John Henry Newman vándorútja – Nemeshegyi Péter jezsuita tanulmánya (1. rész)
Ferenc pápa október 13-án szentté avatja Boldog John Henry Newman anglikánból katolikus hitre tért, majd bíborossá lett gondolkodót. Az alábbiakban Szabó Ferenc SJ kivonatosan ismerteti Nemeshegyi Péter SJ John Henry Newman vándorútja című tanulmányát, amely 2010-ben jelent meg először a Távlatok jezsuita folyóiratban, majd kis füzet formájában közzétette a Szent István Társulat.
Newman
bíboros VI. Pál szavaival: „az igazság szeretetétől és a Krisztus iránti
hűségtől vezetve olyan vándorutat járt végig, amely igen fáradságos volt ugyan,
de ugyanakkor a legnagyobb, legmélyebb értelmű és legeredményesebb út volt,
amelyet valaha is befutott az emberi szellem, végül pedig eljutott a bölcsesség
és béke teljességéhez”. John Henry Newmant XVI. Benedek avatta boldoggá
Birminghamben 2010. szeptember 19-én.
John
Henry Newman 1801. február 21-én született Londonban, jómódú bankárcsalád
elsőszülött gyermekeként. Hosszú életének 89 éve egybeesett az angol birodalom
fénykorával. A 19. században az angol hadiflotta vetélytárs nélkül uralta a
tengereket. Afrikának, Ázsiának nagy része angol gyarmattá lett. Viktória
királynő nemcsak az Egyesült Királyság királynője, hanem India császárnője is
lett. A 20. század közepéig használt világtérképeken Nagy-Britannia és a föld országainak
jó része rózsaszínű volt, ezzel jelezték az angol uralmat. Az ipar és
kereskedelem terén is Nagy-Britannia lett vezető hatalommá. A gőzgép Angliából
terjedt el a világon. Angliában épültek az első gőzvasutak, alakultak ki a
kapitalista gyárak és vállalatok.
Vallási
téren Nagy-Britanniában VIII. Henrik óta az anglikán egyház volt elismerve
államegyházként. Elvetették a római pápa egyetemes főségét, és helyette az
angol uralkodó lett az anglikán egyház feje. A katolikus egyháztól való
elszakadás ellenére azonban ez az egyház sokat megőrzött az ókori és középkori
katolikus keresztény hagyományból. Érsekek és püspökök kormányozták,
hitvallásukban a niceai zsinat nyomán vallották a Szentháromság egy Isten
tanát. A szerzetesrendeket ugyan eltörölték, de a hatalmas középkori gótikus
püspöki székesegyházak és apátsági templomok emlékeztettek a nagy keresztény
hagyományra. A Newman család hagyományos anglikán módon élt és gondolkodott.
Olvasták a Szentírást, de meghatározott vallási tételek elfogadását nem tartották
különösen fontosnak. John Henry gyermekévei boldogok voltak. Jó tanuló volt az
iskolában, élvezte a természet szépségét. Megtanult hegedülni és a zene
szeretete egész életében végigkísérte.
A Newman
család életét villámcsapásként érte az apa bankjának csődbejutása. Csődeljárás
nélkül sikerült ugyan a hitelezőket kielégíteni, de el kellett adniuk házukat,
és az apa elvesztette munkáját. John Henry ekkor tizenöt éves fiú volt, és
súlyosan megbetegedett. Nem tudjuk pontosan betegségének mivoltát, de annyi
bizonyos, hogy betegágyán nagy istenélményben volt része. Ő maga később erről
így írt: „Tizenöt éves koromban nagy változás következett be gondolkodásomban.
Határozott hitvallás hatása alá kerültem. Értelmembe belevésődött a dogma
(hittétel) gondolata, amely Isten irgalmából sohasem tűnt el vagy homályosodott
el. Két és csupán két legfelsőbb rendű és fényesen nyilvánvaló lénynek a
létezésében nyugodtam meg: az én létem és Teremtőm létének létezésében.”
Az Isten
létén kívül a Szentháromság tana, valamint az örök boldogság és örök kárhozat
tana is mélyen belevésődött lelkébe. Ez a „megtérés” nem követte a Luther által
megfogalmazott sorrendet (bűntudat, rettegés, Krisztus helyettesítő üdvözítő
tettébe vetett hit és bizalom, béke), de nem volt kevésbé mélységes és
személyes. A fiatal Newman ettől kezdve kálvinista könyveket kezdett olvasni,
és Kálvin tanításai éveken át befolyásolták gondolatvilágát. Különösen mély
hatást gyakorolt rá Thomas Newton egyik könyvének állítása, mely szerint a
római pápa nem más, mint a Szentírásban megjövendölt Antikrisztus. Ez a nézet
egészen 1843-ig befolyásolta Newman érzésvilágát. Ugyancsak tizenöt éves
korában született meg lelkében az a meggyőződés, hogy Isten őt nőtlen életre
hívja.
Newman
apja, nehézzé vált pénzügyi helyzetük ellenére, 1816-ban felvetette fiát az
oxfordi Trinity College-be, aki itt megszerezte ugyan a bakkalaureátusi
fokozatot, de egyetemi előmenetele kétségesnek tűnt. Mégis jelentkezett a
híres-neves Oriel College-be ösztöndíjas megbízott tanárnak (fellow). A
felvételi vizsgája jól sikerül. Az Oriel College vezetői megsejtették a
fiatalember lángeszét, és felvették.
Newman
lelkesen kezdte meg működését az Oriel College-ben. Közben családjának anyagi
helyzete tovább romlott. Apja a bank bukása után egyik barátja révén sörgyár
igazgatója lett, de ez a sörgyár is csődbe ment, és így John Henrynek kellett
családját anyagilag is támogatni. Ezért 1824-ben elvállalta az Oxford egyik
negyedében fekvő Szent Kelemen plébánia lelkészségét. Diakónussá szentelték az
anglikán egyházban. Egyetemi tutorként továbbműködött a College-ben, de
ugyanakkor nagyon lelkiismeretesen foglalkozott plébániája híveivel. Néhány
hónap alatt végiglátogatta valamennyi hívét, akik nagyrészt egyszerű
munkásemberek voltak.
Munkabírása
bámulatos volt, mert e két foglalkozás mellett intenzíven kezdte tanulmányozni
az ókori egyházatyák műveit is. Az egyházatyák olvasása és plébániai
szentbeszédeire való készülései következtében egyre inkább elhalványultak benne
a lutheránus és kálvinista hittételek, főképpen a „csupán beszámított igazvolt”
(imputed rightousness) gondolata. Amint maga bevallja: „Az egyházatyák iránti
odaadás mentett meg attól a veszélytől, hogy a lutheri és kálvini sziklaormokat
és szakadékokat elhagyva” ki ne kössek az indifferentizmus latitudináris
„lapályain.”
1825-ben
Newmant az anglikán egyházban pappá szentelték. Az Oriel College-ben tutori
kötelezettségei egyre szaporodnak, és ezért kénytelen volt lemondani a Szent
Kelemen plébánia gondozásáról. Jó barátságot kötött a fiatalon elhunyt Hurrel
Froude, Oriel College-beli tanársegéddel, akinek a római katolikus egyház
iránti vonzódása egyre növekvő befolyást gyakorolt rá.
Newman
ezekben az években szinte halálra dolgozta magát, és végül idegkimerülést
kapott. Az a csapás is érte, hogy legkedvesebb húga, Mária hirtelen
megbetegedett és meghalt. Newmant egész életében végigkísérte ennek a kedves,
szeretetteljes, finom lelkű lánynak az emléke.
Oxfordban
azonban új feladatok várták: kinevezték az Oxfordi Egyetem Saint
Mary-templomának lelkészévé. Ennek az új feladatnak köszönhetjük Newman
nagyszerű szentbeszédeit, amelyeket később nyomtatásban is kiadott.
Arra is
felkérést kapott, hogy az ókori egyház zsinatainak történetéről szóló
könyvsorozat megírásában közreműködjék. Ebből a felkérésből született Newman
egyik remekműve: A IV. század ariánusai (The
Arians of the Fourth Century). E mű írása közben az ariánus
eretnekeknél is jobban érdekelték őt a 3. század nagy keresztény teológusai:
Alexandriai Kelemen és Órigenész. Lelkesedett gondolataikért.
Az
ariánusokról szóló könyvében ezeket írta Newman erről az általános isteni
kinyilatkoztatásról: „Sohasem volt olyan idő, amikor Isten nem szólt az
emberhez, és nem közölte volna vele, bizonyos fokig, kötelességeit.” „Minden
embert, többé-kevésbé vezetett a hagyomány, és vezették a jóra és rosszra
vonatkozó benső ismeretek, amelyeket a Szentlélek helyezett el minden egyén
szívébe.” Ebből a megállapításból Newman levezeti a keresztény hithirdetésre
vonatkozó következő helyes következtetést: a keresztény hithirdető „ne vesse
el, megkülönböztetés nélkül, a pogányok nézeteinek és szokásainak összességét”,
„ne tagadja hitük lényeges elveit, hanem inkább, Szent Pált követve, használja
fel és tisztítsa meg azokat.”
Newman
nézetével kapcsolatban itt Nemeshegyi atyával jegyezzük meg: Newmannak e nézete
megegyezik a régi jezsuita misszionáriusok, Roberto de Nobili és Matteo Ricci
felfogásával, akik az indiai, illetve kínai szellemi élet értékes elemeit
megőrizve és felhasználva hirdették az evangéliumot. E módszert a római egyházi
hatóságok később betiltották, és e tilalom a 19. században még teljes mértékben
érvényben volt. A protestáns missziók módszere is, ebben az időben, a
konfrontáció jegyében zajlott. Csak a II. vatikáni zsinat hirdette meg az
„inkulturációt” a keresztény hithirdetés egyetlen helyes módszerének, és mára
már a hivatalos egyház teljesen rehabilitálta de Nobili és Ricci missziós
módszerét.
Newman
tanári, lelkészi és tudományos munkássága egyre inkább megviselte egészségét,
és ezért egészségi állapotának helyreállítása végett 1832 decemberében,
barátjával Hurrel Froude-dal együtt, több hónapos vakációra indult
Olaszországba. Élvezte a gyönyörű tájakat és műemlékeket. Az olaszországi
katolikusok élete és viselkedése nem tett rá nagy benyomást. Newman még
túlságosan el volt telve a tipikusan angol felsőbbségi érzéssel és vallási
előítéletekkel. 1833 áprilisában elvált Froude-tól, és egyedül leutazott
Szicíliába. A gyönyörű természet elkápráztatta, de a primitív életkörülményeket
nehezen viselte, és végül súlyosan megbetegedett. Egy hűséges nápolyi szolga,
Gennaro ápolta önfeláldozóan. Mikor magas lázzal feküdt egy Castro Giovanni
nevű város vendégfogadójában, keserves sírásra fakadva ismételgette: „Biztos
vagyok benne, hogy Isten még akar valami feladatot végeztetni velem Angliában!”
Néhány
hét alatt végül annyira felépült, hogy 1833. július 13-án hajóra tudott szállni
Marseille felé. E hajón írta „Leed, Kindly Light...” kezdetű versét, amelyet
mind a mai napig egyházi énekként énekelnek anglikánok is, katolikusok is. Első
versszaka így hangzik:
„Vezess,
kedves Fény, az engem burkoló sötétben,
Te vezess tovább!
Sötét az éj, és távol az otthon,
Te vezess tovább!
Őrizd lépteimet; nem kívánom
a messzi tájat látni, – egy lépést látni, elég nekem.”
Te vezess tovább!
Sötét az éj, és távol az otthon,
Te vezess tovább!
Őrizd lépteimet; nem kívánom
a messzi tájat látni, – egy lépést látni, elég nekem.”
Newman
teljesen felépülve és energiával telve érkezett vissza Oxfordba. Ott barátaival
együtt azonnal megindította az anglikán egyház reformjának azt a nagy
mozgalmát, amelyet Oxford Mozgalomnak neveznek. Küzdeni akartak azért, hogy az
egyházatyák egyházának mintájára olyan anglikán egyházat hozzanak létre, amely
elkerüli mind a protestantizmus, mind a romlottnak tekintett római katolicizmus
végleteit, és erélyesen küzd a vallási indifferentizmus és liberalizmus ellen.
Ennek elérése céljából megkezdték a Tractnak (értekezés, traktátus) nevezett
füzetek kiadását. Az írások a szerzők neve nélkül jelentek meg, de köztudomású
volt, hogy nagy részüket maga Newman írta. Összesen kilencven Tract hagyta el a
nyomdát. A mozgalom előmozdítóinak hangulatát jól kifejezik Newman következő
szavai: „Úgy érezzük, hogy nézeteink igazak. Bár kevesen vagyunk, de biztosak
vagyunk benne, hogy e nézeteinket az igazság erejével képesek leszünk
terjeszteni. Nem szükséges, sőt nem is szabad, hogy elvizenyősítsük azokat.”
Newman
tevékenysége ezekben az években bámulatos méreteket öltött. Egymás után írta a
mozgalom füzeteit, gondoskodott kinyomtatásukról, terjesztésükről. Látogatta a
lelkészeket, ismertette a mozgalom céljait.
Közben
megjelentette az oxfordi Saint Mary-templomban mondott beszédeit (Parochial
and Plain Sermons) Ezekben már megjelentek Newman alapvető vallási
nézetei. Gyakran beszélt a Szentlélek bennünk lakásáról. Eközben az Oxford
Mozgalom egyre erősödött. Newman, Pusey és társaik kifejtették a via mediáról
szóló nézetüket. A via media: középút. Newman és társai ezt a középutat
szerették volna megvalósítani az anglikán egyházban, az ókori egyház nyomán, a
protestantizmus és a római katolicizmus között.
Newman
1837-ben adta ki remek egyháztani tanulmányát, melynek címe: Az Egyház
prófétai feladata, összehasonlítva a romanizmussal és a népies
protestantizmussal. Ebben kifejti, hogy az egyháznak, politikai és
egyházszervezeti feladatai mellett, lényeges feladata a prófétai feladat,
vagyis az, hogy püspökei a hagyomány alapján hirdessék a hiteles keresztény
tanítást. Newman bevallotta, hogy a római katolikus egyház is így vélekedik a
hagyományról. Ez ellen nem is emelt kifogást, hanem az ellen tiltakozott, hogy
véleménye szerint a római egyház nem az ókori egyház tanítására támaszkodik,
hanem ahelyett későbbi tanítóhivatalának döntéseit követi. Newman szerint az
igazi hagyomány sajátossága az egyetemesség, az ókorra visszamenő régiség és az
egyházatyák egyöntetű tanúságtétele.
Newman
az 1830-as évek második felében magánéletében és lelkészi tevékenységében az
ókori katolikus egyház szokásait kezdte követni. Mindennap elimádkozta a római
breviáriumot, és nagyon megszerette ezt az imát. Istentiszteletei alatt
csendben imádkozott a halottakért. 1836-ban, hosszú betegség után meghalt legjobb
barátja, Hurrel Froude, akinek írásait halála után Newman rendezte sajtó alá.
Ezek az írások a római egyházhoz való vonzódásuk miatt megütközést keltettek
anglikán körökben.
Számos
nehézség támadt az Orford Mozgalom és a hivatalos anglikán egyház között, amely
közelről érintette a katolicizmushoz közeledő Newmant és társait. Kétségei
közepette Newman belemerült Szent Atanáz egyházatya tanulmányozásába és
műveinek fordításába, böjtölt, szentgyónást végzett és változatlanul imádkozta
a hosszú latin breviáriumot. 1843 májusában barátjához, Keble-hez írt levelében
megvallotta, hogy nézete szerint Anglia egyházszakadásban leledzik. Novemberben
lemondott az oxfordi Saint Mary-templom lelkészi tisztjéről. Szeptember 25-én
lépett utoljára anglikánként a szószékre. Mély érzelemtől fűtött szavakkal
búcsúzott el híveitől. Záró szavai ezek voltak: „Imádkozzatok értem, hogy
mindenben megismerjem Isten akaratát, és minden időben kész legyek annak
teljesítésére.”
Ezután
visszavonult az Oxford közelében fekvő Littlemore-ba, és mély fájdalommal
készült az elkerülhetetlen elszakadásra. Mi mindent kellett elhagynia!
Lemondott az Oriel College-ben betöltött tisztjéről, és nekilátott a A
keresztény tan fejlődése (Essay on the Development of Christian Doctrine)
című, egyik legfontosabb művének megírásához. A római katolikus egyház elleni
ellenvetése mindig az volt, hogy ez az egyház új tételeket toldott a keresztény
tanításhoz.
A
fejlődés hitelességét hét teszttel lehet megállapítani. Hiteles a fejlődés, ha
1) megmarad ugyanaz a típus, 2) megmaradnak ugyanazok az alapelvek, 3) megmarad
ugyanaz a szervezet, 4) ha a kezdeti állapot elővételezi a későbbi fázisokat,
5) ha a későbbi jelenségek védelmezik és szolgálják a régebbieket, 6) ha az
idea képes asszimilálódni és újra éledni, 7) ha kezdettől végig erőteljes
aktivitást szül.
E
tesztek alapján Newman arra a meggyőződésre jutott, hogy amint az 1. és az 5.
század közötti dogmafejődés a keresztény tannak hiteles kiteljesedése volt, úgy
a római katolikus egyházban történt későbbi tanbeli fejlemények is hitelesnek
tekintendők. Ahogy az anglikán egyház hitelesnek ismerte el a Jézus korától a
khalkédoni zsinatig történt dogmafejlődést, ugyanúgy észszerű dolog a római
katolikus egyházban megjelent későbbi hasonló fejlődéseket is hitelesnek
tartani. Anglikán teológus korában Newman az ókori egyházatyák tanításának
alapján kritizálta a római egyház későbbi tanításait. Ekkor viszont állandóan
fülébe csengett éppen az ókori egyház egyik legnagyobb teológusának, Ágostonnak
a szava: „Securus iudicat orbis terrarum – A földkerekség ítélete biztonságos.”
Newman
ezzel meglátta azt az „egy lépést”, amit meg kell tennie: a Littlemore-ban őt
meglátogató Barberi passzionista szerzetespapnál 1845. október 8-án meggyónt,
Barberi atya pedig a következő napon, október 9-én felvette őt a római
katolikus egyházba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése