az apját csak mint gazdát, a ház urát ismerte, de sosem érezte apai mivoltát. Merev volt, a Törvény útján járt mereven. A másik mellőzte a Törvényt, anélkül és azzal szemben élt, de aztán egyszer csak gondolt apjára, és visszatért hozzá. És bocsánatot nyert. Nem könnyű az Úr törvényének útján járni anélkül, hogy a merevség csapdájába ne esnénk – hívta fel a figyelmet a pápa.

Majd ezzel zárta homíliáját: Imádkozzunk az Úrhoz testvéreinkért, azokért, akik azt hiszik, hogy az Úr törvényének útján járni azt jelenti, hogy merevekké kell válni. Az Úr segítsen nekik megérezni, hogy Ő az Atya, és Ő szereti az irgalmat, a gyengédséget, a jóságot, a szelídséget és az alázatot. Tanítsa meg mindannyiunknak, hogy ezekkel az erényekkel járjunk az Úr törvényének útján.

Évközi harmincadik hét hétfője

Évközi harmincadik hét hétfője

Lukács evangélista nem jelöli meg, hogy melyik városban történt az a csoda, amelyről a mai napon olvasunk az evangéliumban. Azt viszont hangsúlyozza, hogy a gyógyítás szombati napon történt, a nyugalom napján, amikor nem szabadott semmiféle munkát végezni. A zsinagóga elöljárója Jézus gyógyító tevékenységét munkának minősítette, ezért nemtetszését fejezte ki. Érdekes, hogy nem meri véleményét Jézusnak elmondani, méltatlankodását inkább az előbb még beteg, de mostanra már meggyógyult asszonynak mondja: „Hat napotok van a munkára. Akkor jöjjetek gyógyulást keresni, ne szombaton!” Merev törvényértelmezése, az előírásokhoz való szigorú ragaszkodása egyértelműen a szívtelenség jele.
Jézus magatartása ennek éppen az ellentéte. Megsajnálja az asszonyt, aki hosszú ideje, tizennyolc éve görnyedt, nem tud felegyenesedni. Együttérzése cselekvésre indítja az Urat, megkönyörül az asszonyon, meggyógyítja őt. Hasonló esetekben általában a beteg siet Jézushoz, hogy gyógyulását kérje, de itt nincs erről szó, hanem Jézus látja meg a beteg asszonyt és hívja őt magához. Más csodáknál Jézus beszélget a gyógyítás előtt és a gyógyulni vágyó személy kifejezi hitét, de itt nincs szó ilyesmiről. Egyértelműen Jézus a kezdeményező. Ő az, aki gyógyítani akar, hogy megmutassa az isteni könyörületet.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Vezesd, ó, Krisztus, az ifjúságot igazságban, hogy ne hagyják magukat tévútra vezetni új bálványok által, mint amilyen a magamutogató fogyasztás, a mindenáron való jólét, az erkölcsi lazaság, vagy az erőszakos tiltakozás. Hadd éljék meg inkább a te üzenetedet örömben, mely a nyolc boldogság üzenete, az isteni és felebaráti szeretet üzenete, az erkölcsi elkötelezettség üzenete a társadalom hiteles alakítása érdekében.

 

Országunk vezetőiért

Országunk vezetőiért

Könyörögjünk az Úrhoz!

Csak akkor szabadíthat meg az Úr gonosz ármányaimtól, ha vannak!

Nem kisebb a bűnöm, mint az együttgondolkodás hiánya! Minden bűnöm gyökere ez!

A Lukács 17-ben így tanít Jézus: „³Vigyázzatok magatokra! Ha vét ellened testvéred, figyelmeztesd; és ha megbánja, bocsáss meg neki! ⁴Még ha napjában hétszer vét is ellened, és napjában hétszer tér vissza hozzád, és azt mondja: ‘Bánom!’ – bocsáss meg neki.”

Az ellenem vétkezettel hogy viseltetek? A figyelmeztetés dolgával hogy állok? A megbánás esetén, hogy reagálok? A megbocsátás lelke él bennem? De, ha megbántok bárkit is, tudok bocsánatot kérni? Úgy, hogy bánom tettemet? Az ítélkezés haragja él bennem, vagy a szeretet félelem nélküli engedelmességének engedek teret? – Tulajdonképpen meg is van az a hét dolog, amit egy nap elkövetni képes vagyok! És ezeket szinte minden nap elkövetem! Jézus nagyon jól ismer! Az sem menthet föl engem, hogy mindannyian ilyenek vagyunk!

A kiengesztelődés – micsoda remek szó! Gyönyörű a hangzása. De, vajon képes vagyok e szó alkalmazásával élni is?

Ha mi, keresztények, legalább ebben, teljes szívvel, képesek lennénk közösséget alkotni, egészen más lenne a világ! De, tulajdonképpen mi az, amit ehhez tennünk kellene. Talán legelőbb is, minden gondolatunkat, szavainkat és tetteinket, folyamatos kontroll alatt kellene tartanunk. Amiatt, amiért a környezetünk olyan felületes, amilyen, és ami ellen védekezni, kitérni, csak úgy lehet, ha magamat kontroll alatt tartom. Ne azzal a módszerrel védekezzek, amivel rám hatni próbál a világ, hanem azzal a módszerrel reagáljak minden inzultációra – mert tulajdonképpen ennek kell tekintenem azt, amikor a világ kísértő tekintete próbál bevonni a maga játszmájába – amire Jézus mutat példát. Hogyan volt képes Jézus a szeretetet megélni? Megtörte a világ ritmusát, és nem vette fel annak ritmusát! Ő, a maga és az Atya ritmusát élte. Nem ment bele a világ által kínált játszmákba!

Érdemes elemezni Enzo Bianchi perjel tanítását, amit a Pannonhalmi Bencés apátságban a minap tartott előadásaiból tett közzé a Magyar Kurír:

(http://www.magyarkurir.hu/hirek/-felebarat-halt-meg-es-nem-isten-enzo-bianchi-eloadasai-kozossegrol-es-az-egyhaz-tevutjairol).

Arról elmélkedik, hogy a keresztényeknek radikálisan új életfelfogásra van szükségük! Azt mondja, hogy „a közösség az, ahol minden valóban közös, benne mindenki egy olyan egész része, amelyet „a mindenki” alkot”. Akkor, ha minden, akkor a személyes bűnünk is, és a kiengesztelődésünk is! De minderről kommunikálnunk kell! Mert, ha nem tesszük, akkor nem válik közösséggé bennem és benned, és bennünk sem!

Érdekesen, és nagyon új módon kommunikál: „a keresztény és a világi etika elvált egymástól. A személyiségi jogok erősödésével, a személyes meggyőződések polarizálódásával antidemokratikus folyamatok indultak el szerte a világon. Az emberek nem közösségben gondolkodnak, hanem egymás legitimitásának megtagadására törekszenek. Válságba került a közösség, a társadalom, válságban van a demokrácia is.”

Az indivíduum miért akarna kiengesztelődni, az én központú világ miért tartaná magát vétkesnek, bűnösnek, a másik elleni hibásnak, amikor nem a közösségi érdek áll a középpontban hanem az én érdekem?

A mai kor embere nem fogadja el magát, és a másikat sem transzparensnek, mindent önmaga értékítéletében lát és láttat, fogad el. Sőt, elvárja, hogy minden az énképemnek feleljen meg, legyen megfelelő!

Azt mondja Enzo testvér, hogy a közösségi létformában a magam odaajándékozása a másiknak áll az első helyen. Az ajándékot pedig úgy érti, hogy miközben odaadom magam, felelősséget is vállalok érte, kötelezettséget vállalok a másikért, vagyis: személyemet ajándékozom neki! Elképzelem, hogy ha ez így lenne minden keresztény vonatkozásában, vagyis ezzel az alapállással kommunikálnánk egymással, akkor nem okozna megütközést az, ha figyelmeztetek, ha meg kell bocsátanom, vagy, ha el kell fogadnom mástól a megbocsátást. Ugyanis, ebben a közegben, e dolgok természetessége nem bűnre késztetne, hanem a szeretetet közvetítené, ami a kiengesztelődést generálhatná!

Igen, összetettek vagyunk, roppantul összetettek vagyunk mi emberek önmagunkban, de összetettségünket a közösségi létforma lehet csak képes leegyszerűsíteni.

A törvény éppen azért a szeretet, mert a közösségi létben a szeretet képes mindent leegyszerűsíteni az egymás közötti kommunikációban, elkerülendő a félreértéseket. Melyek egymást generálják, hatványozzák.

Megérteni Atyám, segíts nekünk a Te törvényed nagyszerűségét, és szükségét gerjeszd bennünk! Hogy vágyakozzuk, és készek is lehessünk a Te szeretetedben közösséggé lennünk! Ámen

 

Himnusz CCCXXVIII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Boldogan üljük diadalod napját,

Szent Lukács, melyen piros véred omlott,

és így szereztél koszorút a mennyben

érdemeiddel.

Szentlélek által vezettetve gyűjtöd

Krisztus Főpásztor szavait, csodáit;

mily nagy irgalmú, könyörületes volt,

sorra leírtad.

Művészi gonddal lejegyezted azt is,

mik teszik Jézus követőit naggyá,

s népe kezétől milyen új csodákat

lát az utókor.

Pál szívét láttad, útitársa voltál,

mély hite bátor követője lettél;

add, hogy a szívünk szeretetre gyúljon,

krisztusi lángra.

Orvos is voltál, bajainkra hozz írt,

küldd el a hitnek öröm-orvosságát,

hogy élvezhessük mi is egykor Istent,

vígan örökké. Ámen.

Ferenc pápa: Ma a küldetés és a bátorság idejét éljük!

A Szentatya október 23-án délben a missziós bátorság szükségességéről elmélkedett, majd imádkozott és imát kért az iraki lakosságért.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgia szentleckéjében Szent Pál buzdítását halljuk Timóteushoz, munkatársához és szeretett fiához; ebben végiggondolja apostoli életét, melyet teljesen küldetésének szentelt (vö. 2Tim 4,6–8.16–18). Látja, hogy már elközelgett földi pályafutásának vége, s életét három időszakra bontva írja le: rátekint a jelenre, a múltra és a jövőre.

A jelent az áldozat metaforájával értelmezi: „Nemsokára áldozatul ontják véremet” (2Tim 4,6). A múltat illetően Pál egy olyan ember „jó harcának” és „futásának” képével jellemzi életét, aki következetesen teljesítette kötelezettségeit és feladatait (vö. 2Tim 4,7); így a jövőre vonatkozóan bízik abban, hogy Isten, az „igaz bíró” (2Tim 4,8) elismeri őt. Pál küldetése azonban egyedül az Úr közelségének és erejének köszönhetően bizonyult hatékonynak, igaznak és hűségesnek, az Úr tette őt az evangélium hirdetőjévé minden nép számára. Pál így fejezi ki ezt: „Az Úr mellém állt, és erőt öntött belém, hogy befejezzem az evangélium hirdetését, és tudomást szerezzen róla minden pogány” (2Tim 4,17).

Szent Pálnak ebben az önéletrajzi elbeszélésében az egyház tükröződik, különösképpen ma, a missziós világnapon, amelynek témája: „Missziós egyház, az irgalmasság tanúja”. A keresztény közösség Pálban példaképét látja, és meg van győződve arról, hogy az Úr jelenléte teszi hatékonnyá az apostoli munkát és az evangelizáló igyekezetet. A népek apostolának tapasztalata arra emlékeztet minket, hogy lelkipásztori és missziós tevékenységünket egyrészt úgy kell végeznünk, mintha az eredmény a mi erőfeszítéseinktől függne, a sportoló áldozatvállaló szellemével, akit a vereségek sem fognak vissza; másrészt annak tudatában kell végeznünk, hogy küldetésünk igazi sikere a Kegyelem ajándéka: a Szentlélek az, aki hatékonnyá teszi az egyház küldetését a világban.

Ma a küldetés és a bátorság idejét éljük! Bátorságra van szükségünk, hogy megerősítsük bizonytalan járásunkat, hogy újra megérezzük az evangéliumért való önfeláldozás ízét, hogy visszanyerjük bizalmunkat az erőben, melyet a küldetés magába hordoz. A bátorság idejét éljük, még ha a bátorság nem jelent is biztosítékot a sikerre. Bátornak kell lennünk, hogy harcoljunk, s nem szükségszerűen azért, hogy győzzünk; azért, hogy hirdessük az evangéliumot, nem szükségszerűen azért, hogy megtérítsünk másokat. Bátornak kell lennünk, hogy alternatívát tudjunk kínálni a világnak anélkül, hogy veszekedővé vagy erőszakossá válnánk. Bátornak kell lennünk, hogy nyitottak legyünk mindenki felé anélkül, hogy csökkentenénk Krisztusnak, minden ember egyetlen megváltójának feltétlen értékét és egyetlenségét. Bátornak kell lennünk, hogy ellenálljuk a hitetlenségnek anélkül, hogy pökhendivé válnánk. Olyan bátornak is kell lennünk, mint a mai evangélium vámosa, aki alázatosan szemét sem merte az égre emelni, hanem mellét verve mondta: „Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!” [Lk 18,13]. Ma a bátorság idejét éljük! Ma bátorságra van szükség!

Szűz Mária, aki a „kilépő” egyház mintaképe, és aki tanulékony a Szentlélekkel szemben, segítsen mindannyiunkat, hogy keresztségünk erejében misszionárius tanítványok legyünk, és elvigyük az üdvösség üzenetét az egész emberi családnak!

A Szentatya felhívása az Angelus után:

Ezekben a drámai órákban [lélekben] közel vagyok Irak egész lakosságához, különösen Moszul városának lakosaihoz. Megrázzák lelkünket a barbár erőszakos cselekedetek, amelyeket hosszú ideje óta elkövetnek az ártatlan lakosok ellen, legyenek azok muszlimok, keresztények vagy más népcsoporthoz és valláshoz tartozók. Fájdalommal értesültem arról, hogy hidegvérrel végezték ki ama szeretett föld sok lakosát, köztük sok kisgyermeket is. Ekkora kegyetlenség sírásra indít és szavak nélkül hagy minket. A szolidaritás szava mellett imádkozom azért, hogy a keményen sújtott Irak erős és szilárd maradjon abban a reményben, hogy egy olyan jövő felé haladhat, amelyet biztonság, kiengesztelődés és béke jellemez. Ezért kérlek mindnyájatokat, hogy csatlakozatok imámhoz, csendben.

[Csendet tartanak, majd elimádkozzák az üdvözlégyet.]

A Szentatya köszöntő szavai az Angelus után:

Kedves testvéreim, szeretettel köszöntelek mindannyiatokat, akik zarándokként érkeztetek Olaszországból és más országokból, kezdve a lengyelekkel, akik itt, Rómában és hazájukban arról emlékeznek meg, hogy a kereszténység ezerötven év óta van jelen Lengyelországban.

Örömmel fogadom az olaszországi kórusok jubileumának résztvevőit, az Assisiből érkezett futókat a Pro Loco Italiane képviseletében, valamint az olaszországi egyházmegyék testvérületeinek fiataljait.

Nagyon sok olasz plébániáról érkeztek ide plébániai csoportok: nem köszönthetem őket külön-külön, de bátorítom őket, hogy örömmel haladjanak tovább a hit útján. Szeretettel köszöntöm a Rómában élő perui közösséget, amely a Señor de los Milagros [a Csodák Urának] szentképével gyűlt itt egybe.

Köszönetet mondok mindenkinek és szeretettel köszöntök mindenkit! Szép vasárnapot kívánok! Kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Évközi harmincadik hét vasárnapja

Évközi harmincadik hét vasárnapja

Isten előtt

 
Jézus példabeszédeivel kapcsolatban sokszor mondjuk, hogy az életből merítik témájukat, ezért olykor nem is képzeletbeli történetként olvassuk őket, hanem mint valóságos eseteket. A mai evangélium is egy olyan példabeszédet tartalmaz a templomban imádkozó farizeusról és a vámosról, amely megtörténhetett a valóságban.
A két szereplőnek már a külső magatartásában is megfigyelhető a különbség, a farizeus magabiztosan viselkedik a templomban, a vámos visszahúzódóbb, távolabb áll meg. A farizeus olyannyira otthon érzi magát a templomban, hogy még arról is megfeledkezik, hogy ez valójában az Isten otthona, a vámos viszont a vendég bizonytalanságával tartózkodik a szent helyen, mert érzi, hogy itt nem ő, hanem az Isten a házigazda.
Viselkedésük különbsége természetesen belső különbözőségükből ered. A farizeus öntelten és magabiztosan, a vámos alázatosan, szerényen imádkozik. A farizeus a maga igaznak vélt vallásosságával dicsekszik Isten előtt, a vámos pedig beismeri, megvallja bűnösségét. A vámos azzal kezdi az Isten felé közeledést, hogy elfordul a bűntől, elfordul bűnös önmagától és bűnös múltjától, mert így akar új életet kezdeni. A farizeus viszont erről megfeledkezik. Nem ismeri be bűnösségét, s éppen ez akadályozza meg abban, hogy Istenhez fordulása kedves legyen s elfogadást nyerjen. A farizeus csak a múltjáról és jelen állapotáról beszél, azzal dicsekszik, amit eddig tett: „nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van.” Ő nem gondol arra, hogy változnia kellene, mert tökéletesnek tartja önmagát.
A tanulság világos számunkra: az önteltség, a túlzott magabiztosság és az elbizakodottság helyett őszinte bűnbánattal és alázattal szabad Isten elé állnom. Nem állíthatom magamról, hogy tökéletes és bűntelen vagyok, hanem be kell látnom, hogy van miért bocsánatot kérnem. A farizeusi lelkület kialakulása és megerősödése ellen eredményes eszköznek bizonyul a napi lelkiismeretvizsgálat és a rendszeresen elvégzett szentgyónás. A vallásgyakorlat terén nem érdemes büszkélkednem, mert Isten ítéli meg cselekedeteimet. Aki vallásos cselekedeteit saját érdemének tekinti, az már elindult a farizeusi lelkület útján. Bármit is teszek, azt Isten kegyelmének kell tulajdonítanom.
A példabeszéd emellett az imádkozás helyes módjára is tanít minket. Az imádkozás Jézus életének középpontjában állt. Az ima révén tökéletes egységben volt az Atyával, s ebből értette meg az Atya szándékait, az embereket, akikhez küldetése szólt és a világot, amely élettereként szolgált. Amikor imáinkat Jézus által terjesztjük a mennyei Atya elé, akkor a szándék vezet minket, hogy az ő szemével tekintsünk Istenre, s ennek köszönhetően mi is Atyánknak lássuk őt. A Krisztustól tanult ima segít minket, hogy embertársainkra, mint testvéreinkre tekintsünk, akik felé a szeretet arcát kell minden élethelyzetben mutatnunk. És az ima segít minket abban, hogy e földi világban Isten országát építsük, miközben az égi haza felé törekszünk.
Ha mindenben elégedett vagyok önmagammal és csak dicsekedni tudok Isten előtt, akkor sosem fogom megtudni, ő hogyan értékeli életemet. Ha viszont őszinte vagyok magamhoz és beismerem bűneimet, Isten meg tud ajándékozni a bűnbocsánattal és az üdvösséggel.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, irgalmas Istenem! Hozzád fohászkodni, helyesen imádkozni csak alázattal lehet. Az imádság szavait neked köszönhetem, a szavakat te adod ajkamra, a gondolatokat te ébreszted bennem, és még az alázatot is neked köszönhetem. Hálával tartozom azért, hogy a Szentírásban szólsz hozzám és megmutatod a hozzád vezető utat. Köszönöm, hogy a szentmisében újra és újra a veled való találkozás lehetőségét adod. Köszönöm, hogy bűnbánatot ébresztesz szívemben. Adj szívembe mindenkor őszinte bűnbánatot, hogy irgalmad felemeljen!