2014.11.04. Kedd

Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.11.04. Kedd

 
Szent Pál működése a bibliamagyarázataiban mutatkozott meg igazán.

 
Úgy érzem, neki volt a legnagyobb öröm az az élmény, amikor a damaszkuszi úton Jézus mennyei fényébe belevakulva, egy-két napos világtalanság után az Úrral való találkozás élménye a lelkében összehangolta az Ószövetséget Jézus Krisztussal, az Új és Örök szövetség létrehozójával. Jézus két éves pusztai katekézise pedig mélységeket nyitott meg előtte, és attól kezdve nagyon sokat ért „a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés” (Fil 2,1) a legcsodálatosabb példát nyújtja kedves híveinek: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Jézus Krisztusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (2,5-11) Mi volt ez a különleges lelkület Jézus Krisztusban? A Második Isteni Személy, amit már korábban is említett Pál, egyenlőséget jelentett az Atyával, Jézus az Atya Önismerete. Ezt a tökéletes önismeretet az Atya ki is mondja: ez Szó, Ige. Az Atya a maga végtelen lényegét (természetét) odaadja Fiának, aki Isteni Személy, de nem élhet másként a Személy, csak ha van megfelelő természete. A Fiú-isten végtelen boldog mindettől, de rögtön vissza is ajándékozza az Atya Személyének az istenséget. Ettől az istenség örök oda-vissza ajándékuk lett. Mindketten ajándékozzák az isteni akarattal származó Szentléleknek az immár közös tulajdont, az istenséget, Ő pedig visszaajándékozza nekik. Az Atya ezt az ajándékozó szeretetet folytatni akarja, de ez már teremtés: a semmi helyén létet ad az addig nem létező anyagi világnak. Ezt csillagvilágnak hívjuk mi emberek. Eme milliárdszor milliárd csillag egyik naprendszeréből kiemel a Teremtő egy bolygót, azon élőlényeket teremt. Megszámlálhatatlan növényi testet millió alakban, majd milliószámra állati alakban, végül az első emberek testét formálja ki a meglévő anyagból és szellemi lelket teremt és leheli beléjük. Így alakul ki az emberek földje. Az embereknek a lényege két féle természetű. A teste anyagból való, minden állati test fölött magasan tökéletes szervezet. A lelküket pedig a testi élet indulásakor teljesen egy időben a három Isteni Személy együtt teremti. Az első emberpár lelkéhez Isten hozzáteremtette a megszentelő kegyelmet is, ezzel Isten fogadott gyermekei lettek. Minden gyermekfoganás alkalmával Isten úgy akarta teremteni a kisbabák lelkét, hogy rögtön vele teremti a megszentelő kegyelmet, és mint Istenatyánk fogadott gyermekei kezdhették volna az életüket. Az ősszülők első nagy bűnével azonban elvesztették a maguk személyes kincsét, a mennyországba átlépés nagy jelét. Gyermekeik sem örökölhették az emberek „csak” a földi életre kaptak jogot. Ezért kellett a Fiúistennek vállalni a megváltói sorsot:„Ti ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell,¸ hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,5-11) így kell eredményesen küzdeni és kimenteni világunkat a mélyre süllyesztő bűnökből.

 

2014.11.03. Hétfő

Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.11.03. Hétfő

Pál apostol a különböző isteni kegyelmek tárgyalása után a Filippi-levélben rátér a lelkiélet egy másik fontos területére. A szenvedések világába vezet el bennünket. Amikor elmélkedni kezd erről, maga is ezt az átmenetet éli. A tanítás, küzdelem, testi kínzások világából át kell lépnie a kiszolgáltatottság és magára hagyatottság világába. A dolgozó ember nehéz munkával gyötri a testét, de akkor ezt egészséges erőfeszítésnek és az alkotás természetes velejárójának tekinti és nem szenvedésként éli meg. Gondoljunk Pál és Barnabás apostol lisztrai gyógyítására. Egy születése óta béna férfi hallgatta Pál apostol beszédét. Az apostol észrevette rajta, hogy hinni kezd, ezért rákiáltott: Állj rá egyenesen a lábadra. Az talpra ugrott és kezdett járni. A tömeg ismerte betegségét, ezt az eseményt így magyarázta: Az istenek leszálltak hozzánk emberi alakban. Barnabást Zeusznak nézték, Pált pedig Hermésznek. A pogány pap feldíszített bikát vezetett áldozatnak. A két apostol kézzel-lábbal tiltakozott, Zsidók viszont felismerték, a tömeg meg megkövezte Pált. A kőszórást elégnek ítélték, azt hívén Pál meghalt, ezért otthagyták. Tanítványai köréje álltak, Pál eszméletre tért majd eltávoztak. Nem mondta a halálos bántalmazást szenvedésnek. A következő napon Barnabással együtt elmentek Derbébe.(ApCsel 14,6-20) Amikor a Filippieknek írja levelét, már szenved. Van reménye a szabadulásra, de nem tudja, sorsa mire fordul:„Bizakodom és reménykedem, hogy semmiben sem vallok szégyent, sőt nyíltan megmondom, hogy Krisztus, mint mindig, most is megdicsőül testemben, akkor is, ha élek, akkor is, ha meghalok. Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Ha meg tovább kell élnem, az gyümölcsöző munkát jelent. Nem tudom tehát, hogy mit válasszak. Mind a kettő vonz: Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek. Mert ez mindennél jobb volna. De hogy értetek életben maradjak, arra nagyobb szükség van. Ebben a meggyőződésben biztosra veszem, hogy megmaradok, sőt előhaladásotokra és hitből fakadó örömötökre maradok meg, mindnyájatok javára. Így még több okotok lesz arra, hogy dicsőségtek Krisztusban növekedjék a javamra, ha újra elmegyek hozzátok. Éljetek hát Krisztus evangéliumához méltóan. Így akár elmegyek és látlak titeket, akár távol maradok, azt hallhatom rólatok, hogy egy lélekkel helytálltok. egy szívvel munkálkodtok az evangéliumi hitért, s az ellenfelektől nem ijedtek meg. Ez lesz számukra a kárhozatnak, számotokra meg az üdvösségnek Istentől adott bizonyítéka. Nektek az a kegyelem jutott, hogy ne csak higgyetek Krisztusban, hanem szenvedjetek is érte. Hiszen ugyanazt a harcot kell megvívnotok, amit nálam láttatok, és amiről most hallotok” (20-30) „Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek, és egy lélekként ugyanarra törekedtek. Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki se keresse csak a maga javát, hanem a másét is.”(2,1-4) Jézus is ilyen figyelmeztetéseket adott apostolainak, amikor észrevette, hogy azon vitatkoznak, ki a nagyobb közülük. (Lk 14,7-14; Mk 10,35) „Jézus, világ Megváltója, Üdvözlégy, élet adója, megfeszített Istenfia, szent kereszted szívem hívja. Jézus, add, hogy hozzád térjek, veled haljak, veled éljek. Által szegve kezed, lábad, átvert tested roskad, bágyad, mezítelen tépett melled. Ó siratlak, ó ölellek! Virágoknak szép virága, honnét orcád sárgasága? Hegyes töviskoronázott, édes orcád vérrel ázott. Aszú földet harmatozván, vérzel, a keresztfán. Úgy piroslik tested róla, int a most nyílt piros rózsa. Szent karjaid széjjeltárod, tán az embereket várod, kiken vérrel könyörültél, betegekért betegültél”

Zsolozsma 303.

A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciójából 

Új, békét óhajtó szellemet keli a lelkekben kialakítani Ne higgyék kortársaink, hogy elég néhány ember erőfeszítése, nekik maguknak pedig vágyaik fékezésével nem kell törődniük. A közvéleménytől és a tömegek érzelmeitől ugyanis igen-igen függnek a nemzetek vezetői, akik elvégre saját népük javának kezesei, és egyben a világ javainak munkálói. Hasztalan fáradoznak újra meg újra a béke építésén mindaddig, amíg az ellenségeskedés, megvetés, bizalmatlanság érzése, faji gyűlölködés meg az ideológiák merevsége megosztja, sőt szembefordítja egymással az embereket. Fontos és sürgős tehát átnevelni az emberek gondolkodását, új szellemmel áthatni a közvéleményt. A nevelők, főleg az ifjúság nevelői és a közvélemény irányítói tekintsék súlyos kötelességüknek, hogy az új, békét szerető szellemet mindenkibe beleplántálják. Mert szükséges, hogy mindannyian megváltoztassuk érzésvilágunkat, hogy szemünk kezdje látni az egész földkerekséget és azokat a teendőket is, amelyeket együtt tudunk végrehajtani az emberiség jobb sorsa érdekében. Ne legyünk csalfa reménység áldozatai: ha félre nem teszünk minden ellenségeskedést és gyűlölséget, ha nem jönnek létre szilárd és becsületes egyezmények a jövő egyetemes békéjének biztosítására, akkor a máris súlyos válságban élő emberiségen csodálatos tudománya sem segít, és megérheti azt a gyászos órát, amelyikben már megtapasztalhatja a békét, de csak a halál szörnyű békéjét. Igen, Krisztus Egyháza így beszél, hiszen körülveszik a jelen idők szorongatásai. Szilárd reményét azonban nem adja fel. Újra meg újra készen áll, hogy – akár alkalmas, akár alkalmatlan – odakiáltsa korunknak az Apostol üzenetét: Most van itt az alkalmas idő, hogy megváltozzanak a szívek; most van itt az üdvösség napja (2 Kor 6, 2) A béke építése mindenekelőtt azt követeli, hogy gyökerestül irtsák ki az ellentétek okait, elsősorban az igazságtalanságokat, amelyek végül is háborúra vezetnek. Az okok jelentős hányada ered kirívó gazdasági egyenlőtlenségekből, valamint szükséges orvoslásuk késedelméből. Soknak forrása viszont az uralomvágy és a másik személyiségének semmibevevése. Ha még mélyebbre nézünk, ott látjuk az irigységet, bizalmatlanságot, kevélységet és a többi önző szenvedélyt. Az ember nem képes elviselni a társadalmi rendezetlenséget; ennek következtében még akkor is szüntelenül mérgezik a világot a viszályok és erőszakosságok, amikor nem dúl háború. Ráadásul ugyanezek a bajok a nemzetek kapcsolataiban is jelentkeznek; ezért feltétlenül szükséges, hogy e bajok leküzdésére vagy megelőzésére s a zabolátlan erőszakosságok megfékezésére jobban és szilárdabban működjenek együtt a nemzetközi intézmények, tevékenységüket pedig hangolják össze. Ugyanakkor lankadatlanul szorgalmazni kell olyan szervezetek létesítését, amelyek a békét szolgálják. 

Ferenc pápa: A versengés és a dicsőségvágy gyengítik az egyházat

A versengés és az önteltség helyett az alázat és az egyetértés lelkiségével kell cselekedni, anélkül, hogy saját érdekeinket keresnénk – mondta homíliájában Ferenc pápa november 3-án, a Szent Márta-házban bemutatott reggeli szentmisén.

Szent Pál filippiekhez írt leveléből kiindulva (Fil 2,1-4) a pápa megállapította, hogy egy püspök számára öröm, ha egyházában szeretet, egység és egyetértés uralkodik.

Ez az összhang a Szentlélektől származó kegyelem. Mindent meg kell tennünk, hogy segítsük a Szentlelket, hogy megteremtse ezt az összhangot az egyházban – figyelmeztetett a Szentatya. Ezért Szent Pál arra szólítja fel a filippieket, hogy ne tegyenek semmit versengésből, sem hiú dicsőségvágyból, ne küzdjenek egymással, hogy azt mutassák, jobbak a többieknél. Látszik, hogy ez a jelenség nemcsak korunkat jellemzi, hanem régről jön.

Intézményeinkben, az egyházban, a plébániákon, például a kollégiumokban, hányszor találkozunk ezzel a versengéssel és önmagunk mutogatásával, a dicsőségvággyal? – tette fel a kérdést a Szentatya. Két szú ez, amely szétrágja az egyház állagát, gyengévé teszi szilárdságát.

A versengés és a dicsőségvágy az összhanggal és az egyetértéssel ellentétben működik – mutatott rá a pápa. Mit tanácsol ehelyett Pál? „Mindenki alázatosan tekintse a másikat maga fölött állónak.” Pál érezte ezt, saját magáról azt állította, hogy nem méltó az apostol névre, utolsónak tartja magát, és erőteljesen megalázkodik. Ezt érezte: azt gondolta, hogy a többiek fölötte álltak.

Ferenc pápa emlékeztetett Porres Szent Mártonra, az egyszerű domonkos szerzetesre, akinek ma liturgikus emléknapját tartja az egyház: spiritualitása a szolgálatban nyilvánult meg, mert érezte, hogy a többiek, még a legnagyobb bűnösök is, felette álltak.

Szent Pál a filippiekhez írt levelében arra buzdít bennünket, hogy ne saját érdekünket keressük: „Egyikőtök se tartsa csak a maga érdekét szem előtt, hanem a másokét is!” Keressétek a másik javát. Szolgáljátok a többieket. Ez a püspök öröme, amikor látja, hogy egyháza ilyen: egyformán érez, egyformán szeret, egy lélekkel, egységben, egyetértéssel. Ezt a légkört akarja egyházában Jézus. Létezhetnek egymástól eltérő vélemények, de mindig ebben a légkörben: az alázat, a szeretet légkörében, anélkül, hogy bárkit is lenéznénk – nyomatékosította a Szentatya.

Az evangéliumi szakaszra utalva (Lk 14,12-14) Ferenc pápa rámutatott, nem szép dolog, amikor az egyházi intézményekben, az egyházmegyékben, a plébániákon olyan emberekkel találkozunk, akik saját érdeküket keresik, nem a szolgálatot, nem a szeretetet. Jézus azt mondja nekünk az evangéliumban, hogy ne keressük saját érdekünkett, ne várjunk viszonzásra. „De én ezt és ezt a szívességet tettem neked, te tedd meg nekem ezt”, mondjuk sokszor, hajlamosak vagyunk így beszélni. Ez az evangéliumi példabeszéd arról szól, hogy amikor vacsorát adsz, ne azokat hívd meg, akik azt viszonozni tudják. Ez az ingyenesség. Amikor az egyház összhangban, egységben él, akkor az emberek nem saját érdekeiket keresik, hanem az ingyenesség magatartása jellemzi őket. A jót teszem, nem pedig üzletelek a jóval.

A pápa végül lelkiismeret-vizsgálatra szólította fel a híveket: Milyen az én plébániám, milyen a közösségem? Ezzel a lelkülettel rendelkezik-e? Milyen az intézmény, ahová tartozom? Jelen van-e ennek a szeretetnek, ennek az egyöntetűségnek, egyetértésnek a lelkülete versengés vagy dicsőségvágy nélkül? Alázatosak vagyunk-e és azt gondoljuk, hogy a többiek felettünk állnak plébániánkban, közösségeinkben? Talán találunk valamit, amin javíthatunk! Ma hogyan tudok javítani ezen?

 

 

Zsolozsma 302.

A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciójából

A béke megvalósítása.A béke nem egyszerűen az, hogy nincsen háború. Nem merőben az ellentétes erők puszta egyensúlyának állapota. Nem valósíthatja meg önkényuralom. A békét helyesen és szabatosan az igazságosság művének (Iz 32, 17) kell mondanunk. Annak a rendnek a gyümölcse, amelyet a társadalom számára Alapítója, az Isten gondolt el, és a mind tökéletesebb igazságosságra szomjazó embereknek kell megvalósítaniuk. Mert az emberiség közjavát elsődlegesen és magában véve örök törvény szabályozza ugyan, de az idők folyamán szüntelenül változnak a közjó közvetlen feltételei, és így a béke sincs egyszer s mindenkorra bebiztosítva, hanem folytonosan építeni kell. Ezenfelül ingatag az emberi akarat, és megsebezte a bűn, ezért a béke fenntartása minden egyes embertől megköveteli azt, hogy állhatatosan uralkodjék szenvedélyein, a közhatalomtól pedig azt, hogy éberen őrködjék.Még ez sem elég. A békét a földön elérni csak akkor lehet, ha biztosítva van minden, ami a személyt megilleti, és ha az emberek bizalommal és önként bocsátják egymás rendelkezésére lelki és szellemi kincseiket. A béke felépítéséhez feltétlenül szükséges még a szilárd akarat, amely tiszteletben tartja a másikat s az idegen népeket meg azok méltóságát, és szüntelenül élő valósággá teszi a testvériséget, így nézve, a béke a szeretetnek is a gyümölcse, azé a szereteté, amely nem nézi, hogy mit nem kíván már az igazságosság. A földi béke, az embertestvér szeretetének gyümölcse, mása és eredménye Krisztus békéjének, amely az Atyaistenből árad ki. A testet öltött Fiú, a béke fejedelme ugyanis kereszthalála által maga békített ki minden embert Istennel, és egy népben és egy testben állítva helyre valamennyiük egységét, a saját testében ölte meg a gyűlöletet; feltámadásának dicsőségében pedig a szeretet Lelkét árasztotta szét az emberek szívébe. Éppen ezért minden kereszténynek szól a sürgető felhívás, hogy szeretetben cselekedve az igazságot (Ef 4, 15), fogjanak össze minden igazán békeszerető emberrel, és együtt esdjék ki és valósítsák meg a békét. Ugyanebben a szellemben, csak dicsérni tudjuk azokat, akik a jogaikért folytatott küzdelemben lemondanak az erőszakos cselekményekről, és a védelemnek azokhoz az eszközeihez folyamodnak, amelyek rendelkezésére állanak a gyengébbnek is; feltéve, ha ez mások vagy a közösség jogainak és kötelezettségeinek sérelme nélkül történhet.

Halottak napi úrangyala: Nem a halálé az utolsó szó 

Ahogy Jézus Krisztusban is az öröm és a könnyek szintézist alkotnak, úgy a mindenszentek ünnepe és a halottak napja is szoros belső kapcsolatban áll egymással – erről beszélt Ferenc pápa november 2-án, halottak napján délben, az Úrangyala elimádkozása előtt.

November 2-án, vasárnap délben Ferenc pápa a következő beszédet intézte a Snt Péter teret megtöltő zarándokokhoz: Tegnap ünnepeltük mindenszentek ünnepét, ma pedig a liturgia arra szólít bennünket, hogy emlékezzünk meg halottainkról. Ez a két megemlékezés szoros belső kapcsolatban áll egymással, mint ahogy Jézus Krisztusban is az öröm és a könnyek szintézist alkotnak, ez hitünk és reményünk alapja. A történelemben zarándokló egyház ugyanis egyrészt örül a szentek és a boldogok közbenjárásának, akik támaszt nyújtanak missziójához, az evangélium hirdetéséhez; másrészt Jézushoz hasonlóan osztozik azoknak a sírásában, akik szenvednek, mert el kellett válniuk szeretteiktől. Az egyház, Jézushoz hasonlóan és Jézusnak köszönhetően visszhangozza a hálaimát az Atyának, aki megszabadított bennünket a bűn és a halál uralmától.

Ezekben a napokban sokan látogatnak a temetőkbe, a „nyugovó helyre”, a végső felébredésre várakozva. Szép arra gondolnunk, hogy Jézus maga fog felébreszteni bennünket. Maga Jézus nyilatkoztatta ki, hogy a test halála olyan, mint egy álom, amelyből Ő ébreszt fel bennünket. Ezzel a hittel álljunk meg – spirituálisan is – szeretteink sírjánál, azoknál, akik szerettek minket és jót tettek velünk.

Ma azonban azokra is emlékeznünk kell, akikre senki sem emlékezik. Emlékezzünk a háborúk és az erőszak áldozataira; a világnak azokra a „kicsinyeire”, akikre senki sem emlékezik; emlékezzünk a névtelenekre, akik a közös sírban nyugszanak. Emlékezzünk fivéreinkre és nővéreinkre, akiket azért öltek meg, mert keresztények; emlékezzünk azokra, akik feláldozták életüket, hogy másokat szolgáljanak. Ajánljuk az Úr oltalmába főként azokat, akik idén hagytak itt bennünket – mondta beszédében a pápa.

Az egyház hagyománya mindig arra buzdította a híveket, hogy imádkozzanak a halottakért, főleg ajánljanak fel számukra engesztelő szentmiséket: ez a legjobb spirituális segítség, amelyet lelküknek adhatunk, különösen a leginkább magukra hagyatott lelkeknek. Az engesztelő ima alapja a misztikus testtel való szeretetközösségben van. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat tanítja (Lumen gentium, 50): „Jézus Krisztus egész misztikus testének e közösségét nagyon jól ismerve, a zarándok egyház az első keresztény időktől kezdve nagy jámborsággal ápolta a holtak emlékét”.

A holtak emléke, a sírhelyek ápolása, az engesztelő szentmise áldozat a bizakodó remény tanúságtétele, amely abban a bizonyosságban gyökerezik, hogy nem a halálé az utolsó szó az emberi sorsot illetően, mert az ember életre lett elrendelve: ennek gyökere és beteljesedése Istenben van. A pápa a végtelenül irgalmas Isten határtalan jóságába ajánlotta mindazokat, akik itt hagyták ezt a földet és az örökkévalóságban élnek, ahol Isten az egész emberiséget várja, amelyet Fia, Krisztus drága vére váltott meg, amikor meghalt bűneink váltságaként. Ne tekintsd Urunk emberi nyomorúságunkat és gyengeségeinket, amikor megjelenünk ítélőszéked előtt, hogy boldogságra vagy kárhozatra ítélj minket. Tekints ránk szívből fakadó szeretettel, és segíts minket, hogy a teljes megtisztulás útján haladhassunk.

Egyetlen gyermeked se vesszen el a pokol örök tüzében, ahol már nincs megbánás. Rád bízzuk Urunk szeretteink lelkét, azoknak a lelkét, akik a szentségek vétele nélkül haltak meg, vagy nem volt módjuk arra, hogy bűnbánatot gyakoroljanak életük végén. Senki se féljen veled találkozni földi zarándoklata után, annak reményében, hogy végtelen irgalmasságodban karjaid közé zársz mindenkit. Halál nővér, találj bennünket ébren az imában és tele jó cselekedetekkel rövid vagy hosszú létünk során. Urunk, semmi se távolítson el minket Tőled ezen a földön, de minden és mindenki támogasson bennünket abban a buzgó vágyban, hogy benned leljünk békés és örök nyugodalomra.

Az ember legmagasabb rendű elhivatottságába vetett hittel forduljunk most Máriához, aki a kereszt tövében elszenvedte Krisztus halálának drámáját, majd részt vett feltámadásának örömében. Mária, Mennyek Kapuja segítsen bennünket, hogy egyre jobban megértsük a halottakért végzett engesztelő ima értékét. A holtak olyan közel vannak hozzánk. Mária nyújtson nekünk támaszt földi zarándoklatunkon és segítsen, hogy soha ne veszítsük szem elől az élet végcélját, ami az örök élet. És mi haladjunk előre ezzel a reménnyel, amiben soha nem csalatkozunk – mondta halottak napján délben, az Úrangyala elimádkozása előtti beszédében Ferenc pápa.

2014.11.02. Vasárnap

Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.11.02. Vasárnap

Sok emberben visszás érzelmeket ébreszthet a mai nap. A halál napja a legtöbb embertestvér számára az emberi élet tragédiájának tűnik. Az ember fél a haláltól. Nem akar meghalni, mert „Isten a halált nem alkotta, nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 1,13) Valóban a Teremtés könyvében csak akkor említi a Szentírás, amikor Isten közli Ádámmal„a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz” (Ter 2,17) Isten amikor az ember lelkét teremtette és a kész testébe lehelte, a lélekbe azonnal beleteremtette az istengyermekségünk nagy ajándékát, a megszentelő kegyelmet. Éva lelkével is ugyanezt tette. Megadta nekik azt az óriási kiváltságot, hogy minden gyermeke fogantatásakor az ősszülőkre való tekintettel a magzatba lehelt lélekbe is beleteremti ezt a kegyelmet: ezzel őket is gyermekévé fogadja és a mennyország örökösévé teszi. Mivel Éva a sátán kísértése alkalmával elcsábult, nemcsak a saját isten-gyermeksége veszett el, hanem az összes ember „kegyelem-jussa” is. Csak Jézus megváltói halálával nyertük vissza ezt az egyedüli óriási adományt, illetőleg akkor kapjuk meg rá való tekintettel, amikor megkeresztelnek bennünket. Nem csoda, ha az emberek megrémülnek a haláltól, ha életük során sem a szüleik nem kereszteltették meg őket, sem maguk nem igényelték, nem kérték a szent keresztséget. Legkésőbb a halál pillanatában mindenki megtapasztalja ennek az óriási hiányát, és azt, hogy van Isten. Akinek a lelkéről hiányzik ez a csodálatos ajándék, azt nem engedik be a mennyei örömök honába, a külső sötétségre kerül.(Mt 22,11-14) Ezért mindezt a halál pillanata előtt pótolni kel. Ne halogassa senki sem, mert a kegyelem hiánya a halál beállta előtt pótolható. Azok, akiket megkereszteltek, ha el is hanyagolták hitük szerinti életformát, a szentgyónással mindent pótolhatnak. Ha valaki hajthatatlan, istentagadó, azzal szeretettel kell beszélni, hangoztatva a teljes döntési szabadságot. Utolsó pillanatban, amikor a beteg még él, a lélek a testtel egységben van, az érte mondott imádságok hatására megkapja a megtérés kegyelmét, és el is nyeri. Bánata ébred, az ítélő Krisztustisztulásra ítéli. Szerettei szeressék őt a kegyelem eszközeivel. A hívő emberek ezt az ajándékot ne vonják meg senkitől.

 

 Bánk atya