Évközi huszonötödik hét csütörtökje

Évközi huszonötödik hét csütörtökje

A rövid evangéliumi jelenet bemutatja a bibliai idők egyik uralkodóját, Heródest. Ő is tudomást szerez Jézus cselekedeteiről és tanításáról. Lám, amit Jézus korábban szemléltetett a lámpatartóra helyezett és a házat bevilágító lámpásról szóló példával, valóra vált: tanításának híre elterjed, eljut a vezető emberek otthonába is. Jézus híre kérdéseket vet fel az uralkodóban, amelyek számunkra kissé furcsának tűnnek. Miért gondol Heródes arra, hogy a régmúlt idők valamelyik prófétája támadt fel? Nem valamiféle babonás hiedelemről van szó, amelynek hátterében esetleg emberi félelmek húzódnak meg, hanem egészen másról.
Heródes pontosan úgy gondolkodik, mint korának vallásos zsidó emberei, akikben erősen élt az az elképzelés, hogy a messiási időkben újra eljön Illés próféta. Amikor az uralkodó azt véli, hogy Illés jelent meg Jézus személyében, akkor burkoltan arról van szó, hogy Jézus a Messiás. Nem feltétlenül az ő véleménye ez, azaz nem ő gondolja azt, hogy a Messiás érkezett el Jézus által, hanem Jézus tettei és tanítása alapján úgy gondolják az emberek, hogy valóban eljött a Messiás. Akik hírt visznek Jézus tevékenységéről az uralkodónak, elmondhatták azt is, hogy sokan hiszik azt a nép körében, hogy Jézus a megígért Messiás, a Megváltó, akire a nép várakozott.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Élők és holtak Istene, tégy minket készségessé, hogy Krisztust követve tudjuk odaadni önmagunkat másokért, miként a búzaszem, amely egyedül marad, ha nem hull a földbe, de ha földbe hullván elhal, sok termést hoz. Add, Urunk, hogy készek legyünk áldozatot hozni társainkért, és add, hogy életünk soha el nem múló, gazdag termést hozhasson.

Krisztus Vére, az örök Atya egyszülött Fiának Vére,

Krisztus Vére, az örök Atya egyszülött Fiának Vére, 

üdvözíts minket!

Ha közösséget szándékozunk szolgálni Krisztussal (megengedve, hogy az építő Krisztus legyen), akkor, e szolgálat központi helyén ott kell legyen Jézus kijelentése: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot” [Óz 6,6]. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.”

Igen, Krisztus közösségében a szolgálat orvoslás. Orvoslása annak a tévedésnek, amiről a világ akarja meggyőzni az embert, és ami e győzködésének következménye. Mert a világ megbetegíti azt az alanyt, akit Isten a maga lelkével oltott be. Martin Werlen írja, és mélységesen együtt érzek gondolatával: »Minden ember szívében mély vágyakozás él. Ez a vágyakozás arra irányul, hogy megélhessük saját eredeti mivoltunkat Isten szeretetétől körülölelve. Tapasztaljuk, hogy ezt a vágyakozást olykor betemeti a mindennapok törmeléke. Mégis jelen van.« Ebből következik az, hogy az ember megfelelési kényszere egyfelől isteni énjéért van, de, ugyanakkor, mert jóra van szándéka, jót tenni is kötelességének tartja. Éppen ezért, a külső elvárásoknak is meg akar felelni. Úgy véli az ember, hogy az a külső inger, ami megszólítja jó szándékú. Elsőre nem vitatja, elfogadja, hogy jó, mert eleve önmaga is jóra törekvő. Éppen ezért, amikor szembesül azzal, hogy amit elsőre jónak tételezett fel, nem biztos, hogy az, fájdalmas csalódással könyveli el. Ebben a csalódásban elkerülhetetlenül megkérdőjelezi azt a jót is, ami belülről megindította. Ez a lelki trauma konfliktust teremt az ember, anyagi mivoltában is, mely zavar felborítja a természetes anyagi, biológiai egyensúlyát, éppen ezért végső stádiumában betegségként nyilvánul meg. A betegség tulajdonképpen nem más, mint a felborult egyensúly visszaállítására való törekvése a testnek. De, mert felborult a lelki és testi összhang, a test önmagát próbálja kontrollálni, önmagában keresi az egyensúly helyreállításának a lehetőségét, ami képtelenség. A lélek és a test közötti kommunikáció eleve feltétele az ember helyes működésének! Így vagyunk teremtve! Egyik a másik nélkül nem képes egészségesen működni! Ebbe a harmóniába vonta be az Ember a tudást, szabad akaratának tévesen értelmezett lehetőségei által! Amit az ember arra próbál használni – Ádám és Éva óta -, hogy a lélek és a test közötti egyensúlyi zavarokat korrigálja. De a tudás, az Ember tudása, szüntelen töredékes marad. Éppen ezért, a korrekció ellátására – mely a test és a lélek közötti összhang megteremtésére irányul – csak ideig-óráig alkalmas. Az ember a megszerzett tudásában nem állandó. Abban állandó változást él meg. Amit az egyre bonyolultabb, és szertelenebb információ halmazból kénytelen feldolgozni, magáévá tenni, és a maga logikájában rendezni. A megszerzett tudás az emberi elmében egyre összetettebbé válik, egyre bonyolultabb összefüggéseket produkál, melynek követésére az emberi elme képességei szabnak határt, ami végül, az egyedi toleranciaképesség függvényévé válik. (Nem véletlen, hogy az évezredek során már ki tudja hány kultúra tűnt el, melyek nem voltak képesek felülemelkedni evilági dimenziójukon.)

Az emberi elme ebben az összefüggésrendszerben, melyet kényszerűség szül, olyan energiákat kénytelen elvonni más feladatoktól, melyek tulajdonképpen az Ember alapműködéséhez volnának szükségesek, és a környezetével való egyensúlyi állapot – békesség, összhang, lojalitás, kompromisszumkészség, szeretet, stb. (melyek törvényszerűsége az, hogy nem az a jó ami tökéletes!) – természetéhez tartoznának. Ebből az következik, hogy az a belső egyensúly, mely a lélek és test kommunikációjában sérült, felborult, és melyet a szellem, a tudati én, próbál kompenzálni, kiderül, hogy a problémát egy külső kommunikációs problémával csak tovább terheli. A tudás így válik az embert megterhelő körülményévé, melyet jó szándékkal, de mégis töredékességének tudatlanságával követelt ki a maga számára, amivel, végül is, nem tud boldogulni.

Mi lehet a megoldás? A tudás által megszerezhető csábító kíváncsiságunkat kell visszafognunk! Megengedni magunknak, és felismerni újra, mi számomra a legfontosabb!? És ez nem más, mint a lelkek megkülönböztetése (Szent Ignác logikája, lelkisége): mi az, ami a belső lelki és testi harmóniám megőrzéséhez, vagy visszaszerzéséhez szükséges, úgy, hogy azt ne a tudás, ne az elme, ne a kívülről jövő részigazságok próbálják fenntartani. Hanem az Én bensőm. A lelki énem ismerete, a testem ismerete, ismerhessék egymást, hogy képessé legyenek önmaguk békességét, egyensúlyát fenntartani, melyet az elmém szolgálni képes lehet.

Persze, ez egy elmélet. Addig, amíg ezt az elméletet nem helyezem bele Jézus kinyilatkoztatott jelenlétébe, melyek így fejeződnek ki: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot” Ki az, aki egészséges? Miért nem értjük meg, hogy az áldozat nem vezet sehova, ellenben, ha önmagammal irgalmasságra jutok, máris irgalmasságot fogok gyakorolni másokkal szemben is!

Nagy orvos Isten, csak nem hisszük el! Mert szellemi emberek vagyunk és nem lelki emberek!

Bocsáss meg nekünk Istenünk, és légy úrrá tudálékosságunkon! Ámen

  

Himnusz CCIVC.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Már kél a nap, a csupa tűz,

és ránk pirít, bánatra int;

ki tudna bűnbe esni már,

ha ez fényével ránk tekint!

Nem, többé nem vakoskodunk,

nem botorkálunk s kapkodunk

a bűn baljós ösvényein,

hol csak tévútra juthatunk.

Ez a fény legyen nyugtató,

szent tisztaságra biztató:

beszédünk ne legyen hamis,

sötét terv hozzánk nem való!

Így folyjon le egész napunk,

kezünk, nyelvünk igaz legyen,

tilosba ne térjen szemünk,

bennünk a bűn kárt ne tegyen.

Felettünk ott áll Őrszemünk,

s mindennap mindenre ügyel,

szemléli, mit, hogyan teszünk,

s hajnaltól estig ránk figyel.

Áldott az egy-örök Atya,

áldott az egyszülött Fiú,

és áldott a Szentlélek is,

most és örök időkön át! Ámen.

Ferenc pápa: Az irgalmasság főleg a megbocsátásában és az adásban mutatkozik meg

A Szentatya szeptember 21-én az irgalmasság szentévének mottójához fűzött magyarázó gondolatokat a délelőtti általános kihallgatás keretében.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Lukács evangéliumából azt a szakaszt hallottuk (Lk 6,36–38), amelyből ennek a rendkívüli szentévnek a mottója származik: Irgalmasok, mint az Atya. A teljes mondat így hangzik: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Ez nem egy hatásvadász szlogen, hanem meghívás életünk elkötelezésére. Hogy helyesen értsük ezt a mondatot, érdemes összevetnünk a Máté evangéliumában található párhuzamos szöveggel, ott ugyanis Jézus ezt mondja: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). Az úgynevezett hegyi beszédben, mely a boldogmondásokkal kezdődik, azt tanítja, hogy a tökéletesség a szeretetben áll, hiszen a szeretetben teljesedik be a törvény összes parancsa.

Ugyanebben a perspektívában Szent Lukács világossá teszi, hogy a tökéletesség az irgalmas szeretet: tökéletesnek lenni azt jelenti, hogy irgalmasok vagyunk. Az az ember, aki nem irgalmas, vajon tökéletes? Nem! Az az ember, aki nem jó, vajon tökéletes? Nem! A tökéletesség és a jóság az irgalmasságban gyökerezik! Nyilvánvaló, hogy Isten tökéletes. Ha viszont erről az oldalról közelítjük meg őt, lehetetlennek tűnik az ember számára, hogy arra az abszolút tökéletességre törekedjen. Ha viszont irgalmasként áll előttünk, akkor jobban megértjük, miben is áll az ő tökéletessége, és ez arra sarkall minket, hogy olyanok legyünk, mint ő, vagyis szeretettel, együttérzéssel, irgalommal teljesek.

De felteszem a kérdést: Jézus szavai reálisak? Valóban lehetséges úgy szeretni, ahogyan Isten szeret, olyan irgalmasnak lenni, mint ő?

Ha az üdvösségtörténetet nézzük, azt látjuk, hogy Isten egész kinyilatkoztatása nem más, mint szüntelen és fáradhatatlan szeretet az emberek iránt: Isten olyan, mint egy apa vagy egy anya, aki mérhetetlen szeretettel szeret, és szeretetét bőséggel árasztja minden teremtményére. Az Isten és ember közötti szeretettörténet csúcspontja pedig Jézus kereszthalála. Oly nagy ez a szeretet, hogy egyedül Isten tudja megvalósítani. Nyilvánvaló, hogy ehhez a mérhetetlen szeretethez viszonyítva a mi szeretetünk mindig hiányos marad. De amikor Jézus azt kéri, hogy irgalmasok legyünk, mint az Atya, nem a mennyiségre gondol! Ő azt kéri tanítványaitól, hogy az ő irgalmasságának jelei, csatornái, tanúi legyenek!

Az egyháznak pedig az a feladata, hogy Isten irgalmasságának szentsége legyen a világban, minden korban, az egész emberiség számára. Következésképpen minden keresztény is arra kapott meghívást, hogy az irgalmasság tanúja legyen, ez pedig úgy valósul meg, ha az életszentség útján halad. Gondoljunk csak bele, mennyi szent vált irgalmassá, mert engedte, hogy szívét betöltse az isteni irgalmasság! A szentek megtestesítették az Úr szeretetét azáltal, hogy elárasztották ezzel a szeretettel a számtalan nélkülözéstől szenvedő emberiséget. A tevékeny szeretet formáinak ebben a kivirágzásában felfedezhetjük Krisztus irgalmas arcának visszfényeit!

Tegyük fel a kérdést: mit jelent a tanítványok számára irgalmasnak lenni? Jézus két igével ad magyarázatot: „megbocsátani” (Lk 6,37) és „adni” (Lk 6,38). Az irgalmasság mindenekelőtt a megbocsátásban fejeződik ki: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak” (Lk 6,37). Jézus nem akarja felforgatni az emberi igazságszolgáltatás menetét, ugyanakkor emlékezteti tanítványait, hogy a testvéri kapcsolatokhoz abba kell hagyni a megítélést és az ítélkezést. A megbocsátás ugyanis az a tartóoszlop, amelyen a keresztény közösség élete nyugszik, mert benne megmutatkozik annak a szeretetnek az ingyenessége, amellyel Isten elsőként szeretett minket. A kereszténynek meg kell bocsátania! Valamennyien, akik ma itt vagyunk a téren, bocsánatot nyertünk! Senki sincs közülünk, aki életében bármikor nélkülözte volna Isten bocsánatát! És mivel mi bocsánatot nyertünk, ezért nekünk is meg kell bocsátanunk. Mindennap elmondjuk a miatyánkban: „Bocsásd meg vétkeinket, engedd el tartozásainkat, miképpen mi is elengedjük adósainknak.” Vagyis meg kell bocsátanunk a sértéseket, meg kell bocsátanunk oly sok mindent, hiszen Isten nekünk is megbocsátotta oly sok vétkünket, oly sok bűnünket! Így könnyű megbocsátani: ha Isten megbocsátott nekem, én miért ne bocsátanék meg másoknak? Talán nagyobb vagyok Istennél? A megbocsátásnak ez a tartóoszlopa tehát megmutatja nekünk annak a szeretetnek az ingyenességét, amellyel Isten elsőként szeretett minket. Hibás dolog megítélni és elítélni vétkező testvérünket. Nem azért, mintha nem akarnánk meglátni a bűnt, hanem mert a bűnös elítélése megszakítja a testvéri kapcsolatot vele, és semmibe veszi Isten irgalmasságát, aki viszont egyetlen gyermekéről sem akar lemondani. Nem áll hatalmunkban elítélni tévedő testvérünket, nem állunk felette: inkább az a kötelességünk, segítsük őt visszakerülni az Atya gyermekeinek méltóságába, és kísérjük őt megtérésének útján.

Egyházának, vagyis nekünk, Jézus egy másik tartóoszlopot is megjelöl: „adni”. Az első tartóoszlop a megbocsátás, a második pedig az adás. „Adjatok, és ti is kaptok; […] amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is” (Lk 6,38). Isten sokkal többet ad, mint amennyit megérdemlünk, de még nagylelkűbb lesz azokkal, akik itt, a földön nagylelkűek. Jézus nem mondja meg, mi történik azokkal, akik nem adnak, hanem a „mérték” képét figyelmeztetésül használja: annak a szeretetnek a mértékével, amellyel adunk, mi magunk döntünk arról, milyen ítéletben – és milyen szeretetben – lesz részünk! Ha jól megnézzük, következetes ez a logika: amilyen mértékben kapunk Istentől, olyan mértékben testvéreinknek adjuk magunkat, és amilyen mértékben testvéreinknek adjuk magunkat, olyan mértékben kapunk Istentől!

Ezért az irgalmas szeretet az egyetlen út, amelyen járhatunk! Mennyire rászorulunk mindnyájan, hogy egy kicsit irgalmasabbak legyünk, hogy ne szóljuk meg a másikat, nem ítélkezzünk, ne „kopasszuk meg” a többieket a kritikánkkal, az irigységünkkel, a féltékenységünkkel. Meg kell bocsátanunk, irgalmasnak kell lennünk, szeretetben kell élni életünket! Ez a szeretet lehetővé teszi Jézus tanítványainak, hogy ne veszítsék el tőle kapott identitásukat, és ugyanazon Atya gyermekeinek ismerjék el egymást. Abban a szeretetben, amelyet életükben gyakorolnak, így az az irgalmasság tükröződik, amely soha nem ér véget (vö. 1Kor 13,1–12). Ne felejtsétek el: irgalmasság és adás; megbocsátás és adás! Így a szívünk kitágul, kitágul a szeretetben. Az önzés, a harag viszont összehúzzák a szívet, kicsire, és az megkeményedik, mint a kő. Ti mit szeretnétek? Kőszívet vagy szeretetteljes szívet? Ha szeretetteljes szívet szeretnétek, akkor legyetek irgalmasok!

Évközi huszonötödik hét szerdája

Évközi huszonötödik hét szerdája

A Szentírás Isten kinyilatkoztatását tartalmazza. A Biblia azonban nem iskolás módon tanít, azaz nem meghatározásokat ad Istenről, az emberről vagy a világról, hanem történeteket ír le arról, hogy ez a három milyen viszonyban áll egymással. Isten odalép az ember mellé vándorútján, vezeti, segíti őt. Az ember hol hagyja magát vezetni Isten által, hol pedig önállóságra törekszik, maga akar boldogulni. Ez utóbbit nevezzük bűnnek. Isten azonban újra és újra megszólítja, magához hívja az embert, sőt, az idők teljességében Jézus Krisztus személyében emberré lesz, hogy emberként is végigkísérjen minket életutunkon.
A mai napon a négy evangélium egyikének szerzőjét, Szent Mátét ünnepeljük. Ő tehát azon emberek egyike, akit Isten arra a feladatra választott, hogy leírja, lejegyezze azt az igazságot és örömhírt, amit Isten üzen az embereknek, s amit maga Isten sugall. A Szentírás egyes könyveit, részeit emberek írták le, de nem emberi szó ez csupán, hanem az Isten által sugalmazott igazság. A Szentírást és azon belül az evangéliumokat mindig azzal a szándékkal olvassuk, hogy ezt az üzenetet fedezzük fel a szöveg mélyén. Soha ne bánkódjunk azon, ha valamit nem értünk, ha az írás valamely része titok marad számunkra. Inkább törekedjünk arra, hogy amit megértettünk, azt meg is valósítsuk!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Istenünk, Fiad, Jézus országod örömhírét hirdette, gyógyulást hozott a betegeknek, szabadulást mindazoknak, akiket fogva tart a bűn, a gyöngeség, világosságot hozott azoknak, akik elvakultan, önmagukba zárkózva élnek. Add, hogy életünket őhozzá tudjuk alakítani, aki a törvényt nem megszüntetni jött. Add, hogy életünkön változtatni tudjunk. Add, hogy ne öntelten éljünk, hanem figyeljünk mindig őrá, aki botránykő azoknak, akik nem fogadják el, de akik befogadják, azoknak az élet teljessége.

 

Hogy gyermekeinket komoly Isten hitre tudjuk nevelni

Hogy gyermekeinket komoly Isten hitre tudjuk nevelni

Kérjük közbenjárásodat! 

Leszámítva a teljesen elvakultakat, több-kevesebb kételye azért mindegyikünknek van döntéseinket és választott cselekvési módunkat illetően. Ezért tanácsot kérünk, vagy legalábbis megkérdezzük mások véleményét. Persze, itt is hajlamosak vagyunk egy bizonyos elfogultságra, mert többnyire nem akárkitől kérünk tanácsot, hanem elsősorban olyanoktól, akiktől helyeslést és megerősítést várunk. (A legtöbbünknek nem nehéz olyan „jó barátot” találnia a környezetében, aki a legnagyobb örömmel ad igazat neki.) És persze úgy adjuk elő a dolgot, hogy az általunk tervezett lépés előnyeit ecseteljük, a hátrányait, illetve más lehetséges megoldások pozitívumait homályban hagyjuk. Ily módon valószínűleg körülbelül azt a tanácsot fogjuk kapni, amit szerettünk volna hallani, s mindjárt szentesítve érezzük azt, amit belül már el is döntöttünk.

Ha azután megtettük, amit elterveztünk, de lényegében helytelen választásunk miatt csak marad bennünk valami lelkifurdalás, akkor igyekszünk az egyre nyilvánvalóbb rosszat zárójelbe téve a jót hangsúlyozni. Például egy bűnös szerelmi kapcsolatban azt, hogy a másikat ezáltal a hitre vezetjük. Végül pedig, amikor rá kell döbbennünk, hogy az út, amelyet választottunk, zsákutca volt, nincs tovább, elkezdjük megmagyarázni, hogy mindez miért volt mégis jó, hasznos, sőt szükséges. Micsoda hazugság, önáltatás! Mintha bizony Isten nem adhatta volna meg ugyanezt a jót vagy még többet, ha nem a könnyebb, szélesebb, vonzóbb utat választjuk, hanem kitartunk az igazságért vívott kemény harcban! S ha mégis valami jó jött ki a rossz döntésből, az semmi esetre sem a rossz döntés gyümölcse, hanem Isten végtelen bölcsességének és irgalmának ajándéka.

Urunk Jézus, megvalljuk Neked, hogy sokszor tévedtünk hamis útra, de nem akartuk belátni, beismerni, hogy hibáztunk. Eltévelyedésünket sokszor még utólag is megpróbáltuk igazolni, és azzal takaróztunk, hogy ha nem úgy tettünk volna, ahogy, akkor nem szolgáltattunk volna alkalmat Neked, hogy irgalmasságot gyakorolj velünk. Bocsásd meg, kérünk, kevélységünket, s nevelj kudarcaink őszinte beismerésére, mely igaz bűnbánatra és Hozzád való megtérésre vezet bennünket.

 

Himnusz CCVC.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Siess, ó boldog vértanú,

köszöntsd győzelmed ünnepét,

ma nyerted véred díjaként

fejed köré a koszorút.

A világ éjéből e nap

bírót, bakót mikor levert,

téged fénylő egekbe vitt,

és Krisztus nyájához sorolt.

Most angyalok közt van helyed,

s fehér ruhában tündökölsz:

tisztára mostad, hős tanú,

véred patakját ontva rá.

Állj mellénk, könyörgő szavad

Krisztus kegyelmét esdje le:

hajoljon hozzánk kegyesen

s oldjon fel vétkeink alól.

Csak kis időre szállj közénk,

Krisztus kegyét terjeszd ki ránk.

A bűntől terhelt szíveket

bocsánat könnyebbítse meg.

Atyát, Fiát s Vigasztaló

Lelkét dicsérjük szüntelen,

ki dicsőséggel koronáz

örökre téged odafenn. Ámen.