Ferenc pápa: Az is boldog lehet, akinek nem voltak jó szülei!
Szeptember 19-én a szülők iránti tisztelet parancsáról elmélkedett katekézisében Ferenc pápa. A Szentatya a parancsolat felszabadító hatását hangsúlyozta: elfogadhatjuk szüleinket korlátaikkal együtt, kiengesztelődhetünk gyermekkori sérüléseinkkel, és boldog, másoknak szentelt életet élhetünk.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
A „tíz
szó” körüli utazásunkban ma az apára és anyára vonatkozó parancshoz érkeztünk.
A szülők iránti köteles tiszteletről van szó. Mit jelent ez a „tisztelet”? Az
eredeti héber szó egy valóság dicsőségére, értékére, szó szerint „súlyára”,
állagára utal. Tisztelni tehát azt jelenti, hogy elismerjük ezt az értéket. Nem
külső formákra, hanem igazságra vonatkozó kérdésről van szó. Tisztelni Istent,
a Szentírásban, azt jelenti, hogy elismerjük az ő valóságát, számot vetünk
jelenlétével; ez a szertartásokkal is kifejezésre jut, de főleg azt kívánja
meg, hogy megadjuk Istennek az igazi helyet saját létezésünkben. Az apa és anya
iránti tisztelet tehát azt jelenti, hogy elismerjük jelentőségüket olyan
konkrét tettekkel is, amelyek odaadást, szeretetet és gondoskodást fejeznek ki.
De nemcsak erről van szó.
A
„negyedik szónak” van egy „jellegzetessége”: ez olyan parancsolat, amelyhez
eredmény kapcsolódik. Azt mondja ugyanis: „Tiszteld apádat és anyádat, amint az
Úr, a te Istened parancsolta neked, hogy hosszú életű és boldog légy azon a földön, amelyet
az Úr, a te Istened ad neked” (MTörv 5,16). A szülők tisztelete
hosszú, boldog élethez vezet. A „boldogság” szó egyedül a szülőkkel
kapcsolatban szerepel a tízparancsolatban.
Ez a sok
ezer éves bölcsesség azt mondja ki, amit a humán tudományok alig egy évszázada
tudtak csak megfogalmazni: hogy tudniillik a gyermekkor megélése az egész
további életünkre rányomja bélyegét. Gyakran könnyen felismerhető, ha valaki
egészséges és kiegyensúlyozott közegben nőtt fel. De ugyanúgy könnyen észrevehető,
ha valakinek elhagyatottságban és erőszakban volt része. Gyerekkorunk kissé
olyan, mint a kitörölhetetlen tinta: megjelenik az ember ízlésében,
létmódjában, még ha egyesek megpróbálják is elrejteni korai életéveikben
szerzett sebeiket.
De a
„negyedik szó” még ennél is többet mond. Nem beszél a szülők jóságáról, nem
feltételezi, hogy az apa és az anya tökéletesek. A gyermekek cselekvéséről
beszél, függetlenül a szülők érdemeitől, és egy rendkívüli, felszabadító dolgot
mond: még ha nem minden szülő volt is jó és nem mindenkinek a gyermekkora volt
felhőtlen, minden gyermek boldog lehet, mert a teljes és boldog élet elérése az
igazi hálától függ, amelyet azok iránt tanúsítunk, akik világra hoztak minket.
Gondoljuk
csak meg, mennyire építő ez a „szó” sok fiatal számára, akiknek fájdalmas
élettörténetük van, akik sokat szenvedtek gyermek- és fiatalkorukban. Sok szent
– és nagyon sok keresztény – van, akik fájdalmas gyermekkort követően tündöklő
életet éltek, mert – Jézus Krisztusnak köszönhetően – kiengesztelődtek az
élettel. Gondoljunk arra a most boldog fiatalemberre, aki jövő hónapban már
szent lesz, Nunzio Sulprizióra, aki tizenkilenc évesen fejezte be életét,
kiengesztelődve sok fájdalommal, sok mindennel, mert szíve derűs volt, és sosem
tagadta meg a szüleit. Gondoljunk Lellisi Szent Kamillra, aki egy rendetlen
gyermekkor után szeretetben és szolgálatban kiteljesedő életet épített fel;
gondoljunk Szent Jozefina Bakhitára, aki borzalmas rabszolgaságban nőtt fel;
vagy Boldog Carlo Gnocchira, aki árva és szegény volt; vagy magára Szent II.
János Pálra, aki már kora gyermekkorban elveszítette édesanyját.
Az
ember, bármilyen múltból jöjjön is, ebből a parancsolatból Krisztushoz vezető
útmutatást kap: őbenne ugyanis feltárul az igazi Atya, aki felkínálja nekünk,
hogy „újjászülessünk felülről” (vö. Jn 3,3–8). Életünk rejtélyei világosságot
nyernek, amikor felfedezzük, hogy Isten öröktől fogva azt az életet készíti
nekünk, amelyet az ő gyermekeiként élhetünk, ahol minden cselekedet Tőle kapott
küldetés.
Sebeink
lehetőségekké kezdenek válni, amikor kegyelemből felismerjük, hogy az igazi
rejtély már nem a „miért?”, hanem a „kiért?”, hogy kinek az érdekében történt
ez velem. Milyen célra való tekintettel formált engem Isten életem során? Itt
minden megfordul, minden értékessé válik, minden építővé válik. A
tapasztalatom, még ha szomorú és fájdalmas is, a szeretet fényében, hogyan
válik mások számára – kiért? – üdvösség forrásává? És akkor elkezdhetjük
tisztelni szüleinket a felnőtt gyermekek szabadságával és szüleink korlátainak
irgalmas elfogadásával. [1]
Tiszteld
szüleidet: ők adtak nekünk életet! Ha eltávolodtál szüleidtől, tégy
erőfeszítést, és térj vissza hozzájuk; vélhetően már öregek… Ők adtak neked
életet. És sajnos szokásunk, hogy egymás közt csúnya dolgokat mondunk,
átkozódunk… Kérlek benneteket, soha, de soha ne szidjátok mások szüleit! Soha!
Sosem szabad szidni más anyját, sosem szabad szidni más apját! Sosem! Hozzátok
meg bensőtökben ezt az elhatározást: mától nem szidom másnak a szüleit. Ők
adtak neki életet! Nem szabad szidni őket.
Ez a
csodálatos élet fel van kínálva nekünk, nincs ránk erőltetve: a Krisztusban
való újjászületés szabad elfogadást igénylő kegyelem (vö. Jn 1,11–13), és
megkeresztelkedésünk kincse, hiszen a keresztségben – a Szentlélek működése
révén – egyetlen Atyánk van, a mennyei (vö. Mt 23,9; 1Kor 8,6; Ef 4,6).
Köszönöm!
A Szentatya szavai a kihallgatás végén:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése