Ferenc pápa hét tanácsa a házastársi viták megoldásához

Ferenc pápa az „Amoris laetitia” kezdetű apostoli buzdításában számos hasznos gyakorlati tanácsot ad a hétköznapi élet boldogabbá tételéhez a házaspároknak.

A Szentatya szerint például nagyon jó stratégia, ha a párok kifejezetten foglalkoznak a nehéz, problémás helyzetekkel: amikor a házastársak vitatkoznak, akkor a legtöbb nézeteltérés valójában nem a fontos dolgokat illetően van, gyakran csupán az a viták forrása, amit mondott vagy ahogy mondott valamit az egyik fél.

Éppen ezért Ferenc pápa a következő irányelveket adja a házaspárok számára, amelyeket érdemes figyelembe venniük:

1. Amennyiben harag kezd kialakulni a felek között, érzékenyen, odafigyelve kell cselekedniük, nehogy megszakadjon köztük a párbeszéd dinamikája.

2. A házastársak alakítsák ki magukban azt a képességet, hogy úgy tudjanak kimondani valamit, hogy azzal ne bántsák a másikat.

3. A párok a szavaikat úgy válasszák meg – különösen a nehéz kérdésekben –, hogy azok ne legyenek sértők a másik számára.

4. A partnerek próbáljanak meg úgy érvelni, hogy közben ne zúdítsák saját dühüket a másikra, s ne bántsák meg társukat.

5. A házastársak kerüljék a leereszkedő hangnemet, amelynek célja csupán a másik megbántása, kigúnyolása, megsértése.

6. A párok fejlesszék magukban azt a szemléletet, hogy valóban fontosnak tartsák a másik személyét, próbáljanak bepillantani társuk szívébe, tanulják meg érzékelni legmélyebb aggodalmait, gondjait, melyeket aztán a további párbeszédek kiindulópontjává tehetnek.

7. De mindenekelőtt a házaspárok tanuljanak meg kisebb hangsúlyt fektetni a másik hibáira – hiszen a másik személye több annál, mint az engem idegesítő dolgok összessége. Az a tény, hogy a társunk szeretete nem tökéletes, nem jelenti azt, hogy hamis vagy valótlan is lenne.

Az Amoris laetitia egy másik fontos javaslata, hogy a párok szánjanak időt egymásra: időre van szüksége ahhoz, hogy mindent megbeszéljenek, hogy nyugodtan átöleljék egymást, hogy megosszák egymás között terveiket, hogy meghallgassák egymást, hogy egymás szemébe nézzenek, hogy megbecsüljék egymást és hogy megerősítsék a kapcsolatukat.

A gyakorlati tanácsok között Ferenc pápa azt is elmondja, hogy mindig jó dolog, ha a házaspárok reggel megcsókolják egymást, este áldást adnak egymásnak, előre jelzik hazaérkezésük időpontját, együtt kirándulnak és megosztják a házimunkát. Szerinte egy-egy összejövetel vagy a családi ünnepek, illetve a kivételes események megünneplése is jelentősen segíthet a napi rutin megtörésében.

Évközi tizenötödik hét hétfője

Évközi tizenötödik hét hétfője

A mai evangélium középpontjában az üdvösség és az örök élet áll, amelyet nyugodtan tekinthetünk Istentől kapott jutalomnak. Ezt a jutalmat azok nyerhetik el, akik Istenért képesek mindenről lemondani, azaz evilági boldogságukat nem a földi javaktól és nem emberektől várják, hanem Istentől. Sokan nehéznek találják a mindenről való lemondást, mert el sem tudják képzelni életüket földi javak birtoklása nélkül vagy nem bíznak eléggé az isteni gondviselésben.
Mások megértik, hogy Isten szolgálata valóban teljes odaadottságot kíván az ember részéről, amelyben egyaránt megnyilvánul a bizalom, a ráhagyatkozás és a szeretet. Ezt értette meg a mai napon ünnepelt Szent Benedek, aki elindult a mindenről való lemondás útján, s aki a nyugati egyházban elsőként írt szabályzatot azok számára, akik közösségben akarják megélni Krisztushoz tartozásukat. Szabályzatának követői, a bencés szerzetesek, majd a későbbi időkben más szerzetesek személyükben olyan jelek a világ számára, akik azt bizonyítják, hogy Jézus kérése megvalósítható. Érdemes elindulni az evangéliumi szegénység útján, amelyen elkísér bennünket Isten gondviselése, s amelynek a végén feltárul az üdvösség ajtaja. Ha Isten szolgálatába állítjuk életünket, ezt ne a „százannyiért” tegyük, hanem az örök életért!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Akiket az Úr meghívott asztalához, igyekezzenek tisztán és szépen élni, és fussanak a bűntől! Legyenek a föld sója és a világ világossága, amit Krisztus Jézus nemcsak apostolainak és tanítványainak kötött lelkükre, de követőinek is.
Kapisztrán Szent János

 

Jézus Szent Vére 6.

Hogy a népek között és a családokban
minden gyűlöletnek, és viszálynak megállást parancsolj

"Erőszak, romlás!”

 
Jeremiás próféta küldetést kap Istentől: figyelmeztesse népét, a főváros és a vidék zsidóságát, hogy bűnei nagyon súlyosak, sürgősen meg kell térnie, mert különben Isten büntetése elpusztítja a házakat, a maradék népet pedig fogságba hurcolják. Nagyon kínos küldetés, hisz fájdalmas sorsot hirdet. Kínos azért is, mert ő egyedül van küldetésével, az ellentábor pedig (a hamis próféták) sokan vannak, gátlástalanul hazudnak, hiszen Isten nem szólt hozzájuk, nem kérnek megtérést, elveszik a bűnbánat lehetőségét, előidézik a végromlást. A nép nem Jeremiásnak hisz, vagyis nem az őt küldő Istennek. A próféta belefárad a reménytelen küzdelembe. Már arra gondol, feladja a küldetését, visszavonul, és sorsára hagyja elcsábult, hitetlen népét. „De olyan lett szívemben, mint égő tűz bezárva csontjaimban. ”(20,9) – írja. Ez a perzselő tűz az isteni kegyelem, a szeretet tüze: lényege: sajnállak prófétám, de te engem képviselsz, s én szeretem az embereket, nem a pusztulásukat akarom, hanem, hogy visszatérjenek hozzám, megbocsáthassak nekik, és megmeneküljenek a borzalmas pusztulástól. Kell, tehát, hogy bírd te is, mondd, ajánld az irgalmat. Jézus századokkal korábban, meg jelent meg Alacoque Szent Margitnak. Megmutatta az imádkozó, engesztelő apácának a Szívét. Hatalmas lángok törtek elő belőle, és az üzenet mindenkihez szólt: Íme, én így szeretem az embereket! Mondd el nekik, hogy ők is szeressenek, de legalább te szeress engem! Az utolsó menedék: Jézus és Mária Szíve.

 

Himnusz CCXXIII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Víg ének árad földünkön ma szerteszét,

ma üljük két nagy főapostol ünnepét.

Vérével őket Megváltónk szentelte fel,

és Egyházában fővezérül tette meg:

Szent Pétert és Pált zengik minden nemzetek.

Mint két olajfa, ők előtte díszlenek,

mint két nagy fáklya, lángolóan fénylenek,

csodáljuk égnek két sugárzó ablakát;

ők bűnök láncát oldva börtönt törnek át,

s hívőknek nyitják mennyek boldog ajtaját.

Vég nélkül áldja énekszó a jó Atyát,

hasonlón hozzá egyszülöttjét, szent Fiát,

a Szentléleknek szóljon áldás, hódolat,

a Háromsághoz szálljon hálaáldozat,

most és örökre őt dicsérje szív, ajak. Ámen.

„Az a szerencsétlen, az az éhező, az a magányos, az a migráns én voltam!”

Július 10-én, vasárnap Ferenc pápa az irgalmas szamaritánusról szóló jézusi példabeszédről elmélkedett a szokásos vasárnap déli Úrangyala-imádság előtt. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai szentmisében az úgynevezett „irgalmas szamaritánusról” szóló példabeszédet halljuk, amely Lukács evangéliumában található (Lk 10,25–37). Ez az egyszerű és ösztönző elbeszélés olyan életstílusra mutat rá, amelynek a középpontjában nem mi magunk vagyunk, hanem mások, a nehézségeikkel, akikkel életutunkon találkozunk, és akik kérdőre vonnak minket. Mások kérdőre vonnak minket. Ha mások nem vonnak minket kérdőre, akkor ott valami nem működik, abban a szívben valami nem keresztény.

Jézus ezt a példabeszédet akkor használja, amikor egy írástudóval beszélget arról a kettős parancsolatról, amely lehetővé teszi, hogy belépjünk az örök életbe: szeresd Istent egész szíveddel, és felebarátodat, mint önmagadat (Lk 10,25–28). „Igen – válaszol az az írástudó –, de, mondd, ki az én felebarátom?” (vö. Lk 10,29). Mi is feltehetjük magunknak ezt a kérdést: ki az én felebarátom? Kit kell szeretnem, mint saját magamat? A rokonaimat? A barátaimat? A honfitársaimat? A hittestvéreimet…? Ki az én felebarátom?

Jézus ezzel a példabeszéddel válaszol. Egy embert a Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton megtámadtak a rablók, megverték és magára hagyták. Ugyanazon az úton arra megy először egy pap, aztán egy levita, akik, bár látják a sérültet, nem állnak meg, hanem mennek tovább (Lk 10,31–32). Aztán odaér egy szamaritánus is, vagyis egy szamariai lakos, az ilyeneket megvetették a zsidók, mert nem követték az igaz vallást; viszont ő, éppen ő, amikor észreveszi azt a szegény szerencsétlent, „megesett rajta a szíve. Odament hozzá, […] bekötözte sebeit, […] elvitte egy vendégfogadóba, és gondoskodott róla” (Lk 10,33–34); másnap a fogadós gondjaira bízta, fizetett érte, és megígérte, hogy a többi költséget is kifizeti majd (vö. Lk 10,35).

Ekkor Jézus az írástudóhoz fordul, és megkérdezi tőle: „Mit gondolsz, e három közül – a pap, a levita és a szamaritánus közül – ki volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” És ő természetesen azt válaszolja – mert értelmes volt –: „Akinek megesett rajta a szíve” (Lk 10,36–37). Ily módon Jézus teljesen megváltoztatja az írástudó eredeti nézőpontját – és a mienket is! –: nem szabad csoportokba sorolnom másokat, hogy eldöntsem, ki a felebarátom, és ki nem az. Tőlem függ, hogy felebarátja vagyok-e vagy nem – tehát a döntés az enyém! –, tehát tőlem függ, hogy felebarátja vagyok-e vagy nem annak az embernek, akivel találkozom, és aki segítségre szorul, még ha idegen vagy akár ellenséges is.

Jézus ezzel fejezi be: „Menj, és te is így tégy!” (Lk 10,37). Szép lecke! Ugyanezt mondja valamennyiünknek: „Menj, és te is így tégy!” Légy felebarátja fivérednek és nővérednek, akit szorult helyzetben látsz! „Menj, és te is így tégy!” Jót tenni, jócselekedeteket végezni, nemcsak szavakat mondani, amelyek elszállnak. Eszembe jut az az ének: „Parole, parole, parole…” [Szavak, szavak, szavak…] Nem! Tenni, tenni! Jócselekedeteinken keresztül, melyeket szeretetből és örömmel felebarátainkért teszünk, hitünk kihajt és termést hoz. Tegyük fel magunknak a kérdést – mindenki szíve mélyén válaszoljon –, tegyük fel magunknak a kérdést: a mi hitünk termékeny? A mi hitünk terem jótetteket? Vagy inkább terméketlen, tehát inkább halott, mint élő? Felebarátjává válok másoknak vagy egyszerűen elmegyek mellettük? Azok közé tartozom, akik saját kedvük szerint válogatnak az emberek között? Érdemes feltennünk magunknak ezeket a kérdéseket, és gyakran feltenni, mert végül az irgalmasság cselekedetei szerint ítéltetünk meg. Az Úr hozzánk is így szólhat: Te, emlékszel arra, amikor azon alkalommal Jeruzsálemből Jerikóba mentél? Az a félholt férfi én voltam. Emlékszel? Az az éhes gyermek én voltam. Emlékszel? Az a migráns, akit oly sokan el akarnak kergetni, én voltam. Azok a magányos nagyszülők, akiket bedugtak az idősek otthonába, én voltam. Az a magányos beteg a kórházban, akit senki sem látogat, én voltam.

Segítsen minket Szűz Mária, hogy a szeretet útján járjunk, a mások iránti nagylelkű szeretet, az irgalmas szamaritánus útján. Segítsen minket, hogy meg tudjuk élni a főparancsot, amelyet Krisztus ránk hagyott. Ez az az út, amely az örök életre vezet.

A Szentatya szavai az Angelus után:

Kedves testvéreim! Ma van a tenger vasárnapja, támogatandó a lelkipásztori törődést a tengeren dolgozókkal. Bátorítom a tengerészeket és a halászokat a maguk gyakran kemény és kockázatos munkájukban, valamint a lelkészeket és az önkénteseket értékes szolgálatukban. Mária, a Tenger csillaga virrasszon felettetek!

Köszöntelek mindannyiatokat, Rómából, Olaszország és a világ számos részéből érkezett hívek!

Külön is köszöntöm a Puerto Ricó-i zarándokokat; a lengyeleket, akik stafétazarándoklatban jöttek Krakkóból Rómába – ügyesek vagytok! Köszöntöm a Mária Rádió Családjának nagy zarándoklatán résztvevőket is, akik a częstochowai kegyhelyre mennek, ez a zarándoklat immár a huszonötödik alkalmához érkezett. De hallottam onnan néhány honfitársam hangját is, akik nincsenek csendben. Az argentinokat, akik itt vannak és zajonganak, külön is köszöntöm!

Üdvözlöm az Adria-Rovigói Egyházmegye családjait, a Szentséges Vér Szeretetének Leányai nővéreket, a kármelita világi rendet, a limbiatei hívőket és a II. János Pál Misszionárius Közösséget.

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek, meleg ez a vasárnap! Kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Évközi tizenötödik hét vasárnap

Évközi tizenötödik hét vasárnap

Irgalmasságot akarok

 
Egy elbeszélés szerint amikor Isten már megteremtette az égitesteket és a földet, a tengereket és a szárazföldet, a növényeket és az állatokat, legfőbb teremtménye, az ember megalkotása előtt elhatározta, hogy kikéri az angyalok véleményét. Elmondta nekik, hogy milyennek gondolja az embert és várta véleményüket a nagy ötletről. Elsőként az Igazságosság angyala szólalt meg: ne teremts embert, mert önző lesz, irigység ébred a szívében és igazságtalanul fog bánni másokkal, a többi emberrel. Másodikként a Béke angyala mondta el véleményét: ne teremts embert, mert harag és gyűlölet ébred benne a másik ember iránt, embertársa ellen fog fordulni, viszályok és háborúk fogják kísérni az emberiség történetét. Hasonló véleményen volt az Igazság angyala is: ne teremts embert, mert gonoszságból és haszonlesésből elferdíti az igazságot, az érdekei érvényesítése miatt képes lesz minden hazugságra, még ellened is lázadni fog, de letagadja bűnét. Végül az Irgalmasság angyala jutott szóhoz: teremtsd meg az embert! Én majd minden hibája és bűne ellenére irgalmassá teszem, hogy könyörülettel forduljon embertársa felé, miként te, Istenem könyörületes vagy minden teremtményedhez.
E történet természetesen csak a képzelet szüleménye, de jól mutatja azt, hogy milyen szándékkal teremtette meg Isten az embert és milyen tulajdonságokkal ruházta fel. Szükségünk van arra, hogy elnyerjük az irgalmasságot Istentől és szükség van arra is, hogy gyakoroljuk az irgalmasságot embertársaink felé. Jézus ezt így fogalmazza meg tanítványaihoz, követőihez intézett kérésében: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Szent Ágoston püspök mondta: ha valaki abban a meggyőződésben ringatja magát, hogy az isteni írásokat vagy azoknak csak valamely részét is megértette, de az Isten és felebarát iránti kettős szeretet mégsem növekszik benne e megértése által, akkor bizony még nem értette meg azokat. Ez utóbbi, tehát a felebaráti szeretet nem hangzatos szavakban mutatkozik meg leginkább, hanem abban, hogy készek vagyunk megbocsátani embertársainknak, akik megbántanak vagy megsértenek minket. A szeretet nevében végzett mindenféle jócselekedet csak álruha számunkra, ha megtagadjuk a másik embertől az irgalmasságot és nem vagyunk hajlandóak megbocsátani neki. A szeretet útján semmilyen jócselekedettel nem helyettesíthető az, hogy teljes szívünkből megbocsássunk embertársunknak és elfelejtsük bűnét.
Miért bocsássunk meg felebarátunknak? Miért gyakoroljuk vele az irgalmasságot? Tegyük ezt mindenekelőtt hálánk kifejezéseként azért, mert Isten is megbocsát nekünk. Tegyük azért, hogy méltók legyünk Isten további irgalmára és ne tagadja meg ezt tőlünk a mi irgalmatlanságunk miatt. Tegyük azért, hogy a végső ítéleten Isten irgalmas legyen hozzánk. Tegyük azért, hogy embertársunk, akinek megbocsátunk, megszabaduljon bűne terhétől. Tegyük azért, hogy ledöntsük azokat a válaszfalakat, amelyeket a bűn emel közénk.
Isten végtelenül irgalmas és nem zárja ki irgalmából egyetlen teremtményét, egyetlen gyermekét sem. Irgalmas szívvel vár ránk, várja megtérésünket, várja hazatalálásunkat. Máskor pedig utánunk jön, keres minket, figyelmeztet bűneinkre és felragyogtatja számunkra a lelki megtisztulás lehetőségét.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, irgalmas Jézus! Mindenfelé látni a sok rászorulót és szegényt. Látjuk, hogy sokan félrefordítják fejüket és továbbmennek anélkül, hogy enyhítenék a szenvedők baját. Segíts minket, hogy soha ne gondoljuk azt, hogy nem tudunk segíteni vagy a mi segítségünk keveset ér! Adj nekünk erőt, hogy megtegyük azt a keveset, amire lehetőségünk van! Te azt kéred tőlünk, hogy gyakoroljuk az irgalmasság cselekedeteit, legyünk irgalmas szamaritánusok, akik nem megyünk el szó nélkül embertársaink mellett, hanem a konkrét helyzetekben igazi segítséget adunk. Hisszük, hogy minden jócselekedetet, amit másoknak teszünk, neked tesszük, Urunk.

 

Jézus Szent Vére 5.

Hogy az istentelenség összeomlását siettesd

„Krisztus keresztje erejét ne veszítse!”

 Az egész világ, minden ember üdvössége Jézus Krisztus engedelmesen elvállalt szenvedéséből és kereszthalálából fakad. Nemcsak a hit ajándéka, a mennyországba jutás, a végső állhatatosság kegyelme, hanem mindenfajta kegyelem, Isten természetfeletti ajándéka a kereszthalálból származik. Ezt foglalja össze Pál a levélrészletében. Pál először is szembeállítja a keresztet a görögök bölcsességével. A görög nép, bölcselkedő népre kezdetleges okoskodás után egyre mélyebbre hatolnak, míg elérkeznek a csúcsra Platónban és Aristotelésben. Több nagy gondolkodójuk plakátra írta tanítása lényegét, és testén hordva a piacon azt kiabálta: „tanuljatok tőlem, és boldogok lesztek.”Pál nem ezt hirdette, hanem azt, hogy higgyetek Jézus Krisztusban, az Isten megtestesült Fiában, aki nem emberi – egyébként szép okoskodásával, hanem halálával szerezte meg az örök boldogság lehetőségét. A másik gondolatsor: a zsidók csodákat követeltek. A csodák a zsidók őstörténetében Isten küldötteinek igazolására szolgáltak. (tíz egyiptomi csapás) Ezek csak jelek, nem ebből fakad a megigazulás és az üdvösség.„Mi azonban a megfeszített Krisztus hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság, maguknak a meghívottaknak azonban, Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.” (23-24)