Erdő Péter: Krisztus mindent vállalt, de azt nem, hogy ne családban nőjön fel

A december 24-ei lapok szemléje – II.

A Magyar Hírlapban (Krisztus… 1., 4–5. o.) Erdő Péter bíboros adott ünnepi interjút. A lap felvetésére, hogy egyesek szerint a család a múlté, új utakat kell találni, a főpásztor föltette a kérdést: „Először is: hol vannak ezek az új utak? Van olyan intézmény, amely képes betölteni mindazt a funkciót, melyet a klasszikus értelemben vett család? Vagyis fel tudja tárni, a legkisebb gyerekkortól kezdve, az emberi viselkedés valamennyi pozitív mintáját, nevelői szinten? Elegendő, ha előírják a kötelező óvodát, aztán az egész napos iskolát? A tapasztalat nem ezt mutatja. Nagyon kártékony, ha valaki nincsen kapcsolatban a többi generációval, sőt úgy tűnik, a társadalmi érés drasztikus eltolódásának éppen ez az egyik oka. Nincs ugyanis ösztönző erő, amely arra indítja az embert, hogy időben felnőtté váljon. Ezek a problémák nem oldódtak meg az ’új utak’ révén, sőt. Ezért senki sem mondhatja komolyan, hogy a család intézménye meghaladott lenne.” Erdő Péter kifejtette: „A család, illetve a házasság nem pusztán a keresztény hit sajátos intézménye, hanem az emberi közösség alapvető eleme. A legkülönbözőbb vidékeken él így az emberiség döntő része. Ám kétségtelen, a polgári házasságok száma világszerte csökken, ezzel a rendkívüli szinódus is foglalkozott. Látszik, sokan nem akarják vállalni az intézményes elköteleződést. Ez részben abból fakad, hogy az anyagi bizonytalanság miatt nehéz egzisztenciális döntéseket hozni, de abból is, hogy napjainkban a pillanatnyi benyomások, a jó közérzet kultúrájában élünk. Egyre többek számára ez lett a fő cél, nem pedig egy nagy projekt. Az egyén, illetve a közösség iránt érzett felelősség is csökkenőben, ami a jogkövetés, sőt akár a bűnözési statisztikák terén is érzékelhető romlást hoz magával sok országban. Természetesen az élet előrehaladtával kiderül: jócskán vannak más összefüggések is a pillanaton belül. Ez a jelenség egyelőre nem katasztrófa, egy nyitott, megoldandó kérdés.” A bíboros kiemelte: „Ha Isten emberré lett, akkor ő maga választotta meg, szuverén módon, milyen korban és módon lépjen be a világba. Vállalta, hogy szegényként, idegen elnyomás alatt élő nép tagjaként születik, egyszerű fizikai munkát kell végeznie, sőt, azt is, hogy halálra ítélik és kivégzik. De azt már nem vállalta, hogy ne családban nőjön fel. Emberi mivoltunk bensőséges értékeiről árul el sok mindent ez a választás. Arra kell figyelnünk, szerinte mi a fontos: nem az anyagi körülmények, hanem a család, az emberi környezet.” Erdő Péter bíboros advent idején egyik homíliájában így fogalmazott: „Krisztus születésével Isten örök szeretete lépett be a mi világunkba.” Az ünnepi interjúban kifejtette: „Isten maga is örök, benne még változás sincs, így a mi oldalunkról kell néznünk ezt a kérdést. Azáltal, hogy Isten emberré lett, a mi számunkra is érzékelhető módon elkötelezte magát az emberiség mellett. Kimondta a végérvényes üzenetet, Krisztus tanításában, egész életében, de halálában és feltámadásában is. Megmutatta, hogy mire alkalmas az emberi természet. Ez túl van a mi fantáziánkon, az anyagi világ puszta határain, a tér és az idő általunk ismert koordinátáin. Ez az örök isteni szeretet, amely el nem múló boldogságra hív minket.”

Zsolozsma XXV.

Izajás próféta könyvéből

 Iz 51, 17 – 52, 2. 7-10
Örömhír Jeruzsálem városának

 Ébredj föl, ébredj föl, kelj föl, Jeruzsálem! Te, aki megittad az Úr kezéből haragja poharát, a mámorító kelyhet fenékig ürítetted. Nem volt senki sem, aki gyámolította volna a fiai közül, akiket a világra hozott. Nem volt senki, aki kézen fogta volna, azok közül, akiket fölnevelt. Két csapás ért – ki sajnálkozik rajtad? Pusztulás és romlás, éhínség és kard – ki vigasztal meg téged? Fiaid ott hevertek tehetetlenül az utcasarkokon, mint a hálóba esett zerge. Telve az Úr haragjával, Istened fenyegetésével. Azért halljad, te megalázott, aki részeg vagy, de nem a bortól. Ezt mondja Uralkodód, az Úr, a te Istened, aki megvédelmezi népét: Nézd, kiveszem kezedből a mámorító kelyhet, és haragom poharát nem kell többé innod. Kínzóidnak kezébe adom, azoknak a kezébe, akik így szóltak hozzád: „Görnyedj meg, hadd tapossunk rajtad!” És te olyanná tetted hátadat, mint a föld, mint az utca, amelyen járnak-kelnek. Kelj föl, kelj föl, öltözz erőbe, Sion! Öltsd fel legszebb ruhádat, Jeruzsálem, te szent város! Mert nem megy át többé rajtad sem körülmetéletlen, sem tisztátalan. Rázd le a port magadról, kelj föl, rabságot szenvedett Jeruzsálem! Oldd le nyakad bilincseit, Sionnak fogoly leánya! Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz; aki békét hirdet, örömhírt hoz, és kikiáltja a szabadulást; aki azt mondja Sionnak: „Királlyá lett a te Istened.” Figyelj csak! Őrszemeid kieresztik a hangjukat, és mind ujjonganak, mert szemtől szemben látják, hogy visszatér az Úr a Sionra. Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert az Úr megvigasztalja népét, és megváltja Jeruzsálemet. Az Úr felfedte szent karját minden nemzet szeme láttára. És meglátja a föld minden határa, hogy szabadulást szerez Istenünk.

Advent 4. hete Szerda

Advent 4. hete Szerda December 24.  

   
Elérkeztünk karácsony vigiliájához.Régebben ezen a napon böjtöltek a jámbor katolikus hívek, úgy készítették fel lelküket Üdvözítőnk születésének minél méltóbb megünneplésére. A vigilia jellegéből következően ezen a napon nem volt már hajnali mise, hiszen a vigilia=virrasztás az ünnepre való éjszakai ráhangolódást jelentette. Mi megtartottuk az idei advent utolsó rorate-ját, és az ünnepre készítő karácsonyi gyóntatás befejező szent idejét is lezárjuk ennek a szentmisének végén. Nagy kegyelem-áradás volt, hála érte Istennek. Az Egyház erre a szentmisére Keresztelő Szent János édesapját idézi. Szegény idős ember nagy árat fizetett azért, mert kilenc hónappal korábban kétkedve hallgatta az illat-áldozat oltára mellett megjelent Gábor főangyal örvendetes hírét, miszerint hamarosan fiút fogan a felesége, Erzsébet, akit eddig magtalannak tartottak falujukban. Azt is elmondta neki, hogy már anyja méhében betelik Szentlélekkel. Felnövekedve Illés próféta lelkületével telve előfutára lesz a Megváltónak. Kételkedése miatt némaságra ítélte az angyal, amíg mindez be nem teljesedik. A büntetés lejárt, amikor az írótáblára ráírta a név-vitát eldöntő kijelentő mondatot: „János a neve”. Most az édesapa is eltelt fia és felesége után harmadikként Szentlélekkel. Vajon mit mondhatott, ami miatt a reggeli zsolozsmában minden nap idézett ének karácsony vigiliájának miseszövegébe belekerült? „Áldott az Úr, Izrael Istene, mert meglátogatta és megváltotta az ő népét. Erős szabadítót támasztott minékünk szolgájának, Dávidnak családjából, amint szólott a szentek szájával, ősidők óta a próféták ajka által”. (Lk 1,66-70) Nem mutat rá konkrétan az ott álló Máriára, hogy felfigyeljenek a jámbor rokonok és szomszédok: íme, itt, ennek az aranyos fiatalasszonynak, Dávid király sarjának a szíve alatt él a megváltás eszközlője. Ő még rejtetten él, de emberként is él, elfogadta a megváltói küldetést, ami Isten szemében már beteljesítést jelent. Csak az ősi prófétai megnyilatkozásokra hivatkozik, amit a jelenlévők biztosan ismertek. Az apa tehát tanúságtevésben megelőzi fiát. E kijelentéssel neki sietnie kellett, mert idős lévén, nem éri meg a Messiás küldetésének kezdetét. Most pedig ő válik Jézus prófétájává. Megjövendöli előre: „Megszabadít az ellenség kezéből, mindazoktól, akik gyűlölettel néznek minket; atyáinkkal irgalmat gyakorol, hogy szent szövetségére emlékezzék”. (71-72) Ez a szent szövetség létrejött Isten és Ábrahám, majd Jákob, Júda és Dávid között. Hitvalló éneke ezután fia küldetését jelzi előre: „Téged pedig, gyermek, a fölséges Isten prófétájának fognak mondani, mert az Úr előtt jársz, egyengetni az ő útját; az üdvösség ismeretére tanítod nemzetét, hogy bocsánatot nyerjen minden bűnük Istenünk irgalmas szívétől, amellyel meglátogat minket felkelő Napunk a magasságból, hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és halálos homályban ülnek, lépteinket, pedig a béke útjára vezérelje”. (76-79) E csodálatos hitvallás után hat hónap telt el Jézus Krisztus születéséig. Nekünk a születést ünneplő éjféli miséig tizenkét óra áll rendelkezésünkre, hogy felizzítsuk szeretetünk tüzét, és úgy álljunk majd az ünnepi oltár köré, hogy egész lényünk ujjongva fogadja a Betlehemi Kisdedet, fényét elvihessük a világnak, és az eltévedteket az Ő békéjének útjára vezérelhessük!

Karácsony

„A kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg”

 
 Az Anyaszentegyház Urunk, Jézus Krisztus születésének nagy ünnepére minden papjának engedélyezi, hogy három szentmisét mondjon. Ezzel követi a karácsony megünneplésének eredeti szándékát: nemcsak emlékezni akar, hanem az Úr megváltást hozó áldozatával jelenvalóvá akarja tenni a szent eseményeket: éjfélkor a betlehemi barlangban felidézni a Kisded születését, hajnalban ugyanott visszaidézi a pásztorok látogatását, utána pedig elzarándokol a közösség Jeruzsálembe, ahol Jézus szent Testét és Vérét feláldozta értünk. Az éjféli misében bemutatkozik Jézus azzal az emberi testtel, amelyet a Szentlélek alkotott az Isteni Ige számára a Boldogságos Szűz Mária testéből, majd egyesítve a semmiből teremtett ember-lélekkel létrehozta Jézus emberségét. Betlehemben a születéskor befejeződik a názáreti történet: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni”. (Lk 1,30-32) Maga a szülés Betlehemben történik, mert ősapja, Dávid király is ott született, és Mikeás próféta így jövendölt róla: „De te, Efrata Betlehemje, kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között, mégis belőled származik majd nekem Izraelnek jövendő uralkodója”. (Mik 5,1) A pásztorok látogatásának is szélesebb körű a jelentése. Az angyal ugyanis így hirdette nekik a Megváltó születését: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve. Ekkor azonnal mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsérte Istent: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek”. (Lk 2,10-14) A betlehemi pásztorok miséje tehát igazolta, hogy a pásztorok nyomában nagy tömeg keresi már a minden jóakaratú embernek megígért békét. Utána azonban elzarándokoltak a fővárosba, Jeruzsálembe. Ott kellett bemutatni a harmadik szentmisét, mert harminchárom év múlva ugyan, de a Betlehemben megszületett messiási Testet és Vért Jeruzsálemben áldozta fel Jézus a világ üdvösségéért. Jézussal ott vitáztak sok esetben a jeruzsálemi rabbik, farizeusok és írástudók a Messiás személyéről. Csodái és tanítása mellette tanúskodtak, hogy Ő a megígért Megváltó. Az ószövetségi törvényt Mózes közvetítette népének. Ő adta parancsba, hogy majd a jövendő Messiásnak engedelmeskedjenek. Mivel a nép Jézust vallotta Isten küldöttjének, meg kellett volna győződniük Jézus eredetéről: kinek a családjából származik és hol született. Ha ennek utánanéznek, azonnal megoldódnak nehézségeik, hiszen Jézus Dávid családjából született az ő városában, Betlehemben, csupán Heródes üldözési mániája miatt költöztek el ősei a távoli Názáretbe. Ide zarándokolt tehát a hitvalló tömeg, figyelmeztetni a hitetlen zsidókat. Egyszer már súlyosan tévedtetek Jézus ügyében, gondolkodjatok és térjetek meg hozzá! János evangéliuma nektek is szól: „Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg” (Jn 1,17) Most is vár minden megtérőt, mert „kegyelemből kegyelmet” szeret osztogatni a megtérőknek. A három karácsonyi mise gondolkodtasson el bennünket. Kiáltsunk kegyelemért és boldog krisztusi békéért.

Ferenc pápa beszéde a Római Kúria tagjaihoz Karácsony alkalmából

Ferenc pápa beszéde a Római Kúria tagjaihoz Karácsony alkalmából - teljes szöveg

December 22-én hétfőn délelőtt Ferenc pápa a Kelemen teremben fogadta a Római Kúria tagjait karácsony ünnepe alkalmából. A Szentatya hozzájuk intézett beszédét tesszük itt közzé teljes terjedelmében:

A RÓMAI KÚRIA KARÁCSONYI JÓKÍVÁNSÁGAINAK ÁTADÁSA
A SZENTATYA, FERENC PÁPA BESZÉDE

Kelemen-terem

2014. december 22, hétfő

A Római Kúria és Krisztus Teste

„Te, aki a kerubok fölött trónolsz, amikor a mi hasonlatosságunkra emberré lettél, megváltoztattad a föld romlott állapotát” (Szent Atanáz)

Kedves Testvérek,

Advent végén találkozunk a hagyományos üdvözletek kicserélése alkalmából. Néhány nap múlva abban az örömben lesz részünk, hogy az Úr Születését ünnepeljük; Isten eseménye, aki emberré lesz, hogy üdvözítse az embereket; Isten szeretetének megnyilvánulása; Isten nem korlátozódik arra, hogy valamit adjon nekünk, valamilyen üzenetet vagy valamiféle hírnököket küldjön, hanem önmagát adja nekünk; Isten misztériuma ez, aki magára veszi emberi létfeltételeinket és bűneinket, hogy kinyilatkoztassa isteni Életét, végtelen kegyelmét és ingyenes megbocsátását. Ez találkozás Istennel, aki a betlehemi barlang szegénységében születik, hogy megtanítsa az alázat hatalmát. Karácsony ugyanis a fény ünnepe is, amelyet nem a „választott” emberek fogadnak be, hanem a szegények és egyszerűek, akik várták az Úr üdvözítő művét.

Mindenekelőtt szeretnék mindnyájatoknak – férfi és női munkatársaknak, a világon mindenütt jelenlévő pápai képviselőknek – és szeretteiteknek szent Karácsonyt és Boldog Újévet kívánni. Szeretném szívből megköszönni mindennapi elkötelezettségeteket a Szentszék, a Katolikus Egyház, a részegyházak és Péter Utóda szolgálatában.

Mivel személyek, nem pedig számok vagy csupán elnevezések vagyunk, külön megemlékezek azokról, akik ebben az évben fejezték be szolgálatukat a korhatár elérése miatt vagy mert más szerepet vállaltak vagy pedig azért, mert visszatértek az Atya Házába. Mindnyájukra és hozzátartozóikra is hálával gondolok.

Veletek együtt szeretnék hálás és mélyen átérzett köszönetet mondani az Úrnak a végéhez közeledő évért, az átélt eseményekért és mindazért a jóért, amelyet Ő nagylelkűen véghez kívánt vinni a Szentszék szolgálata révén, alázatosan bocsánatot kérve tőle minden hiányosságért, amelyeket „gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással” követtünk el.

És éppen ebből a bocsánatkérésből kiindulva szeretném, ha ez a találkozónk és a megfontolások, amelyeket most megosztok veletek, mindnyájunk számára támasszá válnának és ösztönzéssé egy valódi lelkiismeretvizsgálatra, hogy előkészítsük szívünket a Szent Karácsonyra.

Erre a találkozónkra gondolva eszembe jutott az Egyház, mint Jézus Krisztus misztikus Testének képe. Ez a kifejezés, amint azt XII. Piusz pápa elmagyarázta „abból fakad és szinte rügyezik, amiről gyakran szól a Szentírás és az egyházatyák” [1]. Erre vonatkozóan Szent Pál írta: „A test ugyan egy, de sok tagja van. A testnek ez a sok tagja mégis egy test. Így Krisztus is (1 Kor 12,12)[2].

Ebben az értelemben a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet rá, hogy „Krisztus (misztikus) testének építésénél is érvényesül a tagoknak és a feladatoknak a különbözősége. Egy a Lélek, aki sokféle ajándékát a maga gazdagsága és a szolgálatok szükségletei szerint osztja szét az Egyház javára (vö. 1Kor 12,1-11)”[3]. Tehát „Krisztus és az Egyház a "teljes Krisztus" – Christus totus -. Az Egyház egy Krisztussal” [4].

Szép úgy gondolni a Római Kúriára, mint az egyház egy kis példaképére, vagyis mint egy „testre”, amely komolyan és nap mint nap arra törekszik, hogy egyre élettel telibb, egészségesebb, harmonikusabb és egységesebb legyen önmagában és Krisztussal.

Valójában a Római Kúria egy összetett test, annyi Dikasztériumból, Tanácsból, Hivatalból, Bíróságból, Bizottságból áll és számos elemből, amelyeknek nem ugyanaz a feladata, de koordináltan hatékony, építő, fegyelmezett és példaadó módon működnek együtt, a tagok kulturális, nyelvi és nemzetiségi különbözőségei ellenére [5].

Mindenesetre, mivel a Kúria egy dinamikus test, nem élhet anélkül, hogy ne táplálkozzon és hogy ne ápolja magát. Ténylegesen, a Kúria, csakúgy mint az Egyház, nem élhet anélkül, hogy ne legyen élő, személyes, hiteles és szilárd kapcsolata Krisztussal [6]. A Kúria tagja, aki nem táplálkozik minden nap azzal az Eledellel, bürokratává válik (akinek csak a forma, a hatékonyság számít, aki pusztán egy alkalmazott): olyan szőlővessző, amely kiszárad és lassan elhal és messzire elhajítják. A mindennapi ima, a szentségekhez való állhatatos járulás, különös tekintettel az Eucharisztiára és a kiengesztelődésre, az Isten szavával való mindennapos kapcsolat és a karitatív tevékenységben megvalósuló spiritualitás mindnyájunk számára életbe vágóan fontos táplálék. Legyen világos mindnyájunk számára, hogy Ő nélküle nem tehetünk semmit (vö Jn 15,8).

Ebből következik, hogy az Istennel való élő kapcsolat táplálja és megerősíti a többiekkel való szeretetközösséget is, vagyis minél bensőségesebben kapcsolódunk Istenhez, annál egységesebbek vagyunk egymással, mert Isten Lelke egyesít és a gonosz lelke megoszt.

A Kúria arra kapott meghívást, hogy jobbá váljon, egyre jobbá váljon és növekedjen szeretetközösségben, életszentségben és bölcsességben, hogy teljesen megvalósítsa küldetését [7]. Azonban a Kúria, mint minden test, mint minden emberi test, ki van téve a betegségeknek, a rendellenességnek, az egészségügyi problémáknak is. És itt szeretnék megemlíteni néhányat ezek közül a lehetséges betegségek, kuriális betegségek közül. Ezek szokásos betegségek kúriai életünkben. Betegségek és kísértések, amelyek meggyengítik az Úrnak végzett szolgálatunkat. Azt hiszem, hogy segít majd nekünk a betegségek „katalógusa”, amelyről ma beszélünk – követve a sivatagi egyházatyákat, akik hasonló katalógusokat csináltak – segít bennünket, hogy felkészüljünk a Kiengesztelődés Szentségére, amely szép lépés lesz mindannyiunk számára, hogy felkészüljünk Karácsonyra.

1. Az a betegség, hogy úgy érezzük: „halhatatlanok”, „védettek” vagy egyenesen „nélkülözhetetlenek” vagyunk és elhanyagoljuk a szükséges és megszokott ellenőrzéseket. Egy Kúria, amely nem önbíráló, amely nem naprakész, amely nem törekszik arra, hogy jobbá legyen, az egy beteg test. Egy szokványos temetőlátogatás segíthetne abban, hogy lássuk annyi személy nevét, akik közül néhányan talán azt hitték, hogy halhatatlanok, védettek és nélkülözhetetlenek! Ez az evangéliumi balga gazdag betegsége, aki azt hitte, hogy örökké élni fog (vö. Lk 12, 13-21) és azoké is, akik uraságokká alakulnak át és mindenkinél magasabb rendűnek érzik magukat, ahelyett, hogy mindenkit szolgálnának. Ez gyakran a hatalom kóros állapotából származik, a „Kiválasztottak komplexusából”, a nárciszizmusból, amely szenvedélyesen szemléli saját képmását és nem látja meg Isten képmását mások arcán, különös tekintettel a gyengébbekre és a szükséget szenvedőkre [8]. Ennek a járványnak az ellenszere az a kegyelem, hogy bűnösnek érezzük magunkat és teljes szívünkkel mondjuk: „Haszontalan szolgák vagyunk, nem tettünk többet, mint ami a kötelességünk” (Lk 17, 10).

2. Egy másik: A „martalizmus” betegsége (a Márta névből származik), vagyis a túlzott tevékenykedés: azokról van szó, akik elmerülnek a munkában, elkerülhetetlenül elhanyagolva „a jobbik részt”: azt, hogy Jézus lábához ülnek (vö. Lk 10,38-42). Ezért Jézus arra szólítja tanítványait, hogy „pihenjenek egy kicsit” (vö. Mk 6,31), mert ha elhanyagoljuk a szükséges pihenést, ez túlterheltséghez és izgatottsághoz vezet. A pihenés ideje annaka személynek, aki véghez vitte küldetését, szükséges, kötelességszerű és komolyan kell vennie: kis időt kell tölteni a családtagokkal, tiszteletben kell tartani a szabadság időszakát, mint a lelki és testi feltöltődés pillanatait; meg kell tanulni, amit Kohelet tanít: „mindennek megvan az órája” (3,1-15).

3. Van azután az értelmi és spirituális „megkövesedés” betegsége: vagyis azokról van szó, akiknek kőből van a szívük és „keménynyakúak” (ApCsel 7,51-60); akik útközben elveszítik a belső békét, az elevenséget és a merészséget és a papírok alá bújva „ügyirat gépezetté” válnak, többé már nem „Isten emberei” (vö. Zsid 3,12). Veszélyes elveszíteni azt a szükséges emberi érzékenységet, amely arra késztet, hogy együtt sírjunk azokkal, akik sírnak és együtt örüljünk azokkal, akik örülnek! Azoknak a betegsége ez, akik elveszítik „Jézus érzéseit” (vö Fil 2,5-11), mert szívük idővel megkeményedik és képtelenné válik arra, hogy feltétel nélkül szeressék az Atyát és felebarátjukat (vö. Mt 22,34-40). Kereszténynek lenni ugyanis azt jelenti, hogy „ugyanaz az érzés” van bennünk, mint „amely Krisztus Jézusban volt” (Fil 2,5), az alázat, az önátadás, a (földi dolgoktól való) elszakadás és az alázat érzései [9].

4. A túlzott tervezés és funkcionalizmus betegsége. Amikor az apostol mindent aprólékosan megtervez és azt hiszi, hogy egy tökéletes tervezéssel a dolgok ténylegesen előrehaladnak, akkor így egyfajta könyvelővé, kereskedelmi jogásszá válik. Szükséges, hogy mindent jól előkészítsünk, de anélkül, hogy engednénk a kísértésnek és be akarnánk zárni, irányítani akarnánk a Szentlélek szabadságát, amely mindig nagyobb és nagylelkűbb minden emberi tervezésnél (vö. Jn 3,8). Azért kapjuk el ezt a betegséget, mert „mindig könnyebb és kényelmesebb belesüppednünk saját statikus és változatlan álláspontjainkba. Valójában az egyház olyan mértékben hűséges a Szentlélekhez, amennyiben nem igényli azt, hogy szabályozza, vagy manipulálja őt ... manipulálni a Szentlelket! – Ő frissesség, fantázia és újdonság” [10].

5. A rossz együttműködés betegsége. Amikor a tagok elveszítik az egymás közötti szeretetközösséget és a test megszűnik harmonikusan működni, nélkülözi a mértékletességet, olyan zenekarrá válik, amely zajt produkál, mert tagjai nem működnek együtt és nem élik meg a szeretetközösséget és a csapatszellemet. Amikor a láb azt mondja a karnak: „nincs rád szükségem”, vagy a kéz a fejnek: „én parancsolok”, zavart és botrányt okoz.

6. Létezik a „spirituális Alzheimer” betegsége is: vagyis az, hogy az illető elfelejti az „üdvtörténetet”, az Úrral való személyes történetet, az „első szeretet” történetét (Jel 2,4). A spirituális képességek progresszív hanyatlásáról van szó, amely kisebb-nagyobb idő elteltével súlyos fogyatékosságot okoz a személynek, aki képtelenné válik bármilyen önálló tevékenység végzésére, teljes függőségi állapotban él saját, gyakran képzeletbeli nézeteitől. Azoknál a személyeknél látjuk ezt, akik elveszítették az Úrral való találkozásuk emlékezetét; azoknál, akik nem deuteronomikus életszemlélet szerint élnek; azoknál, akik teljesen jelenüktől, szenvedélyeiktől, szeszélyeiktől és mániáiktól függenek; azoknál, akik falakkal és szokásokkal veszik körül magukat és egyre jobban rabszolgáivá válnak azoknak a bálványoknak, amelyeket saját kezükkel faragtak ki.

7. A versengés és az önteltség betegsége [11]. Amikor a látszat, az öltözet színei és a kitüntetés jelvényei válnak az élet elsődleges céljává, elfeledve Szent Pál szavait: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Tekintse inkább alázatosan egyik a másikat magánál kiválóbbnak. Senki se keresse csak a maga javát, hanem a másét is” (Fil 2,1-4). Ez a betegség hamis férfiakká és nőkké tesz bennünket, hamis „miszticizmushoz” és hamis „kvietizmushoz” vezet el. Maga Szent Pál „Krisztus keresztje ellenségei”-nek nevezi őket, mert „azzal dicsekszenek, amiért szégyenkezniük kellene és „eszüket csak a földieken járatják” (Fil 3,19).

8. Az egzisztenciális skizofrénia betegsége. Azoknak a betegsége, akik kettős életet élnek. A középszerű és progresszív spirituális kiüresedés tipikus álszentségének gyümölcse. Ezt az űrt semmiféle diploma vagy akadémiai titulus nem képes betölteni. Ez a betegség gyakran azokat sújtja, akik felhagyva a lelkipásztori szolgálattal, bürokratikus ügyintézésre korlátozódnak és így elveszítik a kapcsolatot a valósággal, a konkrét személyekkel. Ezáltal egy párhuzamos világot teremtenek maguknak, amelyben félretesznek mindent, amit másoknak szigorúan tanítanak és rejtett, gyakran züllött életet kezdenek élni. A megtérés meglehetősen sürgős és nélkülözhetetlen ennek a súlyos betegségnek az esetében (vö. Lk 15,11-32).

9. A bőbeszédűség, a zúgolódás, a pletykálás betegsége. Erről a betegségről már annyiszor szóltam, de nem elégszer. Súlyos betegség, ami egyszerűen csak úgy kezdődik talán, hogy váltunk két szót és hatalmunkba kerítjük a személyt, „konkolyhintővé” téve őt (mint a sátán) és sok esetben kollégái és rendtársai hírének „hidegvérű gyilkosává”. A gyáva személyek betegsége ez, akiknek nincs bátorságuk ahhoz, hogy nyíltan beszéljenek, és az illető háta mögött beszélnek. Szent Pál figyelmeztet bennünket: „Zúgolódás és okoskodás nélkül tegyetek meg mindent, hogy kifogástalanok és tiszták legyetek” (Fil 2,14-18). Testvérek, óvakodjunk a pletykálás terrorizmusától!

10. A főnökök istenítésének betegsége: azoknak a betegsége, akik hízelegnek elöljáróiknak, abban reménykedve, hogy elnyerik jóindulatukat. A karrierizmus és az opportunizmus áldozatai ők, a személyeket és nem Istent tisztelik (vö. Mt 23,8-12). Olyan személyek, akik úgy élik meg a szolgálatot, hogy kizárólag arra gondolnak, mit kapnak érte, nem arra, hogy mit kell adniuk. Szánalmas, boldogtalan személyek, akiket csak végzetes önzésük ösztönöz (vö. Gal 5,16-25). Ez a betegség megtámadhatja az elöljárókat is, amikor hízelegnek egyes munkatársaiknak, hogy maguk alá rendeljék őket, megszerezzék hűségüket és pszichológiai függőségüket, de a végeredmény valóságos cinkosság.

11. A mások iránti közöny betegsége. Amikor mindenki csak saját magára gondol és elveszíti az emberi kapcsolatok őszinteségét és melegségét. Amikor a tapasztaltabb nem adja át ismereteit kevésbé tapasztalt munkatársait szolgálva. Amikor tudomására jut valami és azt megtartja magának, ahelyett, hogy pozitív módon megosztaná a többiekkel. Amikor féltékenységből vagy ravaszságból örömet érez, látván, hogy a másik elbukik, ahelyett, hogy segítene neki talpra állni és bátorítaná őt.

12. A gyászos arckifejezés betegsége. Vagyis azokról a mogorva, barátságtalan emberekről van szó, akik azt hiszik: ahhoz, hogy komolyak legyünk, be kell festeni az arcunkat mélabúval, szigorúsággal és a többieket – főleg, akiket alsóbb rendűnek tekintünk – merevséggel, keményen és arrogánsan kell kezelni. Valójában a teátrális komolyság és a meddő pesszimizmus [12] gyakran a félelem és az önbizalom hiányának a jelei. Az apostolnak arra kell törekednie, hogy udvarias, kiegyensúlyozott, lelkes és vidám személy legyen, aki örömet áraszt maga körül, bárhol is legyen. Egy Istennel teli szív boldog szív, amely örömet sugároz és öröme ráragad mindazokra, akik körülötte vannak: ez azonnal látszik! Ne veszítsük el tehát azt az örömteli lelkületet, ami humorral teli, ráadásul még önirónikus, ami szeretetreméltó személyekké tesz bennünnket még a nehéz helyzetekben is[13]. Milyen jót tesz nekünk egy adag egészséges humor! Jót tesz, ha gyakran elmondjuk Morus Szent Tamás imáját [14]: én minden nap elimádkozom, jót tesz nekem.

13. A felhalmozás betegsége: amikor az apostol arra törekszik, hogy betöltsön szívében egy egzisztenciális űrt, anyagi javakat halmozva fel, nem szükségből, hanem cssak azért, hogy biztonságban érezze magát. Valójában semmiféle anyagit nem vihetünk magunkkal, mert „a halotti lepelnek nincsenek zsebei” és összes földi kincsünk – még ha ajándok is – soha nem tudják betölteni azt az ürességet, sőt még követelőzőbbé és még mélyebbé teszik azt. Ezeknek a személyeknek az Úr ismétli: „Azt mondod: gazdag vagyok, dúsgazdag, semmire sincs szükségem. Hát nem tudod, hogy nyomorult vagy és szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen...Buzdulj föl és tarts bűnbánatot!” (Jel 3,17-19).

A felhalmozás csak még jobban megnehezíti és kérlelhetetlenül lelassítja az előrehaladást! Eszembe jut egy anekdóta: volt egy időszak, amikor a spanyol jezsuiták úgy jellemezték Jézus Társaságát, mint „az egyház könnyűlovasságát”. Emlékszem egy fiatal jezsuita költözködésére, aki, miközben felrakodta egy teherautóra számos holmiját: csomagokat, könyveket, tárgyakat és ajándékokat, meghallotta egy idős jezsuita szavait, aki figyelte őt és bölcs mosollyal így szólt hozzá: ez lenne az egyház könnyűlovassága?” Költözködésünk ennek a betegségnek a jelei.

14. A zárt körök betegsége, ahol a csoportocskához való tartozás erősebbé válik, mint a Testhez való tartozás és egyes helyzetekben mint a magához Krisztushoz való tartozás. Ez a betegség is mindig jó szándékokkal indul, de az idő múlásával rabszolgává teszi tagjait, elrákosodik és fenyegeti a Test összhangját és olyan sok bajt- botrányt okoz, különösen kisebb testvéreinknek. Az önpusztítás vagy a bajtársak „baráti tüze” a legalattomosabb veszély[15]. Belülről lesújtó rossz [16]; és, ahogyan Krisztus mondja : „Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul” (Lk 11,17).

15. Ez az utolsó: a világi nyereség, az önmagamutogatás [17], amikor az apostol szolgálatát hatalommá alakítja át és hatalma áru, hogy világi nyereséget vagy több hatalmat szerezzen. Azoknak a személyeknek a betegsége, akik kielégíthetetlenül meg akarják sokszorozni hatalmukat és ebből a célból képesek rágalmazni, másokat lejáratni, rossz hírbe hozni, még újságok és folyóiratok révén is. Természetesen azért, hogy önmagukat mutogassák és azt bizonyítsák, hogy ügyesebbek másoknál. Ez a betegség is nagyon rosszat tesz a Testnek, mert egészen odáig vezeti el a személyeket, hogy igazolják bármilyen eszköz használatát, csakhogy elérjék céljukat, gyakran az igazságosság és az átláthatóság nevében! És itt eszembe jut egy pap, aki összehívta az újságírókat, hogy elmesélje nekik – kitalálva – rendtársai és plébániai hívei magánügyeit és bizalmas dolgait. Neki csak az számított, hogy viszontlássa magát a címlapokon, így „hatalmasnak és vonzónak” érezte magát, annyi rosszat okozva másoknak és az Egyháznak. Szegényke!

Testvérek, ilyen betegségek és ilyen kísértések természetesen veszélyt jelentenek minden kereszténynek és minden kúriának, közösségnek, kongregációnak, plébániának, egyházi mozgalomnak és lesújthatnak mind egyéni, mind közösségi szinten.

Világossá kell tenni, hogy csak a Szentlélek – Krisztus Misztikus Testének lelke , gyógyíthat meg minden betegséget, mint ahogy a Nicea Konstantinápolyi Hitvallás leszögezi: „Hiszek.. a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben”.

A Szentlélek az, aki támogat minden őszinte erőfeszítést a megtisztulásra és minden jóakaratot a megtérésre. Ő érteti meg velünk, hogy minden tag részt vesz a test megszentelésén és meggyengítésén. Ő az összhang előmozdítója [18]: „Ipse harmonia est”, mondja Szent Vazul. Szent Ágoston mondja: „Amíg egy rész csatlakozik a testhez, gyógyulása nem reménytelen; az, amit azonban lenyestek, nem tudja sem gyógyítani magát, és nem tud meggyógyulni sem”[19].

A gyógyulás a betegség tudatosításának, valamint a személyi és közösségi döntésnek a gyümölcse is: miszerint a beteg türelmesen és kitartóan aláveti magát a kúrának [20].

Tehát arra kaptunk meghívást – ebben a karácsonyi időszakban és szolgálatunk és létünk egész időszakára – hogy igazságban éljünk „ és szeretetben teljesen egybe fogunk nőni a fővel: Krisztussal. Ő az, aki az egész testet egybekapcsolja és összetartja, a különböző ízek segítségével és minden tag arányos együttműködésével. Így növekszik a test és építi föl önmagát a szeretetben” (Ef 4,15-16).

Kedves Testvérek!

Egyszer olvastam, hogy a papok olyanok, mint a repülők: csak akkor van hírértékük, ha lezuhannak, de olyan sokan vannak, akik repülnek. Sokan bírálják őket és kevesen imádkoznak értük. Ez egy nagyon szimpatikus mondat, de egyben nagyon igaz is, mert körvonalazz a papi szolgálatunk jelentőségét és törékenységét és azt, hogy milyen sok rosszat tudna okozni az egyház egész testének egyetlen pap is, aki „elesik”.

Tehát, hogy el ne essünk, ezekben a napokban, amikor készülünk a Szentgyónásra, kérjük Szűz Máriát, Isten Anyját és az Egyház Anyját, hogy gyógyítsa be a bűnök által okozott sebeket, amelyeket mindnyájan szívünkben hordozunk és támogassa az egyházat és a Kúriát, hogy legyenek egészségesek és gyógyítók; szentek és megszentelők, Fia dicsőségére, a mi üdvösségünkre és az egész világ üdvösségére!

Kérjük Őt, hogy mi is úgy szeressük az Egyházat, mint ahogy Krisztus szerette, fia és a mi Urunk és legyen bátorságunk ahhoz, hogy elismerjük bűnös mivoltunkat, érezzük szükségét Irgalmasságának és ne féljünk attól, hogy kezünket anyai kezére hagyatkozzuk.

Szent Karácsonyt kívánok mindnyájatoknak, családotoknak és munkatársaitoknak. És kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Szívből köszönöm!

Zsolozsma XXIV.

Izajás próféta könyvéből

 Iz 49, 14 – 50, 1
Sion újraépül így panaszkodott Sion:

 „Elhagyott az Úr! Megfeledkezett rólam!” De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak; falaid szemem előtt vannak szüntelen. Sietve jönnek, akik fölépítenek, s akik leromboltak és kifosztottak, azok elmennek. Hordozd körül tekintetedet és lásd: Egybegyűlnek mindnyájan és idejönnek hozzád. Amint igaz, hogy élek – mondja az Úr –, mint ékszert, úgy viseled majd őket; és ahogy fölékesítik a menyasszonyt, úgy övezed körül magad velük. Mert elpusztított vidékeid és romjaid és az egész pusztává lett ország szűkek lesznek lakóidnak, mivel akik elpusztítottak, már messze vannak. Azt mondják majd fiaid, akiket már elveszettnek hittél: „Szűk nekem itt ez a hely! Adj nagyobb teret, ahol lakhassak!” Te pedig azt gondolod majd magadban: „Ki szülte nekem őket? Hiszen én meddő voltam és gyermektelen. Ki nevelte föl őket? Elhagyatott, magamra maradt voltam: Honnan származnak hát ezek?” Ezt mondja Isten, az Úr: Nézd, csak jelt adok kezemmel a népeknek és intek zászlómmal a nemzeteknek. Erre ölükben hozzák vissza fiaidat, lányaidat meg a vállukon hozzák. Királyok táplálnak majd, és királynék lesznek dajkáid. Földre borulva hódolnak előtted, s a lábad porát nyalják. Akkor majd megtudod, hogy én vagyok az Úr, és hogy akik bennem bíznak, nem vallanak szégyent. El lehet-e venni a zsákmányt az erőstől, és megszabadulhat-e a fogoly a vitéz harcostól? Igen! Mert az Úr mondja: Az erőstől megszabadulnak a foglyok, és a vitéz harcostól elveszik a zsákmányt. Magam szállok harcba azokkal, akik ellened harcolnak, és én mentem meg a gyermekeidet. Ellenségeidet megetetem a saját húsukkal; úgy megittasodnak a saját vérüktől, mint az újbortól. Akkor mindenki megtudja majd, hogy én, az Úr vagyok a te Szabadítód és a te Megváltód, Jákob erőse. Ezt mondja az Úr: Hol van anyátok váló levele, amellyel elbocsátottam? Vagy ki a hitelezőm, akinek eladtalak benneteket? Bizony, gonoszságaitok miatt adtalak el titeket, és bűneitek miatt bocsátottam el anyátokat. 

Advent 4. hete Kedd

Advent 4. hete Kedd december 23.
 

Mal 3,1.23-24; Lk 1,57-66
„Íme, én elküldöm angyalomat, hogy elkészítse az utat színem előtt“

„Várják, mint zsidók a Messiást” Ez a mondás valószínűleg a kereszténység idejéből származik, és arra utal, hogy a nem Jézust váró zsidó közösség más Messiást remél, és kitartóan sürgetik Istent, küldje már el a földre. Ez a vágyakozás jellemezte a Babilonból hazatért zsidó közösséget. Romjaiból keservesen tudták életre kelteni Jeruzsálemet. A szomszédos népek nehezen tűrték el, hogy hosszú rabságukból hazatértek, megzavarják a hetven év alatt kialakult állapotot, újra állami tényezőként szerepelnek. Zavarták tehát az újjáépítést, ahogyan lehetett. Az építők egyik kezében vakolókanál volt, a másikban pedig kard, hogy a bozótból előbukkant ellenséget vissza tudják verni. ( Neh 4) Igen nehezen szánták rá magukat a templomépítésre is. ( Ezd 3-5) Végül 515-ben felszentelték az új templomot. Malakiás könyve hat vitabeszédet közöl, s ezekben rögzíti a néha súlyossá váló nézetkülönbségeket, hogy miért késik megjelenni az Istentől megígért messiás király, hogy véget vessen bizonytalan helyzetüknek. Ekkor írja a próféta a biztatást: „íme, én elküldöm angyalomat, hogy elkészítse az utat színem előtt, és csakhamar eljön templomába az Úr, akit ti kerestek, s a szövetség angyala, akit ti óhajtotok. Íme, már jön is, -mondja a Seregek Ura”. (Mal 3,1) Feltehetőleg nem ismerték Dániel próféta Babilonban írt könyvét, amelyben a Messiás eljöveteléről a hetek jövendölését elég precízen fogalmazza meg. (Dán 9,24-27) Malakiás könyve is olyan záradékkal végződik, amely a Messiás eljövetelét feltételhez köti: „íme, én elküldöm majd nektek Illés prófétát, mielőtt eljönne az Úrnak nagy és rettenetes napja”. (3,23) Igaz, ez a záradék vonatkozhat a Messiás második eljövetelére is, (nagy és rettenetes nap), és Illés új eljövetele is érthető személyében (Jel 11,3-13), de Keresztelő Jánosra is értelmezhető, aki „Illés szellemével és erejével fog előtte (Jézus előtt) járni” (Lk 1,17) Erre az utóbbira következtet a liturgia, amikor idézi Keresztelő János születésének és névadásának történetét. A nyolc napos kisfiút a rokonok és szomszédok örvendező közössége apja után Zakariásnak akarta elnevezni. Az édesanya, Erzsébet viszont kikötött a János név mellett: „Intettek tehát apjának, hogyan akarja őt nevezni. Ő pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: János a neve”. (Lk 1,62-63) Szigorúan ragaszkodott a templomi jövendöléshez, amelyben az angyal Jánosnak nevezte a születendő gyermeket. „Mindnyájan elcsodálkoztak. Erre azonnal megnyílt a szája és a nyelve, megszólalt és magasztalta az Istent. Félelem szállta meg összes szomszédjukat, s e dolognak elterjedt a híre Júdea egész hegyvidékén. Mindannyian hallották, a szívükbe vésték ezt; és kérdezgették: Mi lesz ebből a gyermekből? Mert az Úr keze volt vele”. (63-66) Az ősi advent utolsó hajnali miséjét ezen a napon mondták. December 24-én már vigiliát tartottak, ami esti misével kapcsolódik. Ünnepélyes esti mise viszont ezen a napon soha nem volt, hiszen az estét, a „szentestét” a családok otthon töltötték, családi körben azt ünnepelték, hogy a kis Jézus családi körbe született.