Nagyböjt 1. hete szerda

Kérünk Istenünk, jóságosan ügyelj Egyházad áhítatos odaadására, hogy mindazok, akik a böjtöléssel fékre fogják magukat testben, jótettük gyümölcseként szülessenek újjá lélekben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökkön örökké.Ámen.

Nagyböjt 1. hete szerda

Jón 3,1-10; Lk 11,29-32

„Ez a nemzedék nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét”

Jézus nagyon szomorú, amikor ezt a kijelentés teszi:„Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Mert amint Jónás jel volt a niniveiek számára, az Emberfia is az lesz ennek a nemzedéknek” (Lk11,29-30) Az Úr két régi példát említ, amelyekből megfelelő következtetéseket vonhattak le akkori hallgatói, és amiket bölcsen végighallgatva mi is komolyan megerősödhetünk hitünkben. Sába földje, országa a legrégibb szentírási részekben is megtalálható. Salamon korában a Szentföldtől délre eső vidéket, a mai Arábia északi részét jelentette. A Királyok 1. könyve, mint aranyban és fűszerben rendkívül gazdag országként írja le. Akkori királynője művelt asszony volt. Hírből ismerte Salamon királyt. Legendákat meséltek neki bölcsességéről, udvaráról, építkezéseiről. Felébredt benne a vágy, hogy ha már kortársa egy ilyen csodálatos tehetségű embernek, személyesen is megismerkedhessen vele. Ma sem mentes a gondtól egy ilyen uralkodói utazás megtervezése, lebonyolítása. Akkor viszont nem voltak diplomáciai testületek, külföldi nagykövetek, attasék. Még térkép, sőt iránytű sem létezett. A sivatagos tájon gyalog vagy teveháton haladhatott az utas. A királynő természetesen tevekaravánnal vágott neki a hosszú útnak. De vállalta, mert próbára akarta tenni kérdéseivel uralkodó társát. „Miután nagy kísérettel és gazdagsággal, fűszereket, mérhetetlen sok aranyat és drágaköveket hozó tevékkel bevonult Jeruzsálembe, elment Salamon királyhoz, s elmondta neki mindazt, ami a szívében volt. Salamon fel is világosította minden dologról, amelyet eléje terjesztett; nem volt olyan dolog, ami a király előtt rejtély lett volna. Sába királynője látta Salamon egész bölcsességét a házat, amelyet épített, az asztalán levő ételeket, a szolgák lakóhelyeit s a cselédek sorát az egészen elégő áldozatokat, amelyeket az Úr házában szokott bemutatni, a lélegzete is elállt és azt mondta a királynak: Igaz az a beszéd, amelyet hallottam földemen dolgaidról és bölcsességedről; nem hittem, amikor beszélték, amíg el nem jöttem magam és saját szememmel nem láttam, s meg nem győződtem, hogy felét sem mondták el nekem: bölcsességed és dolgaid felülmúlják a hírt, amelyet hallottam. Boldogok embereid és boldogok szolgáid, akik mindig előtted állnak, s hallják bölcsességedet. Áldott legyen az Úr, a te Istened, akinek megtetszettél, s aki Izraelé trónjára ültetett – mivel az Úr örökké szereti Izraelt, s aki királlyá tett, hogy jogot s igazságot szolgáltass! Majd adott a királynak százhúsz talentum aranyat (41 kg/db) s nagyon sok fűszert meg drágaköveket; sohasem hoztak többé annyi fűszert, mint amennyit Sába királynője adott Salamon királynak”. (1Kir 10,1-13) Csoda, hogy Jézus szomorúan gondolja végig mindezt? Salamon bölcs volt néhány dologban, de Jézus maga a végtelen bölcsesség. Salamon felépített egy fővárost, rendbe hozott egy Duna-Tisza köznyi országot; de Jézus az egész föld és ég teremtője, feldíszítője, éltetője. Népének jelentéktelen figurái új jelet követelnek. Nem ad más jelet, mint a feltámadást halottaiból. Vajon a mi nemzedékünk okosabb? Mi Jézusnál keressük a megoldásokat?

2014.03.12. szerda

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.03.12. szerda

Jónás próféta haragudott Ninivére.

Lehet, hogy tudatos pogány-ellenesség élt a lelkében a nagyváros ellen, és nem vette komolyan Isten első parancsát, ami keményen hangzott és nagy veszedelemről szólt: „Kelj útra, menj el Ninivébe, a nagy városba! Hirdesd neki, hogy gonoszsága színem elé jutott”. (Jón 1,2) Jónás fölkelt, de nem északra indult Ninive felé, hanem a Földközi tenger irányába, nyugatra. Jegyet váltott egy Ibéria felé induló hajóra, és lement a hajó legalsó szintjére, ahol mély álomba merült. Isten a tengeren iszonyatos vihart támasztott. Az edzett hajósok is reszketni kezdtek a félelemtől. Megérezték, hogy ez isteni büntetés. Senki nem érezte magát felelősnek, de megtudták, hogy valaki a hajó aljában mélyen alszik. Felkeltették és kikérdezték utazásának céljáról. Jónás őszintén bevallotta, hogy az ég és föld Istene elől menekül. Kérte, hogy a toronymagas hullámok közé dobják, mert a vihar addig le nem csendesül. Az emberek nem akarták a biztos halálba küldeni, de végül megtették, hogy megmeneküljenek. Jónást pedig lenyelte egy Isten küldte cethal. Vitte vissza a part felé, és három nap múlva vissza is érkezett sértetlenül a konok parancsszegő. Amint a nagy hal kivetette magából, Isten újabb parancsa hangzott:„Az Úr másodszor is szólt Jónáshoz: Kelj fel, menj el Ninivébe, a nagyvárosba, és hirdesd azt, amit majd mondok neked! Jónás fölkelt és elment Ninivébe, az Úr parancsa szerint. Ninive nagyváros volt, három napba telt, míg az ember végigment rajta. Jónás bement a városba, egynapi járásnyira, és hirdetni kezdte: Még negyven nap, és Ninive elpusztul. Ninive lakói hittek az Istennek. Böjtöt hirdettek, nagyok és kicsik egyaránt zsákruhát öltöttek. Amikor a szózat eljutott Ninive királyához, ő is leszállt trónjáról, levetette palástját, és zsákruhába öltözve hamuba ült. Aztán a király és a főemberek parancsára kihirdették és elrendelték Ninivében: Ember és állat, ökör és juh semmit se egyék, ne legeljen, és vizet se igyék. Öltsön zsákruhát ember és állat, és harsány hangon könyörögjön az Istenhez. Mindenki hagyja el gonosz útjait és a rosszat, amit a keze végbevitt. Ki tudja, hátha irgalmas lesz, és újra megbocsát Isten, lecsillapul izzó haragja és nem kell elvesznünk! Amikor Isten látta, hogy letérnek gonosz útjaikról, megbánta a rosszat, amivel fenyegette őket, és nem tette meg”. (Jón 3,1-10)Ninive tehát megmenekült a pusztulástól. A történelem folyamán sokszor megtörtént már, hogy a nagy bűnökkel terhelt közösségek is hasonló kegyelemben részesültek. De tudunk a Szentírásból olyan büntetésekről, amelyekben örökre elveszett egy-egy nagy város,Ábrahám idejében Szodoma és Gomorra. Aztán 800 évvel később a Kánaánban lakó hét erős törzset pusztította ki az Úr, mert akkorra beteljesült a gonoszságuk. 722-ben az északi zsidó királyság pusztult el örökre, 586-ban a déli királyság, benne Júda és Benjamin törzse került idegenek fogságába, miután fővárosukat, Jeruzsálemet foglalta el és rombolta földig Babilon királya. A zsidók hetven éves idegenben töltött fogság után hazatérhettek, felépíthették fővárosukat és az új templomot, de önálló állammá már soha nem tudtak válni. Kr.u. 70-ben hosszú ostrom után a rómaiak elfoglalták Jeruzsálemet, lerombolták a templomot, és a XX. század közepéig nem volt őseik országa az ő lakóhelyük. Biztató számunkra Ninive öröme: Isten kitartóan harcolt érte, hogy Jónás felkeresse, és a város megtérjen és éljen. Jónás nem lett boldog: a várossal szemközt kunyhót készít, és várja a nagyváros pusztulását. A gyorsan felnőtt ricinus-bokor hirtelen pusztulása fáj neki. Isten kioktatja: „Hát akkor én ne irgalmazzak Ninivének, amelyben több mint százhúszezer ember van, aki még nem tud különbséget tenni a jobb és a bal keze között,és igen sok állat?”(Jón 4,11) Aggódunk gőgös, ateista világunkért,és reméljük, hogy hazánk és a sok javuló ember Istenhez fordul.

Jézus csodái 52. - Nemde meg kellett jutalmaznom hitét?

Nemde meg kellett jutalmaznom hitét?

 

Jézus Szamariában jár. A farizeusok kémkednek utána, hogy amint átlép Júdeába, letartóztassák. A Kerióti ezért azt ajánlja, hogy ne a főutakon menjen, amelyet a zarándokok használnak, hanem mellékutakon, hegyi ösvényeken jusson el Betániába. Jézus követi tanácsát. A sokfelé ágazó hegyi ösvényeken azonban könnyen el lehet tévedni. Azért útmutatást kérnek egy szamaritánus pásztortól, aki nemcsak szívesen segíti őket, hanem azt ajánlja, várják meg, mert hamarosan hazaindul nyájával, s akkor egy ideig vele mehetnek. (Lásd az előzményeket részletesen: Jd 8,343-351.)

A pásztor nagyon szeretne találkozni Jézussal, de nem reméli, hogy ez sikerülni fog neki. Jézus nem fedi fel előtte kilétét, de kérdéseivel előkészíti lelkét a csodára:

– Ha meg tudnám találni azt a prófétát, jóllehet szamaritánus vagyok, beszélnék vele...

– És mit mondanál neki? – kérdi Jézus.

– Azt mondanám: „Volt egy jó feleségem, aki oly jó volt, mint a hegyi víz a szomjazó számára, és a Magasságbeli magához vette. Volt egy leányom, olyan jó, mint anyja, de meglátta egy római, és feleségül vette, messzire víve őt. Van egy elsőszülött fiam, aki mindenem volt... megcsúszott egy esős napon a hegyen, eltörte gerincét, és megbénult, és most még beteg is. Valami belső baja van, és az orvosok azt mondják, hogy meg fog halni. Nem kérdezem tőled, miért büntetett meg engem az Örökkévaló. De kérlek, gyógyítsd meg fiamat!”

– És hiszed, hogy Ő meg tudná gyógyítani?

– Igen, biztos, hogy hiszem! De sose fogom látni Őt...

– Miért vagy biztos ebben? Ő nem szamaritánus.

– Ő egy igaz. Azt mondják: Isten Fia.

– A ti atyáitok megbántották Istent.

– Igaz. De azt is mondják, hogy Isten meg fogja bocsátani az ember Bűnét, elküldve a Megváltót. Mózes öt könyvében, Ádám és Éva elítélésének közelében olvasható ez az ígéret. És a Könyv sokszor megismétli ezt. Ha megbocsátja azt a bűnt, megtagadhatja-e tőlem az irgalmasságot, aki nem vagyok bűnös abban, hogy szamaritánusnak születtem. Hiszem, hogy ha a Messiás tudna fájdalmamról, megkönyörülne rajtam.

Jézus mosolyog, de nem mond semmit. Az apostolok is megértően mosolyognak, amit azonban a pásztor nem vesz észre.

– Ez a fiú, aki most segít neked, tehát nem a te fiad? – kérdezi Jézus.

– Nem. Egy özvegy fia, akinek nyolc fia van, és éhezik. Én segítőként magamhoz vettem... és fiamként... hogy ne maradjak egyedül, miután... miután Ruben a sírban lesz... – és felsóhajt.

– De ha fiad meggyógyulna, mit csinálnál ezzel?

– Megtartanám. Jó, és szánom őt... – lehalkítja hangját: – Ő nem tudja... De apja meghalt a gályán.

– Mit tett, hogy oda került?

– Semmi szándékosat. De kocsija átment egy részeg katonán, és azzal vádolták, hogy szándékosan tette...

– Honnan tudod, hogy meghalt?

– Ó, nem élnek sokáig az evezőnél! De a hír biztos, egy szamariai kereskedő hozta, aki látta, hogy a holttestet a tengerbe vetették.

– És igazán magadnál tartanád?

– Kész vagyok megesküdni erre. Ő is szerencsétlen, akárcsak én. És nem vagyok egyedül, aki ezt teszem. Mások is magukhoz vették az özvegy fiait, és ő a három lánnyal maradt. Még mindig sok. De jobb négyesével lenni, mint tizenketten... De nem szükséges megesküdnöm!... Ruben meg fog halni...

Jézus nézi az utat, ahol sok zarándok siet, hogy szállásra találjon. Közel van az este.

– Van, hol alhatsz? – kérdezi a pásztor.

– Valójában, nincs.

– Azt mondanám: „jöjj”, de a ház kicsi mindnyájatok számára. De az akol nagy.

– Isten jutalmazzon meg éppúgy, mintha szállást adtál volna. De folytatom utamat addig, míg a hold világít.

– Amint akarod. De nem félsz, hogy eltévedsz? És hogy rablókkal találkozol?

– A rablók ellen megvéd szegénységem és az enyéimé. Ami az utat illeti, rábízom magamat a zarándokok angyalára.

– A nyáj elejére kell mennem! A gyermek még járatlan... És az út tele van kocsikkal... – és előre siet, hogy irányítsa a juhokat.

– Mester, most jön a neheze. Az út egy részén az emberek között kell átmennünk... – suttogják az apostolok.

A pásztorfiú most a nyáj végén van, és Jézus megsimogatja.

Elérkeznek egy útelágazáshoz. A pásztor megállítja a nyájat, és azt mondja:

– Íme. Ez az út számodra. És ez a másik, az én utam. De ha elérsz a faluhoz, ott találsz egy harmadik, rövidebb utat a következő faluig. Nézd: látod azt a hatalmas szikomorfát? Menj addig, és utána fordulj jobbra! Látni fogsz egy kis teret, egy forrással és utána egy füsttől fekete házat. Az a kovácsműhely. A ház után van az út. Nem tévesztheted el. Isten veled!

– Isten veled. Jó voltál, és Isten meg fog vigasztalni.

A pásztor elmegy saját útján, Jézus pedig az övén.

Már egy házcsoport elválasztja őket. Eljutnak a forráshoz. Odasietnek, hogy megmossák magukat, és megtöltsék kulacsaikat. A kovács éppen becsukja műhelyét. És ott van a mezőkre vezető út. Arra mennek.

De messziről, a faluból kiáltás hallatszik:

– Rabbi! Rabbi! A fiam! Polgárok! Jöjjetek! Hol van a Zarándok?

– Minket keresnek, Uram! Mit tettél?

– Fussatok! Ha elérjük azt az erdőt, többé nem látnak minket.

Keresztülfutnak egy réten, elérkeznek egy kis dombhoz, eltűnnek mögötte, megállva annak lábánál. Már sokan keresik őket, de az esthomály mind több dolgot eltakar.

– Mondom nektek, hogy a Szichem felé menő Rabbi volt. Nem lehetett más, mint Ő. És meggyógyította nekem Rubent. És én nem ismertem fel Őt! Rabbi! Rabbi! Engedd, hogy tiszteljelek! Mondd meg, hol rejtőzöl?

– Nem lehet messze – mondja a kovács. – Előttem ment el, kevéssel az előtt, hogy te megérkeztél...

– De még sincs itt. Látod. Az út néptelen. Ezen kellett haladnia.

– Nincs talán az erdőben?

– Nem. Sietett... – Utána segítségül hívja kutyáját. Buzdítja: „Keresd! Keresd!” És egy pillanatig úgy látszik, hogy a kutya leleplezheti a rejtőzőket, mert az erdő felé indul, miután szaglászott a réten. De utána az állat megáll, felemelve egy lábát, szaglászva a levegőben... és ugatva elindul az ellenkező irányba, a nép pedig fut utána...

– Ó, dicséret az Úrnak! – sóhajtanak fel megkönnyebbülve az apostolok, akik nem tudják visszatartani magukat, hogy azt ne mondják a Mesternek:

– De mit csináltál, Uram! – mintegy neheztelve miatta. – Tudod, hogy jó, ha nem ismernek fel, és te...

– És nem kellett volna megjutalmaznom hitét? És nem jó, hogy azt hiszik, a Dotaintól Pellába vezető úton vagyok? Nem akarjátok talán, hogy többé semmit se értsenek meg?

– Igaz. Igazad van! De ha a kutya fölfedezett volna téged?

– Ó, Simon! És te azt gondolod, hogy aki akaratával távolról uralkodik a betegségeken, az elemeken, és kiűzi az ördögöket, nem tud irányítani egy állatot? Most igyekezzünk eljutni az útra, a kanyar után. Ott többé nem látnak minket. Menjünk!

(7-1364)

Zsolozsma 66.

Szent Ciprián püspök és vértanúnak „Az Úr imádsága” című értekezéséből

Életet adott, imádkozni is megtanított

Szeretett testvéreim, az evangéliumi parancsok nem mások, mint isteni útmutatások, az építendő remény alapjai, a megerősítendő hit égboltozata, a melengetésre vágyó szív táplálékai, zarándoklatunk irányítására szolgáló kormány, az elnyerendő üdvösség oltalma, melyek, míg a hívők tanulékony szívét oktatják a földön, a mennyek országába vezetnek el. Isten már szolgái, a próféták által is sokat akart közölni velünk, és elvárta, hogy meghallgassuk. De mennyivel nagyszerűbbek azok, amiket a Fia mond nekünk! Azok, amikről ő, az Isten Igéje, a próféták küldője tanúskodik a saját szavaival. Ő már nem azt parancsolja, hogy mi készítsünk utat egy eljövendő valaki számára, hanem ő maga jön, és ő készíti, és tárja fel nekünk az utat, hogy mi, akik azelőtt meggondolatlanul bolyongtunk a halál sötétségében, és vakok voltunk, most már a kegyelem fényénél lássunk, és Urunk vezetése s irányítása alatt kövessük az élet útját. Krisztus Urunk sok üdvös figyelmeztetéssel és isteni parancsokkal gondoskodott népe üdvösségéről, és még az imádság mintáját is megadta: figyelmeztetett, és megtanított minket arra, hogy mit kérjünk. Aki életet adott, az imádkozni is megtanított minket. Ebben ugyanaz a nagy jósága vezette, mint egyéb adományaiban és ajándékaiban, hiszen arra méltat, hogy a többit is nekünk ajándékozza és megadja, mert könnyebben találunk meghallgatásra, ha azzal az esedezéssel és imádsággal szólunk az Atyához, amelyre a Fiú tanított. Előre megmondta, hogy elérkezik majd az óra, amikor az igazi imádkozók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Azután pedig teljesítette is, amit megígért: lelket és igazságot kaptunk tőle, amikor megszentelt minket, és megtanított, hogy útmutatása szerint igazán és lélekben tudjuk őt imádni. Lehet-e bensőségesebb könyörgés, mint az, amire Krisztus tanított meg bennünket, aki elküldte nekünk a Szentlelket; lehet-e igazabb kérés az Atya előtt, mint az, amelyet a Fiú, az Igazság saját ajkával mondott? Mert másképpen imádkozni, mint ahogyan ő tanította, nemcsak tudatlanság, de vétek is, amikor ő maga állította és mondta: Elvetitek Isten parancsát, hogy a saját hagyományotokat érvényesíthessetek (Mt 7, 9). Úgy imádkozzunk tehát, szeretett testvéreim, ahogyan Mesterünk, maga Isten tanította. Szíves fogadtatásra számíthat az az imádság, amely Isten szavaival kéri Istent, amely mint Krisztus imája jut színe elé. Az Atya fel fogja ismerni a Fia szavait, amikor ezt az imát mondjuk, hiszen Fia benn lakik a szívünkben, és ott van ajkunkon is a szava. És milyen jó, hogy van közbenjárónk bűneinkért az Atyánál, és éppen ennek a mi közbenjárónknak a szavait ismételjük, amikor mint bűnösök a mi bűneink bocsánatáért esdeklünk. Hiszen amikor ő mondja, hogy bármit kérünk is az Atyától az ő nevében, meg fogja adni nekünk (vö. Jn 14, 13), akkor mennyivel hatékonyabban nyerjük el azt, amit Krisztus nevében kérünk, ha azt az ő imájával kérjük?! 

Nagyböjt 1 hete kedd

Kérünk Istenünk tekints le házad népére és engedd,hogy miközben
a testi vezekléstől tisztul a lélek,szent vágyaink Tebenned teljesüljenek. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökkön örökké


Nagyböjt 1 hete kedd

Iz 55, 10-11; Mt 6, 7-15

„Úgy lesz az én igém is véghez, viszi, amiért küldtem”

A teremtő és gondviselő Isten csupa szeretet. Amikor létrehozta a látható világot, mindent azért alkotott meg, hogy legkedvesebb teremtményének, az embernek mindene meglegyen, amire szüksége lehet. Mivel fizetett Istene jóságáért az első emberpár? Lázadással, bűnnel. És mivel fizet a megváltott ember? Sokan közülünk ma sem fizet mással. Legfeljebb azzal tetézi ősei gonoszságát? Azzal, hogy le is tagadja Istene létét. Mire számíthatunk a sokszor megbántott, elutasított Isten részéről? Kemény büntetésre nemde? És mit üzen Urunk a mai olvasmánnyal? „Amint lehull az eső és a hó az égből, és nem tér oda vissza, hanem megitatja a földet, termékennyé és gyümölcsözővé tesz, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, úgy lesz az én igém is, mely számból kijön: nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem megteszi, amit akarok, és véghezviszi, amiért küldtem”. (Iz 55, 10-11) Az eső és a hó példázata nagyon felemelő üzenet. Mindegyiket akkor és úgy küldi Isten, amikor és ahogyan ő látja jónak. Télen megfagyva, hóvá változva hullik a csapadék. A fák élettelenül nézik: Kinek kell most? Nincs erőnk felszívni, lombunk sincsen, a nap sem süt, nem tudnak mit kezdeni a fagyott vízzel a gyökereim. A hó csak mosolyog. Belepi a földet, ne legyen túlzottan hideg, ki ne faggyon a fű és a virágok gyökere. Aztán, majd amikor olvadni kezd a hó, a föld szép lassan beszívja az áldott nedvességet, mélyen dolgozni kezd, puhítja a kemény földet, könnyedén fejlődnek a gyökerek, hogy a lombkorona és a törzs fejlődése biztosítva legyen. Az esőtlen nyári időszakban, pedig majd küldi vissza a felszínre. Hasznosul, gyümölcsöt terem. A melegtől elpárolgott vizet, pedig megint pótolja az eső. Isten végtelen és okos jósága remekül találta ki. A felesleges vizet, pedig várja a patak, a folyó és a tenger. Benne az élőlények milliói. Az ember műve ez? Nem. Az emberek egy része fél az esőtől, hótól. De azért élvezi a fa gyümölcsét, és a gabonából sütött remek kenyeret. Isten elküldte Fiát, hogy az elbambult emberiség újra rádöbbenjen az Ő tanítása alapján, milyen jó hozzánk ez a láthatatlan és mégis eleven, végtelen hatalmú Isten. Íme, elmondja nekünk, hogy ki tudjuk mondani emberi szájjal, emberi fogalommal a lényegét: Atya! Sőt így igaz: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. Mindenhol ott vagy, mindenhol Atyánk vagy, de majd csak az égben láthatunk meg, amikor szívedre ölelsz, és cseppnyi jóságunkért örökké tartó boldogsággal jutalmazol bennünket. De addig is érzékelteted velünk, hogy nagyon szeretsz minket. Országodba már itt befogadsz minket, ha elfogadjuk az igazság és szeretet szolgálatát. Sok elvadult, elembertelenedett társunk között élve kérhetjük, hogy jöjjön el számukra is a te országod, hazugság és a gyűlölet helyett az igazság és a szeretet világa. Ha kérjük, meg is adod. Még most is, amikor mindez olyan nagyon távolinak tűnik. Legyen meg a te akaratod, hiszen mi semmit nem tudunk a jövőről. A mennyeiek, azok már tudják, milyen jó, egyedül jó a te akaratod. És most a világban rengetegen éheznek. Nekünk is sok a gondunk. Te tudsz nekünk kenyeret adni akkor is, ha lelketlenek elorozzák tőlünk, mert ők nemcsak nem atyáink, de még csak nem is hasonlítanak Hozzád. És ne vígy minket kísértésbe! Abba se, amit az ördög kínál, és abba se, amelyet emberek dumálnak ránk. De szabadíts meg a gonosztól, aki jót nem tesz, mégis neki hisznek. Amen

2014.03.11. kedd

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.03.11. kedd

Az Úr szava nem hiúsulhat meg, írja a mára rendelt prófétai olvasmány bibliai alcíme. „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem” (Iz 55,10-11)

Az első emberek okosak voltak, nem torzonborz „ősemberek”, akik gondozatlan hajjal, alig öltözötten rémisztik a történelmet nem ismerő barlanglátogatókat. Igaz, az észak-magyarországi Hanság mocsarában rémülten találkozott valaki egy ápolatlan ifjú legénnyel, aki viszont tőle ijedt meg. Csoportosan kezdték felkutatni az ismeretlen fiút, aki nem értette Magyarországon a magyar szót. Sorsában talán a Romulus és Remus monda újulhatott meg. Egy leányanya tehette ki a mocsár szélére és hagyhatta sorsára, mint a Rómát alapító testvéreket annak idején, akiket aztán egy jó indulatú anyafarkas szoptatott és gondozott, amíg maguk is el tudták látni önmagukat. Nagyon nehezen szokott hozzá ez a fiú is az emberek társadalmához. Később rádöbbent, hogy ő az állatok körében felnőtt fiú, emberek gyereke, aki nem ismerte az apai, anyai szeretetet. Az első ember, Ádám, egy végtelenül jó és hatalmas, de láthatatlan lénnyel találkozott, amint öntudatra ébredt. Rendkívül értelme a hallott szavakat azonnal kezdte felfogni. Megértette, hogy a láthatatlan lény szereti őt. Nem csecsemőként került állatok közé, hanem kész férfiként egy gyönyörű kertben találta magát. Felfogta a láthatatlantól eredő hangból, hogy a kert, amit az illető hozott létre, az ő tulajdona lesz attól a pillanattól kezdve. Megértette az utasítást, hogy a hallott hangokhoz hasonlókat ő is tud formálni a szájával. Értette a felszólítást: az előtte elhaladó lényeknek adjon nevet, és ezzel vegye a maga birtokába. Hasonlóan megkapta az ismeretlen jóakarótól a kert növényeit is, sőt azt a parancsot is megértette, hogy a kert az ismeretlen jóakaró munkájának az eredménye, és azt is neki szánta, neki adta. Magához hasonló élőlényt sehol sem látott, egyedül érezte magát. De csak másnap reggelig tartott ez az érzés, mert önmagához hasonlót vezetett hozzá az Ismeretlen:„Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony (Ísa) a neve, mivel férfiből (Ís) lett. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test (szervezet) lesz”(Ter 2,23-24)Ezen a boldog találkozón még nem sejtették, hogy hamarosan egy fontos közlendője lesz az Ismeretlen jótevőnek:„Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet, és vonjátok uralmatok alá”(28)Később megtapasztalták, hogy a csodálatos Ismeretlenen kívül van veszedelmes ellenség is, aki bűnre csábította Évát, aki vétekbe sodorta a férjét is. Akkor már ismerték a jótevőt, tudták, hogy a világ teremtője csak viszonylag rövid földi életre szánta az embereket. Vég nélküli boldogságra hívta saját birodalmába, a csillagok feletti mennyországba. Ehhez a meghíváshoz rangot is adott nekik:gyermekeivé fogadta őket. A bűnükkel ezt a rangot elvesztették, de megmondta nekik, hogy sátántipró Megváltót küld a földre, aki visszaszerzi az istengyermekség ajándékát. Évezredek múlva a Fiúisten egy szűz-anya közreműködésével magára öltötte az emberi természetet. Meghalt értünk, de győztesen feltámadt, és magához viszi a benne hívőket a visszaszerzett mennyországba. Íme, az Isten szava teljesült és teljesül: örüljetek.

Jézus csodái 51. - Én az életet akarom számukra! 2.

Én az életet akarom számukra!

Megérkeznek a Jiftael-hegység oldalában lévő barlangokhoz. A leprások egy csoportja alamizsnát kér, de amikor Ábel azt mondja nekik, hogy ma nincs nála étel, hanem az Üdvösséget hozta el számukra, az nem érdekli őket, és visszavonulnak. Jézus egy példabeszédet mond Ábelnek és Jánosnak a lelkekkel való bánásmódról: A terpentinfa, (P 9,333-335).

– Milyen szép lecke, Mester! – mondja János.

– De sikerül-e valaha is nekünk ilyeneknek lennünk? – teszi hozzá Ábel.

Jézus ránéz az egyikre és a másikra, és utána mindkettő nyakára teszi kezét, és magához vonja, az egyiket jobbról, a másikat balról, és megcsókolja hajukat, mondva:

– Nektek sikerülni fog, mert megértettétek a szeretetet.

Még mennek egy ideig, mindig nehezebben, a göröngyös ösvényen, amely mintegy a hegy oldalába van vágva. Lent, messze, egy út látszik, amelyen emberek járnak.

– Álljunk meg itt, Mester. Ott, látod azt a lapos sziklát? Egy kötéllel a kettő onnan ereszt le egy kosarat a járókelőknek. Azon túl van a barlangjuk. Most hívom őket. – És előre menve, kiált nekik, miközben Jézus és János elrejtve maradnak a fák sűrű lombjai mögött.

Kisvártatva megjelenik egy arc... arcnak mondom, mert testének tetején van, de nevezhetnénk egy orrnak, szörnynek, egy lidércnek is... és lenéz egy bokor mögül.

– Te? Hát nem mentél el a sátoros ünnepre?

– Megtaláltam a Mestert, és visszafordultam. Ő itt van!

Ha Ábel azt mondta volna: „A Jehova lebeg fejetek fölött”, nagyon valószínűleg akkor sem lett volna kevésbé tiszteletteljes a kiáltás, cselekedet, a lelkesedés a két leprás részéről – mert miközben Ábel beszélt, megjelent a másik is – akik a földre vetik magukat, a lapos sziklán, a teljes napfényben, arcukkal a földet érintve, és azt kiáltva:

– Urunk, vétkeztünk! De a te irgalmasságod nagyobb a mi vétkünknél! – Ezt kiáltják anélkül, hogy meggyőződnének arról, valóban ott van-e Jézus, vagy még távol van, feléjük közeledve. Hitük oly nagy, hogy megláttatja velük azt, amit szemük, sebes szemhéjuk miatt, és a gyorsaság miatt, amivel a földre vetették magukat, biztosan nem látott.

Jézus előre jön, miközben ismétlik:

– Urunk, bűnünk nem érdemel bocsánatot, de te vagy az Irgalmasság! Urunk, Jézus, nevedért üdvözíts minket! Te vagy a Szeretet, aki legyőzheti az Igazságosságot.

– Én vagyok a Szeretet. Igaz. De felettem van az Atya. És Ő az Igazságosság – mondja szigorúan Jézus, előbbre menve Jánossal az ösvényen.

A kettő felemeli eltorzult arcát, és könnyezve néz Jézusra. Rettenetes látni gennyes sebekkel borított arcukat! Öregek? Fiatalok? Melyikük a szolga? Melyik Ászer? Lehetetlen megmondani. A betegség egyformán rettenetessé és hányingert keltővé tette alakjukat.

Milyennek tűnhet előttük Jézus, aki egyenesen áll az ösvényen a napsütésben. Nézik, majd elfödik arcukat, nyögve:

– Jehova! A Fény! – De utána még azt kiáltják: – Az Atya küldött téged üdvözíteni. Ő kedveltjének nevez téged. Neki öröme telik benned. Ő nem tagadja meg tőled, hogy megbocsáss nekünk!

– A bocsánatot vagy az egészséget?

– A bocsánatot – kiáltja az egyik -... és utána az egészséget. Anyám belehal miattam érzett fájdalmába – teszi hozzá a másik.

– Ha én megbocsátok is nektek, még mindig megmarad az emberi igaszságszolgáltatás, főleg feletted. Mit ér akkor bocsánatom ahhoz, hogy boldoggá tegye anyádat? – teszi őt próbára Jézus, arra ösztökélve, hogy kiejtse azt a szót, amiért csodát fog művelni.

– Értékes. Ő igazi izraelita. Azt akarja, hogy Ábrahám kebelére kerüljek. És számomra nem létezik az a hely, amelyben az égre várnak, mert én túlságosan vétkeztem.

– Túlságosan. Jól mondod.

– Túlságosan!... Igaz... De te... Ó, azon a napon ott volt Anyád... Hol van most Anyád? Ő könyörületes volt Ábel anyja iránt. Láttam. És ha most hallaná, megkönyörülne az enyémen. Jézus, Isten Fia, légy irgalmas, Anyád nevére kérlek!...

– És mit csinálnál utána?

– Utána? – Rettegve néznek egymásra. Az „utána” az emberek elítélését jelenti, a megvetést, vagy a menekülést, a számkivetést. Épp úgy remegnek a gyógyulás gondolatától, mint ahogy féltek az üdvösség elvesztésétől.

Mennyire ragaszkodik az ember az élethez! A kettő, aki választás előtt áll, hogy a gyógyulást és az emberek elitélését válassza, vagy a leprás életet, szinte inkább a leprás életet választaná. Azt mondják, vallják ezekkel a szavakkal:

– A büntetés rettenetes! – Főleg Ászer mondja ezt, az egyik gyilkos.

– Rettenetes. De legalább igazságos. Ti le akartatok sújtani erre az ártatlan emberre, te bujaságtól vezetve... te pedig egy marék pénzért.

– Igaz! Istenem! De ő megbocsátott nekünk. Bocsáss meg te is! Azt jelenti, hogy meghalunk. De lelkünk üdvözül.

– Joel feleségét megkövezték házasságtörése miatt. Négy gyermeke anyjánál él, és nehéz körülmények között, mert Joel testvérei kidobták őket, mint fattyakat, és maguknak foglalták le testvérük javait. Tudjátok?

– Ábel mondta nekünk...

– És ki fogja segíteni őket szerencsétlenségükben? – Jézus hangja valóban Isten hangjaként hangzik, aki Bíróként ítél, és félelmetes. Egyedül áll a napsütésben, mereven, félelemkeltő alakkal. A kettő rettegve nézi. Jóllehet a napsütés égetheti sebeiket, nem mozdulnak, amint Jézus sem mozdul.

Egy idő múlva Ászer azt mondja:

– Ha Ábel szíve mélyéből akar szeretni engem, menjen anyámhoz, és mondja meg neki, hogy Isten megbocsátott, és...

– Én még nem bocsátottam meg neked.

– De meg fogsz, mert látod szívemet... És mondja neki, hogy mindenem, amim van, menjen Joel gyermekeihez, ez az én akaratom. Akár meghalok, akár élek, lemondok vagyonomról, amire bűnös módon tettem szert.

Jézus mosolyog. Mosolya átváltoztatja szigorú arcát irgalmassá, és megváltozott hangon mondja:

– Látom szívedet. Kelj fel! És emeld fel lelkedet Istenhez, áldva Őt! Mivel el vagytok vágva a világtól, elmehettek anélkül, hogy a világ tudna rólatok. És a világ vár rátok, hogy módot adjon nektek a szenvedésre és az engesztelésre.

– Üdvözítesz minket, Urunk? Megbocsátasz nekünk? Meggyógyítasz minket?!

– Igen! Meghagyom életeteket, mert az élet szenvedés, főleg annak számára, akinek olyan emlékei vannak, mint nektek. De most nem mehettek el innen. Ábelnek velem kell jönnie, mint minden zsidónak, Jeruzsálembe. Várjatok visszatérésére! Akkor fogtok majd meggyógyulni. Ő elvisz utána titeket a paphoz, és értesíteni fogja anyádat. Én megmondom majd Ábelnek, mit és hogyan kell tennie. Tudtok hinni szavaimban akkor is, ha elmegyek anélkül, hogy meggyógyítanálak titeket?

– Igen, Urunk! De ismételd meg bocsánatodat lelkünknek. Ezt igen. Utána minden legyen úgy, amint akarod.

– Megbocsátok nektek. Szülessetek újjá, új lélekkel, és ne akarjatok többé vétkezni! Ne felejtsétek el, hogy azon kívül, hogy tartózkodtok a bűntől, jócselekedeteket kell művelnetek, hogy teljesen megszüntessétek tartozástokat Isten szemében, és ezért, részetekről az elégtételnek állandónak kell lennie, mert nagy a ti adósságtok, nagyon nagy! Főleg a tiéd, aki megszegted Isten minden parancsát. Fontold csak meg, és meglátod, hogy egyetlen egy sem maradt ki közülük. Elfelejtetted Istent, érzékiségedet tetted meg bálványodnak, az ünnepnapokon esztelenül henyéltél, megbántottad anyádat és tönkretetted becsületét, közreműködtél a gyilkosságban, és gyilkolni akartál, meg akartál fosztani egy anyát fiától, és megfosztottál négy gyermeket atyjuktól és anyjuktól, buja voltál, hamisan tanúskodtál, szemérmetlenül megkívántál egy asszonyt, aki hűséges volt elhunyt urához, megkívántad Ábel vagyonát annyira, hogy meg akartad ölni őt, hogy eltulajdoníthasd azt.

Ászer minden kijelentésre nyög:

– Igaz, igaz!

– Amint látod, Isten porrá égethetett volna anélkül, hogy emberi büntetésekhez folyamodott volna. Megkímélt téged azért, hogy én eggyel többet menthessek meg. De Isten szeme figyel téged, és Értelme feljegyez mindent. Menjetek! – És megfordul, visszatérve Ábelhez és Jánoshoz, akik a fák alatt állnak, a hegy oldalában.

A kettő, még eltorzulva, elkezdi énekelni a 116. zsoltárt, a leprások jellegzetes éles, fémszerű, szaggatott hangján, hirtelen hangváltozásokkal, miközben Jézus lejön a hegyről a félelmetes ösvényen.

– Boldogok! – mondja János.

– Én is – teszi hozzá Ábel.

– Azt hittem, hogy azonnal meggyógyítod őket – mondja megint János.

– Én is, amint mindig teszed.

– Nagy bűnösök voltak. Ez a várakozás igazságos annál, aki oly sok bűnt követett el. Most idehallgass, Ananiás...

– Engem Ábelnek hívnak, Uram – mondja csodálkozva az ifjú, és Jézusra néz, mintha azt kérdezné: – Miért téveszted el?

Jézus mosolyog:

– Számomra Ananiás vagy, mert igazán úgy tűnik, hogy az Úr jóságából születtél. Légy az mindinkább! És idefigyelj! Amikor visszatérsz a sátoros ünnepről, menj el városodba, megmondani Ászer anyjának, hogy tegye azt, amit fia akar, éspedig minél előbb, mindent odaadva jóvátételül, egy tizedrészt kivéve. És ezt az öreg anya iránti irgalomból, akivel együtt elhagyod a galileai Betlehemet, és Ptolemaiszba mész, várva a fiúra, aki csatlakozni fog hozzá, veled és társával. Helyezd el az asszonyt valamelyik tanítványnál, és menj, vedd magadhoz azt, ami szükséges a leprások tisztulási szertartásához, és ne hagyd el őket addig, míg minden meg nem történt. Ne olyan paphoz menj, aki ismeri múltjukat, hanem egy más helynek a papjához.

– És utána?

– Utána visszatérsz otthonodba vagy csatlakozol a tanítványokhoz. És ők, a meggyógyultak, elindulnak a kiengesztelés útján. Csak annyit mondok, amennyi lényeges. A többit szabadon rájuk hagyom.

Leszállnak, fáradhatatlanul, a nehéz ösvényen, s a tűző nap ellenére... De sokáig hallgatnak. Utána Ábel töri meg a csöndet:

– Uram, kérhetnék egy kegyelmet?

– Mit?

– Engedd, hogy elmenjek városomba! Nem szívesen hagylak el. De az az anya...

– Menj! De ne késlekedj! Éppen csakhogy elég időd van arra, hogy elérd Jeruzsálemet.

– Köszönöm, Uram! Nem keresek mást, csak őt, a szegény, öreg, mindenki előtt szégyenkező asszonyt, mióta Ászer vétkezett. De most megint mosolyogni fog. Mit mondjak neki a te nevedben?

– Hogy az ő könnyei és imái elnyerték a kegyelmet, és hogy Isten megvigasztalja őt, hogy mindinkább reméljen, és megáldja őt.

(7-1318)