Krisztus Vére, üdvösségünk váltságdíja
üdvözíts minket!
A
krisztusi közösség éltető ereje Isten irgalmassága.
Vallom,
hogy Jézus Krisztusban személyesült meg az Isten, lealacsonyítva önmagát,
azért, hogy bennünket magához felemelhessen. A „bennünket”, ha minket jelent,
és arra vágyakozunk is, hogy Istenhez felemeltessünk, e vágyunkhoz kell, hogy
társuljon némi kultúra, életmód. Ha így van, akkor már mi, egymással közösségre
is léptünk, akik bírják, igénylik, ezt az életmódot. Hiszen láthatatlanul, vagy
éppen egymást megerősítve, lehetünk képesek azt az életmódot megvalósítani, ami
vágyainkat igazolja, megerősíti, kifejezi.
Ebben
a közösségben máris benne van az a krisztusi mentalitás, személyiség, aki
mesteri példájával, tanításával, éppen hogy el szeretne vezetni az Atyához!
Walter Kasper tanulmányát veszem elő, és idézem, akinek az Irgalmasságról írott
könyve „győzte meg” Ferenc pápát is arról, hogy ez az idei év, az Irgalmasság
Szentéve legyen. Azt állítja, hogy Jézus evangéliuma az Atya irgalmassága. „Jézus
nem csak meghirdette az Atya irgalmasságának üzenetét, hanem ő maga meg is
élte. Amit Jézus hirdetett, azt élte is.”
„Azon
a szöveghelyeken, ahol Máté Isten tökéletességéről szól (5,48), Lukács Isten
irgalmasságáról beszél (6,36). Így, Lukács számára az irgalmasság az isteni
lényegnek a tökéletessége. Isten nem ítél el, hanem megbocsát”! Ezt a
megbocsátó üzenetet hozza közénk Jézus, a tökéletes ember, aki jól tudja, hogy
mi mind parányi töredékei, részei vagyunk csupán! Esendők, bűnösök, gyarlók, okoskodók,
együgyűek, értetlenek, még azt sem értjük, mit ér számunkra Isten irgalmas
szeretete! Ismer bennünket Jézus, a Krisztus! Éppen ezért nagyon jól tudja,
hogy szükségünk van az Atya irgalmas szeretetére, mert nélküle nem
boldogulhatunk, nem juthatunk el oda, ahova Ő, a tökéletes ember eljuthatott.
Jézus, nem csupán úgy ismer bennünket, mint ember az embert, hanem úgy, mint
akiket az Atya Neki adott, rá bízott.
Érthetem
azt a fogalmat vajon, hogy Jézus úgy ismer engem, mint egy porszemet, de mely
porszem csillaggá lehetek? És ebben sem különböznek az egyszerű emberektől a
papok, a püspökök sem. Hiszen a felszentelő kegyelem nem a tökéletesítő
kegyelem, csupán Isten szolgálatára való felkentség szövetségének a jele.
Rajtuk keresztül akar részesíteni bennünket Isten valami olyan dologból, amire
csak néhány embert választ ki magának. Akarom ezzel a kis kitérővel kifejezni,
hogy papjaink is e közösség tagjai, egyenrangú tagjai (amit tudom, hogy nem
szeretnek hallani), amiben nekik más feladatuk van, mint a többieknek.
Az
Atya, minden egyes emberben egy esélyét teremtette meg annak, aki Isten
részeként válhat Isten országának építő részévé! Ebben az építkezésben az Isten
irgalmas szeretete a kötőszövet, a malter. Nélküle nem szilárdulhat meg az
építmény, nem válhat hegyre épült várossá, erődítménnyé (l.: Mt 5,14), mely
beragyog mindent, világosságot ad a sötétben lévőknek! Mert valami olyan
biztonságot, bizonyosságot, békességet hirdet, amire mindannyian vágyakozunk.
De a vágy nem elég! A vágyakozás a jóra, a szépre, a biztonságra, az a
kegyelem, az az ajándék, mely, egyrészt képessé tesz rá, hogy ezt felfogjam,
másrészt, amihez társulni kell annak a képességemnek, mely helyváltoztatásra,
mozgásra, cselekvésre tesz képessé. Én vagyok az, aki megvalósíthatom azt a tervet,
amit Jézus felvázolt, kinyilatkoztatott, lefektetett. Ebben a változó világban,
ebben az anyagelvű világban, melyet behatárol a születés és a halál, és benne a
szüntelen újjászületés esélyét nyújtja számomra! Érthetővé válhat számomra az
érthetetlen, hogy megvalósulhasson mindannyiunk számára az, amit a megváltás
szóval fejezünk ki, és ami hallhatatlanná teszi az embert!
Mert
válhatok olyanná, lehetek az, aki örökül hagyok valamit abból, amit
felismertem, amit felfedeztem, amire nekem adott Isten képességet, megszentelő
kegyelmet, hogy többé, abban a dologban ne maradjon Ő titok a világ számára!
Emlékszem
még a példabeszédre: „ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le
előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon van-e miből befejezni? Nehogy
miután az alapot lerakta és nem tudta befejezni, mindenki, aki látja, csúfolni
kezdje őt: ‘Ez az ember elkezdett építeni, de nem tudta befejezni.’ Vagy melyik
király az, aki amikor háborúba indul egy másik király ellen, nem ül le előbb,
hogy megfontolja, vajon képes-e tízezerrel szembeszállni azzal, aki húszezerrel
jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá és békét kér, amikor még messze
van. Így tehát aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én
tanítványom. Jó a só; de ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Sem a földre,
sem a szemétdombra nem való, hanem hogy kidobják. Akinek van füle a hallásra,
hallja meg!« [Lk 14,28-35]
Isten
mindent eltervezett, állítja jól. Majd elküldte hozzánk „főépítészét”, aki
kiosztotta a tervlapokat, kiadta a munkát. „Pallérokat” is adott a munkához.
Lehet azokat pásztorokként, apostolokként is nevezni. Teljesen mindegy. A
lényeg az, hogy mindenki ott álljon, azon a helyen, ahova állítja Isten! Nehogy
minduntalan arról fecsegjünk, hogy nekem most mi lenne a fontosabb, éppen mi
az, ami szerintem a dolgom volna, mert a világ azt várja el tőlem. És eközben,
Isten terve nem valósul meg, vagy éppen akadályozom, hogy megvalósulhasson!
(Vagyis: nem teszem meg azt, amitől örökérvényűvé lehetnék az Isten terve
szerint!) Talán, valójában nem is ismerem a tervet, mert nem a
tervismertetéssel foglalkozik az, akinek a dolga az volna, hanem valami
olyannal, ami a saját agyréme, agymenése. Lehet, hogy éppen újabb munkások után
rohangál, ahelyett, hogy a meglévő munkásokat munkára bírná, vagy munkával
látná el őket. Mert az önmegvalósításom, az önérvényesülő kényszerem a
fontosabb ahhoz, hogy biztosan álljak a földön, mert én itt akarok célt érni.
Eredményt felmutatni önmagamnak, önmagam igazolására. Önigazolás. Isten pedig
semmi ilyen dologról nem beszél. Nem értjük Jézust, nem is rá figyelünk, már
csak arra van hallásunk, hogy én mit értettem meg úgy, hogy az engem igazoljon.
Jézus semmit sem valósított meg emberségéből, önmagából. De megengedte, hogy az
Atya megvalósulhasson, láthatóvá legyen általa, a számomra! Alázat, szelídség,
engedelmesség, megengedőképesség, … hiányától nyüzsgünk. Ebbe a hibába,
mindannyian bele esünk. És észre sem vesszük. Magunkkal vagyunk elfoglalva, nem
azzal, amire Krisztus tanít.
Tanulni jöttünk
a világra, nem tanítani! Ne hagyj nyugtot nekem Atyám! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése