2015. február 20., péntek

Az Atya és a Fiú együttes szenvedése a megtestesülésben megvalósul



(Jn 16, 32-33)
Az Atya és a Fiú együttes szenvedése a megtestesülésben megvalósul
 
„Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk dicsségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal." (Jn 1,14) Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki." (18) Ez a csodálatos állapot, amely a Szentháromság benső életében a Fiút az Atya keblén mutatja, ismert emberi tényre utal: a gyermek édesanyja keblén nyugodt, biztos, vidám. Megkapja az éltető táplálékot: gondtalan, vidám. Az édesanya is boldog, hiszen betölti Isten rendelését: a gyermekéért él, boldogítja őt. Ez a meghitt viszony akkor kezd gyökeresen változni, amikor a gyermek saját útját kezdi járni, amikor „elcsavarják a fejét". Bizonytalan világba kerül. Abban nem anyai jóság várja, hanem kemény munka, mostoha viszonyok. Mécs László látomása ugyan gyönyörű: „Amerre én jártam, kövek énekeltek, Mert az édesanyám üzent a köveknek, Szíve ment előttem előre követnek" (A királyfi három bánata), de az édesanya legfeljebb imádkozni tud gyermekéért, őt igazán nem helyettesíti senki. Ha aztán gyermeke sorsa mostoha, Petőfi sorai vonatkoznak rá: „Ó, ha tudná mily nyomorban élek, meghasadna szíve a szegénynek" (Kis lak áll) Az Atya pontosan tudta, milyen nyomorúság vár a földön a Fiúra, igazán együtt tud vele szenvedni. Tudja, hogy a próféták elkészítő küldetése után hiába bízik abban, hogy a Fiát majd csak becsülni fogják: elintézik őt is kegyetlenül,- mondja maga Jézus a példabeszédben. Kétszer is szól az Atya Fia érdekében hallható hangon az emberekhez: a Jordán partján: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik" (Mt 3, 17) A Getszemáni-kertben szívfacsaró élményről tudósít az evangélista: a mindenkitől elhagyatott Jézus egyetlen mentsvárát, Atyját szólongatja: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd. A verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei" (Lk 22, 42. 44) Tudja, hogy ez a könnyítés nem lehetséges, az engedelmességnek mindhalálig tartania kell. De mit érezhet az Atya is, amikor nem mentheti föl a Fiát a küldetés befejezésétől? Jézusnak fölteszi a főpap a kérdést a nagytanács színe előtt: „Megesketlek téged az élő Istenre: mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia?" Jézus azt felelte neki: „Te mondtad. De mondom nektek: most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőiben". (Mt 26, 63-64) Jézus tudta, ha megmondja az igazságot a jelen körülmények között, akkor kigúnyolják és halálra ítélik. De azt is jól tudta, hogy ez a világ legnagyobb igazsága, a legősibb és legtökéletesebb valóság. Ha ezt megtagadja, az a legszörnyűbb tett lenne, és megbántaná Atyját, akinek képmása, akinek az isteni természet ajándékát köszönheti, akit csak Ő ismer, s ha ezt megtagadná, akkor a hazugokhoz lenne ő is hasonló, (. Jn 8, 54-55) De mindenek felett ebben a borzasztó drámában elvesztené az Atya szeretetét, örökre szóló fájdalmat okozva neki, sokszorosan túllépve az ősszülők vétkét.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése