Zsolozsma 128.

Nagy Szent Vazul püspöknek „A Szentlélekről” írt könyvéből

(Cap. 15, 35-36: PG 32, 130-131)

A Lélek éltet

Az Úr, aki életünket elrendezi, a keresztség szövetségét kötötte velünk, amely a halált is és az életet is jelzi: a halál szerepét tölti be a víz, a Lélek pedig az élet zálogát adja. Ezért tehát világos előttünk, amit keresünk, hogy miért lett összekapcsolva a víz és a Szentlélek. Mivel a keresztségnek kettős célja van, tudniillik: hogy egyrészt megszűnjék létezni a bűn teste, nehogy később halált teremjen, másrészt pedig, hogy a Léleknek éljen, és gyümölcsöt hozzon a megszentelődésben: a víz jelképezi a halált, amikor sírként magába fogadja a testet, a Lélek pedig éltető erejét árasztja, a bűn halálából megújítja lelkünket az eredeti életre. Ez tehát a vízből és Szentlélekből való újjászületés; a halál a vízben történik, életünket pedig a Szentlélek adja.
     A három alámerítéssel és az azonos számú imádsággal jön létre a keresztség nagy misztériuma úgy, hogy kifejezze a halál képét, és a megkereszteltek az istenismeret elnyerésével megvilágosítsák lelküket, így ami kegyelem a keresztvízben van, nem a víz természetes erejéből fakad, hanem a Szentlélek jelenlétéből. A keresztség ugyanis nem a test szennyének lemosása, hanem a jó lelkiismeret könyörgése Istenhez. A feltámadásból fakadó életre készít elő bennünket az Úr, amikor az evangéliumi életforma teljességét állítja elénk: ne legyünk haragvók, viseljük el a megbántásokat, legyünk tiszták a szenvedélyek vágyától, erkölcsi életünk legyen mentes a pénzhajhászástól, és előírja, hogy mindazt, amivel természete szerint rendelkezik a világ, a lélekből fakadó ösztönzésnek megfelelően használjuk fel.
     A Szentlélek által kerülünk vissza a paradicsomba, általa emelkedhetünk fel a mennyek országába, általa lehetünk újra Isten fogadott gyermekeivé; általa kapjuk a bizalmat, hogy Atyánknak szólíthassuk az Istent, neki köszönhetjük, hogy Krisztus kegyelmének részesei lehetünk, hogy a világosság gyermekeinek hívnak minket, hogy részünk lesz az örök dicsőségben, és hogy röviden mondjam: a Szentlélek által élünk minden áldás teljességében mind ezen a világon, mind az eljövendőben. A megígért javak szépségét mintegy tükörben szemléljük, és hittel reméljük, hogy e javakat majd élvezni is fogjuk, amelyek olyanok, mintha már jelen is lennének.
     S ha ilyen a foglaló, milyen az egész? És ha ilyen fönséges a kezdet, milyen lesz akkor az egész beteljesedés?

 

Húsvét negyedik hete hétfő

Húsvét negyedik hete hétfő

„Idegen után pedig nem mennek”

Jézus a jó Pásztor. Amikor ezt a képet festi magáról a mi Urunk, Jézus Krisztus, ősi tájakat idéz, régmúlt időkbe vezet bennünket. Oda, ahol az emberek nem modern körülmények között éltek, hanem a füvet termő, többnyire kevés csapadékot látó, tehát emberpróbáló viszonyok közé. Oda, ahol az égbolt éppen olyan magasan feszült a puszták fölött, mint ma, de az ember úgy érezte magát alatta, mint amikor magára teríti lefekvéskor a paplant, és biztonság kedvéért jobbról is, balról is maga alá gyűri a két szegélyét. Az ég akkor még látható volt, és az ember, főként a pusztai, falusi ember istenadta biztos takarója volt. Jézus küldetését az Ószövetség kinyilatkoztatása készítette elő. Amikor a zsidók, mint választott nép, nemcsak bárányokat őriztek, hanem városokban éltek. Ő ehhez a pásztor-fogalomhoz irányítja tekintetüket, és a babiloni fogságban is ehhez a képhez fordítja hallgatói figyelmét. Ez a kép ad igazi magyarázatot Isten és gyermekei, az emberek viszonyáról.Isten mindig olyan marad, mint egy gondos, jó pásztor, aki mellett juhai boldogan élnek és biztonságban érzik magukat. Jézus kétezer éve mondotta magát jó Pásztornak, aki egységben tartja nyáját. Ő tudja kinyitni a közös ajtót. Aztán barátságosan beszól a közösségnek, örömmel szólnak neki vissza, mert ismerik a hangját. Ha elindul, a nyitott ajtón kivonul utána az egész nyáj. Követik, mert biztosan tudják, hogy a javukat akarja. Ha idegen próbálja megtenni ugyanezt, nem mennek utána a közösség tagjai. Jézus maga állapítja meg, hogy ezt az akkor is átvitt értelmű tanítást hallgatói nem értették meg. Jézus újra próbálja megértetni üzenetét: Ő egy óriási házhoz hasonlítja művét. Egyháznak nevezzük. Jézus az ajtó ehhez: az Úr kegyelme nyitja zárát. Beengedi és kiengedi. Jézus családját, míg munkája után jár, de a szellemiséget Jézus őrzi benne. Az Isten országát, az igazság és szeretet szellemiségét ő adja, ezzel szenteli meg nyája minden tevékenységét. És természetesen éberen vigyáz, ha az ellenség be akar lopakodni, hogy megrontsa Jézus bárányainak igaz lelkületét. Jézus átvitt értelműen, de igazán beszél: „Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen”. (9-10) Ezer éve Édesanyja látogatásával beköszöntött Jézus szellemisége őseink szellemi palotájába. Azóta Ő volt a legfőbb vezetőnk, jó Pásztorunk. Hatvan éve beszakították ezt az Ajtót, betelepedett a sátán szelleme, a hazugság és a gyűlölet. Ezt az állapotot két hete és tegnap hivatalosan berekesztette népünk túlnyomó többsége. Ezer éves boldog kapcsolatunk Jézussal is álljon vissza. Jézus szavait idézem: „Amikor mindegyiket kiengedi (hogy munkáját végezze), a juhok pedig követik őt, mert ismerik a hangját. Idegen után pedig nem mennek (többé), mert az idegen hangját nem ismerik”. (4-5) „A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson” (10) Ha ez csak anyagi javainkra vonatkoznék, akkor is kár lenne. Ha a lelkünket rontja meg, az végzetes lenne. Nemzetünk halála. Isten mentsen.

2014.05.12. hétfő

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.05.12. hétfő

„Az apostolok és a júdeai testvérek megtudták, hogy a pogányok is elfogadták az Isten szavát. Amikor Péter visszatért Jeruzsálembe, a zsidók közül némelyek szemrehányást tettek neki:Körülmetéletlen emberek házában jártál és ettél velük”(ApCsel 11,1-3)

Miért volt ez a szemrehányás? Kétezer évvel korábban Isten kezdte visszaállítani közte és emberek között azt a csodálatos kapcsolatot, amelyet az Úr az első emberpár teremtésekor hozott létre önmaga és a földi látható világ legkiválóbb teremtménye, az ember között. Ádám testét az egyszerű vörös agyagból formálta örök tervei alapján, majd az élettelen testbe beleteremtette az éltető, szellemi lelket. Ezzel az első ember tökéletes,okos ősapja jelent meg a világban. Átadta neki az egész földet a tökéletes növény és állatvilággal együtt. Az ember boldogsága határtalan volt, de nem teljes: „Azután így szól: Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő…Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt és az emberhez vezette. Az ember így szólt: Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony (Ísa) a neve, mivel a férfiből (Ís) lett” (Ter 2,18. 21-23) Isten a lelkük teremtésekor hozzáteremtette a megszentelő kegyelmet, ami Isten fogadott gyermekeivé avatta őket. A férfi és nő arra kapott parancsot, hogy a kert közepén nőtt fáról ne egyenek, „ne érintsétek, nehogy meghaljatok!” (3,3) A sátán viszont magyarán azzal kísértette Évát: „Semmi esetre sem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat” (=ti is erkölcsi mérce lesztek, az lesz a jó, amit ti annak mondotok). Éva azzal a céllal evett belőle, hogy istennővé váljék, aztán adott férjének is. Ezzel elvesztették a megszentelő kegyelmet, a mennyei boldogság reményét: majd meg kell halniuk, és mint az ördög rabszolgái örökös szenvedés lesz a sorsuk, összes utódaiké is. Az emberiség magára maradt. Új gazdájától, a sátántól remélt segítséget. Hosszú évezredek után aztán Isten megszólított egy jobbra való embert, Ábrámot (=apám Rám-isten) Elmondta neki, hogy ki akarja szabadítani a sátán uralmából az embereket. Megváltót akar küldeni. „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet s te magad is áldás leszel. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”(Ter 12,1-3) Isten Mózes egyik unokájának a családját kétezer év alatt sok tanítással, törvényei közlésével állat-áldozatokat rendszeresen bemutató papsággal nevelte. Soha semmivel nem utalt arra, hogy Ábrahám népe váltja meg a világot, hanem maradt az ősi ígéret: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”. Erre utal, hogy az ábrahámi leszármazottak is csak szaporították a világ bűneit. Áldozataik:állatok és élelmiszerek elégtelen értéket képviseltek, a megsértett Isteni Fölséget kiengesztelni képtelenek voltak. Azt csak egy isteni rangú küldött, a Fiúisten érhette el személyes önfeláldozással, aki emberré lett, hogy testvérünkként helyettünk áldozza fel önmagát. Ábrahámnak személyesen jelent meg a mamrei látogatás alkalmával, ahol ősapja sietett eléje, leborulva imádta és megvendégelte. Ott megerősítette, hogy Isten eredeti ígérete általa teljesül be: „Jövő évben ez idő tájt újra eljövök hozzád” (Ter18,14) Bemutatta ősapjának Szodoma és Gomorra pusztulásával, hogy nincs emberi mentés: Ábrahám alkudozása a két városért is reménytelen, hát még az egész világért! (22-33) „Ábrahám, a ti atyátok örült, hogy megláthatja napomat. Meg is látta, és örült neki”(Jn 8,56) Íme, Ábrahám népéből kellett megszületnie a Megváltónak azzal, hogy édesanyja, Szűz Mária szülte a Szentlélek teremtő erejéből, Dávid családjából.Az ószövetségi választott nép minden tagja is üdvözülhet, ha hisz Jézusban és megkeresztelkedik”(Mk 16,15-17). Ezért kellett Szent Péternek Joppéból Cezáriába mennie. Ez volt a nagy pecsét a vitán.

Papi hivatások 51. Világnapja

2014. május 11. – Húsvét 4. vasárnapja

Húsvét negyedik vasárnapja a hivatások világnapja. A Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a papokhoz, szerzetesekhez és minden hívőhöz ezen a napon. Ferenc pápának a Hivatások XLI. Világnapja alkalmából íródott üzenetét az alábbiakban közöljük. A hivatások tanúságtétel az igazságról címmel.

Kedves Testvéreim!

1. Az evangélium elmondja: «Jézus bejárt minden várost és falut... Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok: elcsigázott és kimerült. „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés” – mondta akkor tanítványainak. – „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz”» (Mt 9,35-38). Meglepőek ezek a szavak, hiszen mindannyian tudjuk, hogy először szántani, vetni kell, megművelni a földet, hogy amikor eljön az ideje, aratni lehessen a bő termést. Jézus viszont kijelenti: „az aratni való sok”. De ki dolgozott azért, hogy ilyen bőséges legyen a termés? Csak egy válasz van: Isten. Egyértelmű, hogy a föld, amiről Jézus beszél, az mi vagyunk, az emberiség. És a hatékony cselekvés, melynek következménye a „sok termés”, az az Isten kegyelme, a Vele való közösség (vö. Jn 15,5). Jézus kérése az Egyháztól tehát arra vonatkozik, hogy növekedjen azok száma, akik Isten országát szolgálják. Szent Pál, aki egyike volt „Isten munkatársainak”, fáradhatatlanul tevékenykedett az evangélium és az Egyház ügyéért. Az apostol azzal a tudatossággal emlékezteti a korintusi keresztényeket, mint aki személyesen megtapasztalta, hogy Isten üdvözítő akarata milyen kifürkészhetetlen, és hogy minden hivatás a kegyelem kezdeményezéséből ered: „ti meg Isten szántóföldje” vagytok (1Kor 3,9). Először tehát szívből rácsodálkozunk a bőséges termésre, melyet egyedül Isten tud ajándékozni; ezután hála születik meg bennünk azért a szeretetért, amely mindig megelőz minket; végül pedig az imádás az általa véghezvitt mű miatt, amely szabad beleegyezésünket kéri a vele és érte való cselekvésbe.

2. Sokszor imádkoztunk a zsoltáros szavaival: „Ő alkotott minket, az övéi vagyunk. Az ő népe vagyunk, és nyáj a legelőjén” (Zsolt 100,3); vagy „az Úr kiválasztotta Jákobot, tulajdonába vette Izraelt” (Zsolt 135,4). Tehát Isten „tulajdonai”vagyunk: ez nem azt jelenti, hogy birtokol, rabszolgává tesz, hanem egy erős köteléket jelent, amely egyesít minket Istennel és egymással az örök szövetség szerint, mert „irgalma örökké tart” (Zsolt 136). Például Jeremiás próféta hivatásának elbeszélésében Isten emlékeztet, hogy Ő mindenki felett folytonosan virraszt, hogy igéje megvalósuljon bennünk. A mandulafa ággal szemlélteti ezt, mely elsőként virágzik tavasszal, hírül adva az élet újjászületését (vö. Jer 1,11-12). Minden tőle származik és az ő ajándéka: a világ, az élet, a halál, a jelen, a jövő, de – teszi hozzá bátorítólag az Apostol – „Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené (1Kor 3,23). Így magyarázza meg, hogyan tartozunk Istenhez: az egyedüli és személyes kapcsolaton keresztül Jézussal, amelyet a keresztség megadott nekünk az új életre való újjászületésünk kezdetétől fogva. Krisztus az, aki igéjével folytonosan arra hív minket, hogy belé helyezzük bizalmunkat azáltal, hogy „teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből” (Mk 12,33) szeressük őt. Ezért minden hivatás – bár sokféle útja létezik – azt kéri, hogy lépjünk ki önmagunkból, hogy létünk középpontjául Krisztust és az evangéliumot tegyük. Akár a házas életben, akár a szerzetesi és papi életben felül kell múlni azokat a gondolkodás- és cselekvésmódokat, amelyek nincsenek összhangban Isten akaratával. Ez a „kilépés (kivonulás) az Úr imádásához és a testvérekben való szolgálatához vezet el minket” (vö. beszéd a Szerzetesrendi Vezetők Nemzetközi Uniójához, 2013. május 8.) Ezért mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy szívünkben Krisztust imádjuk (vö. 1Pét 3,15), hogy megérintsen bennünket az Ige magvában lévő kegyelem ösztönzése, amelynek növekednie kell bennünk és a felebarát konkrét szolgálatává kell válnia. Nem kell félnünk: az élet minden szakaszában Isten szenvedélyesen és gyakorlottan törődik művével, melyet az ő keze alkotott. Sosem hagy el minket! Szívén viseli a rólunk alkotott terve megvalósulását, mindazonáltal egyetértésünkkel és együttműködésünkkel akarja ezt véghez vinni.

3. Jézus ma is itt él és mellettünk van a mindennapi életünk különböző területein: a legkisebbekkel kezdve Ő mindannyiunkhoz odalép, hogy meggyógyítsa minden betegségünket. Most azokhoz fordulok, akik saját hivatásuk megértéséhez készségesen szeretnék meghallani Krisztus hangját, amely ma újra szól az Egyházban. Arra hívlak titeket, hogy hallgassátok és kövessétek Jézust, hagyjátok, hogy szavai – melyek „lélek és élet” (Jn 6,63) – átformálják bensőtöket. Mária, Jézus anyja és a mi édesanyánk, elismétli nekünk is: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5). Jót fog tenni mindannyiótoknak, ha bizalommal jártok egy közösségi utat: ez a legjobb energiákat tudja felszabadítani bennetek és körülöttetek. A hivatás egy gyümölcs, amely olyan földön érlelődik, melyet az egymás szolgálatában kifejeződő kölcsönös szeretet művel meg a hiteles egyházi élet összefüggésében. Egyetlen hivatás sem önmagától születik, és nem is önmagáért él. A hivatás Isten szívéből ered, és a hű nép jó földjében, a testvéri szeretetben hajt ki. Hiszen nem azt mondta Jézus: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35)?

4. Kedves Testvéreim! A „hétköznapi keresztény életnek ezt a ’magas fokát’ élni” (vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 31.) olykor azt jelenti, hogy az árral szembe megyünk, és akadályokba ütközünk rajtunk kívül és saját magunkban. Jézus maga figyelmeztet: a szívekbe vetett jó magot, Isten igéjét, a gonosz gyakran elrabolja, mert a szorongatás, a világi gondok s a csalóka gazdagság elfojtják a tanítást (vö. Mt 13,19-22). Mindezek a nehézségek elbátortalaníthatnak minket, és arra indíthatnak, hogy látszólag kényelmesebb utakon magunkba zárkózzunk. A meghívottak igazi öröme azonban abban a hitben és annak megtapasztalásában áll, hogy Ő, az Úr hűséges, és Vele előre tudunk menni, tanítványaiként tudunk élni, tanúságot tenni Isten szeretetéről és ki tudjuk tárni szívünket nagy eszmék, nagy dolgok előtt. „Minket, keresztényeket az Úr nem kicsiny dolgokra választott ki, menjetek mindig tovább a nagy dolgok felé. Nagy eszmékre tegyétek fel életeteket!” (homília a bérmálkozási szentmisén, 2013. április 28.). Püspökök, papok, szerzetesek, keresztény közösségek és családok, tőletek azt kérem, hogy a hivatáspasztorációt ebbe az irányba helyezzétek. Kísérjétek a fiatalokat az életszentség útjain, amelyeken – mivel egészen ’személyreszabottak’ –, „az életszentség valódi pedagógiájára van szükség, mely képes az egyes személyek saját ritmusához alkalmazkodni. Ennek a pedagógiának magába kell építenie mindazt a gazdagságot, melyet a személyes és csoportos segítségnyújtás hagyományos formái, illetve azok az újabb formái tartalmaznak, melyeket az Egyház által elismert különféle társulatok és mozgalmak fogalmaztak meg” (vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 31.)

Készítsük elő tehát szívünket úgy, hogy az „jó föld” legyen: így hallgassa, így fogadja be az igét, és így hozzon majd gyümölcsöt. Minél inkább egyesülni tudunk Jézussal az imádságon, a Szentíráson keresztül, az Egyházban kiszolgáltatott és megélt szentségek által, a megélt testvériség által, annál nagyobb lesz bennünk az öröm, hogy együttműködünk Istennel az irgalom, az igazság, az igazságosság és a béke országának szolgálatában. És a termés bőséges lesz, arányosan azzal a kegyelemmel, amit készséges nyitottsággal tudtunk magunkba fogadni. Ezt kívánva és kérve, hogy imádkozzatok értem, szívből adom mindnyájatokra apostoli áldásomat.

Vatikán, 2014. január 15.

Ferenc pápa

 

Zsolozsma 127.

Nagy SzentGergely pápának az evangéliumokról mondott szentbeszédeiből

Krisztus a jó Pásztor

Én vagyok a jó Pásztor. Ismerem juhaimat, azaz szeretem, és enyéim is ismernek engem (Jn 10, 14). Ezzel nyíltan megmondta: akik szeretnek, azok megfogadják szavamat. Hiszen egyáltalán nem ismeri az igazságot az, aki nem szereti.Eddig arról hallottatok, szeretett testvéreim, hogy melyek a mi hivatásunk veszélyei. Most azonban azt fontoljátok meg az Úr szavai alapján, milyen veszélyekkel jár a ti hivatástok. Kérdezzétek csak meg magatokat: az ő juhai vagytok? Vajon ismeritek őt? Vajon tudtok az igazság fényéről? De hangsúlyozom: nemcsak a hit, hanem a szeretet által is ismeritek? Kérdem: ismeritek-e a hitet, nemcsak egyszerűen úgy, hogy elfogadjátok, hanem úgy is, hogy azt tettekre váltjátok? Mert a fent idézett szavak János evangélista tolmácsolásában így hangzanak: Aki azt állítja, hogy ismeri az Istent, de parancsait nem tartja meg, az hazudik (1 Jn 2, 4). Ezért így folytatja azonnal az Úr: mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom juhaimért (Jn 10, 15). Ezzel világosan megmondta: abban nyilvánul meg az, hogy én ismerem az Atyát és engem ismer az Atya, hogy életemet adom a juhaimért, vagyis azt, hogy én mennyire szeretem az Atyát, azzal a szeretettel mutatom meg, amely engem a juhaimért meghalni késztet. Azután ismét a juhokról szólva így folytatja: Juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Én örök életet adok nekik (Jn 10, 27). Kevéssel előbb ezt mondta róluk: Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-bejár és legelőt talál (Jn 10, 9). Belép az ember a hit által; kilép, amikor a hitből a szemlélődésre jut el, a hitbeli ismeretből a látásra, és így talál táplálékra az örök lakomán.Juhai tehát megtalálják a legelőt, mert aki Jézust egyszerű szívvel követi, az örökké zöldellő rétek dús füvéhez jut. A jó Pásztor juhainak legelője pedig nem más, mint a mindig viruló paradicsomkert lelki boldogsága. A választottak dús legelője ugyanis Istennek színről színre látott arca, amelynek véget nem érő és teljesen zavartalan szemléletében éltető táplálékkal töltekezik a lelkük. Szeretett testvéreim, iparkodjunk megtalálni ezt a dús legelőt, hogy abban mi is részesedjünk a menny lakóinak örömére. Már maga az ott vigadozók boldogsága is hívogat minket. Buzduljunk neki, testvérek, éledjen bennünk újjá, tüzesedjék át a hitünk, és gyulladjanak fel vágyaink a mennyeiek szeretetére; aki így szeret, az már az ég felé menetel. Azokat, akik az égi haza örömét keresik, ne tartóztassa fel semmiféle akadály: hiszen ha egyszer valaki egy kitűzött cél felé tart, akkor e törekvéstől az út nehézségei már nem tántoríthatják el. De csábító kellemességek se térítsenek el bennünket, hiszen igazán oktalan az a vándor, aki egyszerre elfelejti, hogy hová is készült, mihelyt útján egy szép virágos rétet megpillant. 

Húsvét 4. vasárnap

Húsvét 4. vasárnap

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért”

Isten az Ószövetségben Izrael népét tekintette nyájának. A megbízott pásztorok, azaz a zsidó nép vezetői azonban nem gondoskodtak elegendő táplálékról és ivóvízről, ezért Isten megfenyítette a pásztorokat. Erről szól Ezekiel próféta írásának 34. fejezete. Az Úr ezzel fejezi be üzenetét a rossz pásztoroknak: A messiási országban „egyetlen pásztort állítok majd föléjük, szolgámat, Dávidot, hogy legeltesse őket; ő legelteti majd őket, és ő lesz majd a pásztoruk. Én pedig, az Úr, leszek majd az Istenük, és Dávid, az én szolgám lesz a fejedelem közöttük; én, az Úr szóltam” (34,23-24) Dávid helyett személy szerint azt a Dávid-unokát kell érteni, aki majd Szűz Máriától születik,s akinek átadja Dávid király trónját, vagyis a Messiást. (Lk1,30-33) Ezt a félreérthetetlen üzenetet maga, Urunk Jézus is megerősíti: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, ott hagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal” (Jn 10,11-13) a jó pásztor nemcsak életét adja juhaiért, hanem az igazság és szeretet kenyerével, szavával és Eukarisztiájával táplálja őket. Az egyetlen igaz pásztornak egyetlen Egyháza van. Amikor Péter Isten Fiának és Messiásnak vallja meg Jézust, Ő erről tesz félre nem érthető tanúságot: És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,18) Feltámadása után ezt újra és véglegesen megerősíti a Genezáreti tó partján, amikor Péter háromszor megvallja, hogy szereti Jézust, az Úr háromszor bízza rá összes bárányát. (Jn 21,15-18) Aki pedig még nincs benne ebben a nyájban, azoknak ezt üzeni Jézus: „Más juhaim is vannak, akik nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz és egy pásztor” (Jn 10,16)

2014.05.10. vasárnap

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.05.10. vasárnap

„Abban az időben így szólt Jézus: Bizony, bizony mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik”(Jn 10,1-5)

Az Ószövetségben és az Újszövetségben is sokszor találkozunk ezzel a hasonlattal. A próféták azt, hogy Isten a jó Pásztor az Atyára értik, mivel a Szentháromság titkát csak az Újszövetségben nyilatkoztatja ki a megtestesült Második isteni Személy. Ettől kezdve Jézus is alkalmazza önmagára ezt a méltóságot: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen. Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért”(Jn 10,10b-11) Az utolsó vacsorán még pontosít az Úr: „Kinyilatkoztattam a nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál. A tieid voltak, s nekem adtad őket, és megtartották tanításodat. Most már tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tőled van. A tanítást, amit kaptam tőled, továbbadtam nekik. El is fogadták, és ezzel valóban elismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem”(Jn 17,6-8)„Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád. Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi”(Jn 17,11)„Megőriztem őket, senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia; így beteljesedett az Írás. Most visszatérek hozzád, ezeket pedig elmondom a világban, hogy örömöm teljesen az övék legyen”(12b-13) Jézus nemcsak abban jó Pásztor, hogy imádkozik kedvelt juhaiért,hogy meg ne fogyatkozzék a hitük,el ne szakadjanak egymástól és Jézus Krisztustól, hanem a gyengéket visszavárja. Ezt tette Péterrel, amikor a főpap udvarában, az ellenséges környezetben egymás után háromszor is letagadta, hogy ismeri Jézust, sőt kinevezett főapostola, Jézus egyetlen Egyházának örökre alappillére.(Mt 26,69-75) Ezt a szörnyű bűnt Jézus húsvétvasárnap délután négyszemközt intézte el vele. A Genezáreti tavon aztán több tanítvány jelenlétében a második csodálatos halfogás után, a közös reggelin háromszor tette fel neki a kérdést: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek? Igen, Uram, felelte, tudod, hogy szeretlek”Erre így szólt hozzá: Legeltesd bárányaimat.
És ezt még kétszer megismételte. Ebből a történetből megtanulhatjuk, hogy Jézus a fogalmakat tisztázza. A Római Katolikus Egyházban csak az Atyának és a Fiúnak vannak hívei.Ezeket teljes, közvetlen gonddal és közvetlen felelősséggel gondozza a mindenkori pápa.Az egyházmegyéjét hasonló tudattal, mint Jézus híveinek ott lakó közösséget legelteti, azaz lelkiekben gondozza a megyéspüspök, a törvénykönyvünk szerint a plébániák élén pedig hasonlóan a meghatározott jogokkal és kötelezettségekkel kinevezett paptestvér helyettesíti Urunk Jézust. Az állami szervek az 1945-ös év utáni időkben a vallást sokféle módon és eszközzel keményen háttérbe szorították, a legtöbb helyen visszaesett szent hitünk tanítása, vallásunk gyakorlása. Van pótolnivaló bőven. Istennel való kapcsolatunkat rendezni kell, mert Urunk a földi életünket az igazság megismerésére és a szeretet gyakorlására szánta, és a lehetőség az érdemszerzésre csak halálunk percéig áll fenn. Mennyei boldogságunk intenzitása a földi életben szerzett érdemeink szerint alakul és marad azonos mindörökre. A jó pásztor a földön irgalmas, a mennyben abszolút igazságos.